Az esti “itt a vonatjegy, hol a vonatjegy?” kissé stresszel? intermezzo után reggel beindítottam a “Siessetek, elkésünk!” n?stresszel? férfiszólamot.
– Csak semmi pánik! – nyugtatgatott a leányom. – A villamos 6 óra 8 perckor indul… Innen 4 perc 30 másodperc alatt ki lehet érni a megállóba. 6 óra 3 perckor ráérünk indulni…
– S ha…
– Nincs “s ha…” Nem Romániában vagyunk!
Mégis megkönyörül rajtam. Elindulunk 6 óra el?tt 5 perccel. Én elöl – hogy diktáljam az iramot -, a lányom és feleségem mögöttem – ráér?sen pletyózva. Elengedem a fülem mellett a “Nem kell úgy sietni, mert…” megjegyzést, aminek a végét nem hallom, mert öt méter el?nyöm van, s befordulok a sarkon.
– Siessetek! – üvöltöm el magam torkom szakadtából, a megállóba beálló villamos láttán. – Jön!
– Nyugi, ez az 5 óra 58 perces járat… Mi a következ?vel megyünk.
Ránézek az órámra, tényleg pontosan távozik a megállóból. Végül megjelenik az is, amelyhez indultunk, megnézem az órát, 6 óra 8 perc, 12 másodperckor áll meg. Vajon az órám siet 12 másodpercet?
A villamosból leszállva döbbenetes látvány tárul elém. Láttam én Romániában mocskos állomáskörnyéket, de ennyi eldobott cigarettacsikket még sehol. Nem lehet úgy lépni, hogy csak 2-3 csikket taposs el. A szél papírdarabokat és nylonzacskókat hordoz nagy számban. Azonnal leesik a Dajcse Ordnung a piedesztálról, nagyot csattan, s darabokra törik.
– Herr Gott! – nézek körül elborzadva.
Egy id?sebb férfi végigmér, s kiejtésemet hallva, azonnal rájön, hogy nem vagyok Echte Deutsch, de hátizsákomat nézve kinézi bel?lem a turistát. Magyarázkodó hangon galagyol valamit az Auslanderekr?l, ami alatt gondolom, a bevándorlókat érti. Ám azonnal elhallgat, amint követi a pillantásom, s ? is észreveszi azt a kis sz?keséget, akit az anyja elrángatott egy földre esett fagylalt mell?l, utána ékes frankfurti kiejtéssel rekcumolta. Gondolom, egy dán bevándorló lehetett…
Kiérve az 5-ös vágányra már ott van a vonat, csak nem az, amivel mi megyünk, hanem az el?tte, ugyanabba az irányba induló. Én szinte felülök, de a lányom résen van. Még két vonat elmegy ugyanarról a vágányról, amíg megérkezik a miénk. Hajnalban kiértünk… A n?k azonnal a tudomásomra hozzák, hogy alhattak volna még, ha én nem pánikolok… Ezt nem lehet kihagyni, hogy életem f?b?nét ne olvassák a szememre: megrövidítettem reggeli álmukat. Végül vonatunk megérkezik másodpernyi pontossággal, s felülünk. Zita lányom beállítja csörögni a telefonját, majd kényelmesen elhelyezkedik, jelezve, hogy át akarja aludni a Bernig tartó utat. Én még elkérem a vonatjegyünket. Rémülten veszem tudomásul, hogy mindkét átszálláskor, Bernben és Thunban is csak öt perc van vonatunk érkezése és a következ? vonat indulása közt. Nekem a Brassóból a repül?térre induló vonat két órás késése jut eszembe, mellyel lekéstem volna a repül?t. Persze megint megkapom a “nem Romániában vagyunk!” – refrént a lányomtól. S megint neki lesz igaza. Én pedig kiszámolom, hogy ilyen közlekedés mellett, egy élet leforgása alatt még egy évet is lehet nyerni/elpazarolni.
Közben 250-nel robogunk Svájc felé, s én is álomba merülök. Nem akarom, hogy még egyszer a fejemhez vágják a “nem Romániában vagyunk!”-at. Baselben ébredek. Senki sem érdekl?dött útleveleink iránt, pedig kiléptünk az Unióból. A mozdonyvezet? kétnyelv? német-angol bejelentéseit háromnyelv?, német-francia-angol váltja fel. Olasz miért nem? Hiszen az is hivatalos nyelv! – háborodok fel a taljánok diszkriminációja miatt, de úgy t?nik ez csak engem zavar. Próbálom élvezni a svájci táj szépségeit, de csak a csodálatos alagutakban gyönyörködhetek, mert az út alagútból ki, alagútba be vezet.
Az, ami megfog a svájci településeken, az a rendezettség. Az udvarok-kertek-házak jó gazdákról regélnek, de ez a rend nem az a német katonás pedantéria, amit?l Neureutban borsózni kezdett a hátam. A másik érdekes az, hogy olyan meredek hegyoldalakat m?velnek meg, amelyet a magyarországi földm?ves meg se mászna, nem hogy gazdálkodna rajta. Ahogyan közeledünk a célunk felé, úgy szorítja ki a fa a többi épít?anyagot az épületekb?l. Paradoxálisan, ahogyan egyre magasabbra haladunk, az alagutak száma egyre ritkul. Utunk utolsó, Thunból Zermattba viv? szakaszát már fogaskerek? vasúttal tesszük meg. A vonat egyik oldalán id?nként többszáz méter mély szakadék tátong. Láttam én a Kárpátokban hatalmas sziklákat, de…
Percnyi pontossággal érkezünk Zermattba, a kipufogógáz-mentes városba. Ide csak elektromos autókat és bicikliket engednek be. Mélyet lélegzek, hogy megtöltsem tüd?met friss, tiszta hegyi leveg?vel, de förtelmes b?z állit meg e m?velet felénél. Mellettem egy konflis, s az egyik “motra” úgy látszik rosszul emésztett, s akkor engedte ki a kipufogógázt, amikor elhaladtam mellette… Mégse teljesen szennyezés-mentes ez a város… – állapítom meg, orromat befogva, ? pedig nyerít egy nagyot, kéjesen élvezve, hogy megtréfált.
Els? dolgunk, hogy pénzt próbáljunk váltani. Itt ér az els? meglepetés. 12 óra 5 percre értünk be, s déli 12-t?l délután 3-ig minden bank, váltóiroda, üzlet zárva van. Ebédszünet… Itt állunk kb. 1200 ajróval a zsebünkben, s nincs pénzünk. Euróval pedig nem lehet fizetni… Még szerencse, hogy van MasterCard-unk reménykedünk. Mert ízlel?bimbóink már rég prostituálódtak (kurva szomjasak vagyunk).
Az els? üzlet, amelyet nyitva találunk, az a csokisüzlet. Na, ide muszáj bemenni. Hátizsákostól, mint az elefánt a porcelánüzletbe. MasterCard-dal lehetne fizetni, azzal nem is lenne baj, de csak bizonyos összeg fölött. “Megvesszük most, úgyis akarunk ajándékba vinni” ajánlják a n?k, de én óvatosabb vagyok. “S ha a hotelben nem lehet bankkártyával fizetni?” – tamáskodom. Egy férfi két n?vel simán elbír, mert csoki nélkül vonulunk ki. Na, jó, na, a kivétel er?síti a szabályt… Legyek ?szinte.
Elindulunk, keressük meg a hotelt, szabaduljunk meg a csomagjainktól. De hol van? A turist-info is zárva van délután háromig. Érdekl?dni próbálunk, de hát a turisták nem turist-infók, s kiderül, a helyiek se ismernek minden kis zug-hostelt Zermattban. Basszus… Annyit tudunk, hogy el kell menni a templom mellett, át egy hídon, onnan meg jobbra. Már fel akarjuk adni, de szerencsére van egy férfi is köztünk, aki megpillantja a templom tornyának hegyét. Azt körbejárva találunk is egy hidat, mely után jobbra is lehet fordulni. Indulunk el?re. Megyünk. Megyünk. Megyünk… Kezd kételyünk támadni, hogy az, az út a Matterhornon ér véget, s ráadásul rossz irányban megyünk, keresgélünk, de végül csak megpillantjuk a hotelt, ahol szállást foglalt a lányom. Természetesen a tulaj ebédszüneten van, s egyébként se lehet carddal, bankkártyával fizetni… De este 10-ig van id?. Akkor felmegyünk csomagostól a Gornergratra, hozzuk meg a döntést. De jegyet kell venni. Mib?l? Euróval nem lehet fizetni. Csak ajrónk van… .
Visszacaplatunk a központba, megtaláljuk a gornergrati vonatot, mely 1650 m-r?l felröpít 3100 m magasra. Szerencsénk van, lehet carddal, elfogadják a bankkártyát fizetni. De a hotelbe nem fogadnak be, ha nincs svájci frankunk… A bankok pedig 6-kor zárnak. A pénztárnál a hölgy nagyon segít?kész, elárulja egy bankautomata búvóhelyét, így a lányom hamar elszalad pénzt váltani. Közben én alkudozni kezdek, hogy ne adjon oda-vissza jegyet, mert mi gyalog akarunk lejönni. Kirándulni jöttünk… Ett?l a n? majd hanyatt vágódik, mikor megtudja, hogy gyalogló-hótalpunk nincs. S itt nem lehet bérelni.
– Van síbakancsunk – nyugtatgatom -, nem magas-sarkúban jöttünk, nem vagyunk bukarestiek. Az utóbbi poént nem érti, de végül kiegyezek vele, hogy Rippelalp-on kiszállunk és bérelünk. Épp végzek, a lányom is megérkezik a svájci frankkal, s máris indul a vonat. Huh! A következ? egy óra múlva indulna… Ebédid?ben ritkábban járnak… Beszállunk teljes fegyverzetben, akarom mondani minden csomagunkkal egyetemben.
Nincs türelmem, a vonat ablakán át kattogtatom a fényképez?gépem. Majd lehúzom az ablakot, s úgy. S fényképezni van mit. Nézem a hihetetlenül kék eget, amelyet nem takar el a por és szmog, amely pont olyan, mint amilyent svájci képeslapokon láttam. Melyekr?l azt hittem, “meg vannak mókolva”, hogy szebbnek látszódjon. Az én képeim pont olyanok, retusolás és kontrasztnövelés nélkül…
A n?im el?veszik a napszemüvegeiket. Én nem hoztam, mert én a tengeren se használok. Na, de bánom is, mint a kutya, hogy nincs, mert komoly hunyorgási er?feszítésembe kerül kisz?rni a fény egy részét. Amikor el?kerül a napozás el?tti kencefice a n?i mindent tartalmazóból, akkor már habozás nélkül alávetem magam a tortúrának (bár utálom a kenceficéket), s én is bekenem magam. Rossz nyelvek szerint vastagabb a kreol b?röm, mint az elefánté, de ezen a napon még az is átsülne…
Gyalog indulunk a Gornergrat csúcsa felé. – “Álljatok meg, örökítselek meg!” – szólok a n?imnek, ám ?k észrevesznek egy zergét. – “Láttam én is, el?bb benneteket” – mondom, mert azt hittem, 20 lépésre a menedékháztól és a tömegt?l az egy szobor… Ám a szobor félrehajtja a fejét… Akkor már igyekszem, s sikerül lencsevégre is kapnom egy repül? csókával egyetemben. A “bisszelés” nem sikerül, megunja a modellkedést, igaz, azt én is mindig utáltam… Aztán az “El?bb titeket” visszhangját visszahallom még, hiszen egész nap ezzel szívatnak… Nekem betelik ett?l a keser? pohár, ez pedig olaj a t?zre…
Egy kislány mellettünk kézb?l eteti a csókákat, hogy ezek mib?l élnek telente ilyen magasan, az talány, mert ez az életterületük. Nem tudunk betelni a táj csodálatával. Látván a sípályákat meger?södik bennünk a vágy, holnap sízni fogunk, kerül, amibe kerül. Ezt nem lehet kihagyni! Mikor betelünk a tájjal, elindulunk gyalog lefelé sípálya szélén. S ha nem tudunk menni, az els? állomásnál felülünk a vonatra. Egy állomásnyit lemegyünk probléma nélkül.
A sípálya kemény, nem süppedünk. Nem marad a hóban a lábunk nyoma. A n?im belejönnek a gyaloglásba, élvezik. Én a holnapi sízésre gondolok, s felülnék a vonatra, azt ajánlják váljunk el, s találkozunk Zermattban. Bennem feléled a családapai felel?sség, s kategorikusan kijelentem, hogy nem válunk el. Némi adrenalin-kiválasztás után elindulunk gyalog. Egy adott pillanatban kétfelé válik az út, egyik másfélóra, a másik egy óra. A hosszabb a sípálya, a rövidebb egy erdei gyalogút. – “Ne rontsuk a sípályát, mert most már süpped a lábunk a hóba” – csatakiáltással elindulok az erdei úton, hiszen ki volt írva “OPEN” (járható). Az els? tíz percben élvezzük is az utat, csak utána süpped feleségem el?ször térdig a hóba. Aztán én combig… Ekkor értettük meg, hogy miért hadakozott kézzel-lábbal a pénztárosn? hogy gyalogló-talpak nélkül induljunk el. Kés? ezen most bánkódni. Lassú és fárasztó a haladás, elcsendesedik a társaság. De végül csak kiérünk megint a sípályára a kedves kis menedékház mellett. Feleségem elt?nik a WC-n, Én pedig megszavaznék magamnak egy pohár forralt bort. Óvatosan megkérdem az árát.
– 7 frank – közli velem a hölgy. Ett?l nekem gombóc lesz a torkomban, mert már megszavaztattam családommal a forralt bort. A Brassó-Pojánában a forralt bort decivel mérik. Ehhez mérem az árát, ezért két liter bort is vehetnék az üzletben… – otthon. Gondolom, vegyünk egyet ketten, de Marikám épp csücsül és könnyebbül, nem tárgyalóképes. A kiszolgáló személyzet felt?n?en nem barátságos, mintha nem lenne ínyére jelenlétem, én pedig lemondok a boromról. Alig lépünk ki, ?k is kijönnek, bezárják, s futva haladnak el mellettünk. Gyanakodva sietnék utánuk, de elt?nnek a fák közt. Egy útkeresztez?désben.
A lányom leáll térképet tanulmányozni. Megjelenik két síz?, angolul nem tudnak, a németjüket nem értjük, franciául és olaszul nem tudunk, megpróbálkoznak valami szláv nyelvvel is, végül az univerzális mutogatás válik be, s megérjük, hogy igyekezzünk, mert mindjárt indul az utolsó vonat. Ezért siettek a menedékházasok, s nem volt ínyükre a látogatásunk… Kis futás – elérjük. A feleségem pass-cardja beadja az unalmast, nem akarja a gép átengedni. A vasutas átengedi kapu alatt, de a vonat megvár… Újabb szórakozás vár ránk, amikor leszállunk a vonatról, mert ott se ismeri fel a gép a feleségem card-ját, némi morfondírozás után kiengednek.
Bechekkolunk a hotelbe. Hatágyas szobában szállásolnak el, diákbentlakási viszonyok. Leped?t a pokróc alá nem adnak, azt bérelni kell, három és fél frank. Jól megkérik az árát! De tiszta, frissen vasalt. Én lemondok róla. Lepakoljuk a csomagokat, majd elindulunk vacsorázni.
Zita lányom kijelenti, hogy itt készítik a legjobb fondue-t azt együnk. A fondue egy f?leg sajtból készült massza, amiben van zöldf?szer, s némi alkohol is, s egy üstben szolgálják fel, alatta borszeszég? ég, hogy melegen tartsa, s mártogatni kell benne a kenyeret. 26 svájci frank egy adag, a végén kiderül, fölösleges volt hármat rendelni, két adaggal is jóllaktunk volna. Finom – szó se róla -, de én nem rajongok úgy érte, mint a lányom.
Kilenckor lefekszünk, a 3100 m és a hóban gyaloglás kivitte az er?nket. S el kell tennünk magunkat másnapra, hiszen vár ránk a sízés. Pedig a napi kalandoknak nem is volt vége… S?t most jött a java.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Vandra Attila
