Ebben a liftben sokan voltunk, mind más nemzetből valók. Utaztunk felfelé, Gustave Eiffel mérnök által megtervezett toronyban, a szédítő magasság felé.
Mielőtt a liftbe szállhattunk volna legalább egy órát álltunk sorban a jegypénztárnál. Türelmesen kivártuk, amíg ránk került a sor. Itt senki nem akart tolakodni. Milyen furcsa világ ez? – gondoltam. Nem olyan, mint odahaza. Aki elég merész volt és elszánt, az első emeletig gyalog is megtehette az utat. S ha ott szállt liftbe, valamivel kevesebb összegből megúszta a jegy árát. Mi az egész utat lifttel tettük meg. Ha már lúd, legyen kövér! Nem minden nap utazik az ember az Eiffel toronyban.
Álltunk már a liftben, szorosan egymás mellett, látszólag ez nem zavart senkit sem. Néha összeért a vállunk, a karunk, a hátunk, de ez valahogy jólesett. A bezártság most valami különös hangulatot teremtett. Mindenki vidám volt, mosolygott. Még sohasem láttam összezárva ennyi barátságos, különböző nemzetiségű embert. Valami különös hangulatot teremtett ez a sokszínűség. Nekem mindenesetre nagyon tetszett. Volt közöttünk egy indiai házaspár két kicsi gyerekkel, mellettük japánok, velem szemben valószínű angolok, értettem szavaikat, háttal nekik francia diáklányok. Voltak amerikai néger fiatalemberek, kicsit odébb kínai nők, mellettük talán spanyolok, s mögöttük lengyelek, s még sokféle nemzetiségű lehetett. Most, itt ebben a néhány percben mindannyian egy nyelvet beszéltünk. A tekintetünk beszélt helyettünk. A lelkünk is kicsit összeölelkezett.
Úgy szerettem volna, ha tovább tart ez az út! Itt senki nem akart háborút, sem békétlenséget. Itt emberek voltunk, nem akármilyenek. Egyet akartunk mind. Egy cél lebegett előttünk, hogy végre meglássuk azt a panorámát, amire már annyira vágytunk.
A második emeleten kiszálltunk. A látvány már itt is lenyűgözött. Ha csak ennyit láttam volna, ezzel is megelégszem, de feljebb ennél sokkal többet kaptam. Visszaszálltunk a liftbe, s feljutottunk a harmadik emelet magasságába, kettőszázhetvennégy méterre.
Kiszálltunk. Éreztük a szél erejét. Arcunkba fújt élesen, valószínű a nagy magasság miatt is. Május eleje volt, de hűvösebb, mint a megszokott. Körbejártuk a tornyot. Én kicsit elidőztem Eiffel bácsi panoptikuma előtt. Erős üveg védte. Ült az íróasztalánál, s dolgozott. Valószínű nem sokat pihent életében sem. Csodáltam. Nagyszerűt alkotott. Az égre rajzolta ezt a merész, könnyed fonalú acélvonalat, ami akkor a nyolcszáznyolcvankilencben megtartott Világkiállításon forradalmi alkotásnak számított. Azóta is uralkodik a párizsi horizonton, magasan az összes többi műemlék fölött.
Már lefelé indult a lift. Milyen kár! Felfelé utazni sokkal jobb volt. Az arckifejezések arról árulkodtak, hogy megelégedéssel nyugtáztuk, hogy a látványban nem csalódtunk. Akik ott fenn voltunk a szédítő magasságban, bizonyára hasonlókra gondoltunk. Ide eljövünk még egyszer, ha tehetjük.
Ma már csak egy álomnak tűnik az egész. Magamnak sem merem bevallani, hogy lehet, hogy nem is volt valóság?
Legutóbbi módosítás: 2009.04.07. @ 16:40 :: Szulimán Eleonóra
