Az emberrel olykor történnek ilyen pontosan soha meg nem fejthető események, és szűk kis világában akadnak olyan különleges helyek is, ahol álmaiban, vagy a valóságban, olykor pedig valahol a kettő határán félúton, mindig ilyen varázslatos dolgok történnek.
Az én szülőhelyemet bécsi hadmérnökök tervezték a XIX. század elején, s katonáktól igazán nem várható el, hogy romantikázzanak, elengedjék egy kicsit a fantáziájukat és sugárutakat, körutakat, a holdfényes májusi estéken andalogni vágyó szerelmes pároknak zegzugos sikátorokat, vízparti sétányokat tervezzenek, kovácsoltvas kandeláberekkel, és üldögélésre csábító padokkal. Nem is tettek ehhez foghatót. Egyszerűen fogták a plajbászt, és némi méricskélést követően, egymásra merőlegesen vízszinteseket és függőlegeseket húzkodtak, azután elmentek sörözni valamelyik aradi csapszékbe, mert, hogy ott állomásoztak. Így most a nyugatról keletre tartó hosszú utcákat, melyek egymástól 150 méter távolságban egymással párhuzamosan futnak, 300 méterenként metszik az északról délre lecsorgók.
Az én varázslatos helyem a házunktól nyugatra lévő második sarok volt. Ezt sokáig nem is sejtettem, pedig már az egymást bámuló épületek is különlegesek voltak. A helyi névhasználat „Rozetzernél”-ként jelöli a pontot, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt állt Rozetzer bácsi hentesboltja. A varázslat ez esetben abból állt, hogy húsféle abban az időben sohasem volt benne, mert ahogy itt anno mondani szokták, Rákosi, a nagy varázsló ezt az üzletet is bezáratta. A jól megtermett hentesmester akkoriban már csak bérfüstölést vállalt, de azt azért mindannyian sejtettük, hogy egykoron jobban mehetett az üzlet. Fiának volt ugyanis nálunk egyedül valódi, előregörbülő kormányú versenybiciklije. Elbűvölten, szájtátva néztük, amint légiesen elsuhant vele az úton. Irigykedni teljesen értelmetlen lett volna, nekünk ugyanis semmilyen biciklink sem volt.
A hentesüzlettel szembeni épület kirakatában, bár nem egyformán, de megszámlálhatatlan mennyiségben mutatták a szökni készülő időt, a különböző típusú órák. Kedvencet azonban nem onnan választottunk. Jankó órás üzletének ajtaja fölött, cégér gyanánt lógott be a járda fölé az erősen eltúlzott méretű zsebóra. Ez volt a kiválasztott. Ha iskolába menet felugorva, kézzel, később fejjel meg tudtuk az alját érinteni, aznap nem feleltünk. Olyan eredendően rossz napok, amikor semmilyen varázslat sem segít, persze már akkoriban is voltak.
Az órással átellenben lakott apai nagyanyám, s ő két varázslatosan bájos miniatűr akvarell megfestése között, tarkababból olyan csodálatos savanyú levest tudott főzni, hogy még ma is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Az igazi varázslatok viszont a visszafelé nézve szemben lévő negyedik sarki épületben történtek. Itt állott mogorván a kaszárnyából átalakított Őrsi iskola. Ide mentünk először iskolába, tisztára súrolt mezítelen lábbal, s mire kijöttünk olyan fekete volt mindannyiunk talpa, mint az ördög patája. Máig sem vagyok biztos abban, hogy ez varázslat volt. Lehet, hogy csak a fáradt olaj hatott így, amivel a hivatalsegéd az új tanév tiszteletére bekente a padlót. Mindegy. Később, Magdi néni segédletével sokkal nyilvánvalóbb bűbájosságok történtek itt, és spontán módon kinn az utcán is.
A felénk lakó szerb gyerekek eddig a pontig jöttek hazafelé tartván a főutcán, itt váltak szét. Ők abban különböztek tőlünk, hogy táskán kívül tambura is lógtak rajtuk. Egyszer egy borongós őszi napon, mire ideértek halálosan összevesztek azon, hogy melyikük rontott állandóan a próbán, ki volt az, aki miatt már majd kilyukad a gyomruk az éhségtől. A vérig menő vitát nálunk, magyaroknál vérig menő verekedés követte volna. Ez esetben viszont mikor a veszekedés heve már fokozhatatlan volt, a nagyorrú Szveti hátáról a mellére kanyarintotta a tamburicát, és belecsapott a „Mamacsko kólóba”. Szinte azonnal csatlakozott Milán a bráccsal, Emil a kontrával. Ivánnak akadt némi gondja, mert ő a méretes bundos bőgőt nem hordta magával. A pengető ugyan ott lapult a zsebében, de mint tudjuk, az önmagában mit sem ér. Végül szájjal brummogott a többiek alá.
A kocsisok csendben lehajtottak a padkára. A biciklisek lassítottak, az asszonyok előrehajoltak a női gépeken, egyik lábuk még a pedálon, a másik már a kockakövön volt, szoknyáikat kissé feltartotta az ívesen hajlított váz. A gyalogosok lassan körbeálltak, megfogták egymás kezét. Indult a körtánc, s erre még a Nap is kikukucskált a szürke felhők mögül.
De ez még mind semmi, mert a legnagyobb varázslat, ha hiszitek, ha nem, egy verébhez kötődik. Azt azért előre bocsátom, hogy ez a veréb nem volt egy mindennapi madár.
A kivágott jegenyesor helyére ültetett vadgesztenyék akkorra már tekintélyes méretet öltöttek. Zárt lombjukba tavasszal előszeretettel építették takaros kis csészéiket a tengelicek, itt-ott rá lehetett bukkanni egy-egy balkáni gerle tákolmányára is, ősztől tavaszig pedig nagy ricsajt csapva hancúroztak csupasz ágaik között a verébcsapatok. Több is volt belőlük a kelleténél, hozzátartoztak az utca képéhez, nem figyelt rájuk a kutya se. Legalábbis ezt hittem, s ebben a hitemben csak még jobban megerősödtem, mikor az egyik csapatban felfedeztem egy majdnem fehér példányt. Pontosabban olyan színe volt, mint annak a tejeskávénak, melynek készítésekor nagyanyám fukarkodott a cikóriával.
„Micsoda szerencse, hogy a többiek nem vették észre!” — gondoltam, s már ott megszületett bennem az elhatározás: Meg fogom szerezni ezt a madarat!
Iskola után teletömtem mindkét nadrágzsebem válogatott minőségű kavicsokkal, s csúzlival a kézben lest álltam a hajdani helyi villanytelephez tartozó kis tornyos trafóház mögött. A verébcsapatok jöttek-mentek, de a csodaveréb még váratott magára. A Nap egyre lejjebb ereszkedett, s mire felbukkant az én madaram, már jócskán a szemembe sütött. Céloztam, a gumi feszült, a kavics elszállt, s hamarosan csörgött is nagyanyám ablaka. Ő megjelent a kiskapuban, én lapítottam, majd mikor bement, nagy kerülővel hazasomfordáltam.
Másnap iskolából jövet, megint láttam a cikóriást. Figyeltem a többieket, de egyikük sem nézett arra. Egyedül Gábor Pali forgatta gyanúsan a szemét. A következő napokban még néhányszor próbálkoztam. A verebek valamiért egyre bizalmatlanabbak lettek. A csodaveréb néhányszor felbukkant, de éppen jött arra valaki, vagy megint a Nap… Azután hiába kerestem, többé nem került elő.
— Te sem láttad? — szólalt meg mögöttem egyik alkalommal Csordás Laci. A többiek furcsán vigyorogtak, néhányan a járdán szanaszét heverő kavicsokat rugdosták. Világossá vált, mások is pályáztak a madaramra.
Sok-sok év telt el. Érdemes volt, nem — felnőttünk. Sokan már végleg távoztak közülünk, Gábor Pali a rákkal vívott kegyetlen csatát. Egy hajnalon az én varázslatos helyemen futottunk össze. Ott éppen vasárnap, késő délután volt. Alkonyodott. Pali meglepően fiatalosan, szürke, vasalt nadrágban, a 60-as években divatos rövid ujjú, apacsnyakú, kockás ingben állt előttem. Szeme sarkában huncut fény csillogott. A mögötte álló gesztenyefa kiálló ágára éppen akkor szállt le a csodaveréb.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Takács Dezső
