– Azt a semmirekell?t képtelen vagyok már elviselni. Hogy lehettem olyan idióta, hogy hozzá mentem feleségül! Miért nem hallgattam anyámra, hogy ne menjek olyan fiatalon férjhez! Vak voltam és szerelmes, azt hittem, amit látni szerettem volna, hogy megtaláltam a világ legfigyelmesebb, legszeret?bb, legkedvesebb, legsegít?készebb, leg… nem tudom még milyenebb férfijét. S közben…
– Csak addig olyanok, Évám, amíg megkapnak minket. Aztán csak él?sködnek rajtunk. Kell nekik, egy n?, akik anyjuk helyett kiszolgálja ?ket. De a te Ádámod legalább néha…
– Ne vedd védelmedbe, mert nem te élsz vele egy fedél alatt! Hazajön, s els? dolga, hogy megkérdi, hogy kész-e az ebéd. Mert ? éhes és fáradt! Mintha én háziasszony volnék, én is járok dolgozni! Annyit nem tesz meg, hogy rendesen megterítse az asztalt, amikor én kész ebéddel várom! Készakarva valamit nem tesz oda, mert tudja, hogy azzal ki tud hozni a sodromból. Utána bevonul a fotelban újságot olvasni, a sörét illogatva. Ha méltóztatott kipihenni magát lemegy a garázsba a második feleségét simogatni, de inkább az els?t, mert többet foglalkozik vele, állandóan talál valami okot, hogy bütyköljön rajta.
– De legalább, miel?tt hazajön…
– Mi, hogy bevásárol? Hogy aztán kérkedjen vele, hogy ? mennyit segít otthon. Mondom karajt vegyen, ? combot hoz, melynek fele szalonna, olyan nincs, hogy a krumpli ne legyen szemes, a retek az fás, a gyümölcs között mindig van legalább egy rothadt, a tojás fele rántottaként érkezik haza, a paradicsomot természetesen legalul teszi, s a legfontosabbat elfelejti megvenni, hátha elmegy a kedvem attól, hogy ?t küldjem a piacra. Ügyel arra, hogy sokan lássák, hogy ? mennyit küszködik, hogy ki van használva –, de hogy aztán nekem megint le kell mennem, azt már senki se látja. Az természetes, hogy egy asszony lemegy a piacra, amikor a férfi megy le, akkor kegyet gyakorol.
– Ez a mi n?i sorsunk… S még ?k tetszelegnek az áldozat szerepében. Nem feleség kell a férfiaknak, hanem egy szakácsné, egy házvezet?n?, mosón?, mert szeret?t azt kapnak maguknak.
– Én csak robotolok mellette, de azt nem veszi észre, s legyünk kedves hozzá, ne stresszeljem, mert elég stressz éri a munkában, s ha hazajön, nyugalomra vágyik. Nekem nem jár köszönet, s t?rni kell mindezt szó nélkül, nekem villámhárítónak kell lennem. Villámhárítónak? Több sértést nyeltem t?le életemben, mint mindenki mástól együttvéve. Hogy fordult volna fel abban a pillanatban, amikor kijött az anyjából! Nekem betelt a keser? pohár. Nem t?röm tovább. A lányom feln?tt, saját családja van. Eddig mind mondogattam magamnak, hogy nehogy a válóper megviselje, hogy az ? érdekében, biztattam magam, hogy hátha megváltozik, de ebben a házban csak én próbálok alkalmazkodni, csak nekem kell t?rni, megalázkodni. Adná az Isten, hogy…
Éva szeméb?l kibuggyant a könny. Az évek óta beleszorult indulatok lavinaként szabadultak fel, mint Pandóra szelencéjéb?l. Manci nem is próbálta megállítani.
– Szegénykém… – ölelte át barátn?jét.“Úristen, a barátn?je voltam, s nem tudtam, hogy ennyire szenved…” – döbbent meg. Készült vigasztalószavakat mondani neki, de várta, hogy az indulatorkán pillanatra fulladjon ki. Hallotta ? még Évát panaszkodni, de soha ennyire. De Éva csak nem hagyta abba. Telefoncsörgés szakította félbe. Éva kibontakozott Manci karjaiból, s felvette a kagylót. Fakó hangon szólt bele.
– Halló.
Férjének f?nökn?je volt a vonalban. Szaggatottam beszélt.
– Éva… Éva… Nagy baj van… Ádám … Ádám… Rosszul lett… Infarktust kapott. Dr. Szigeti, a kardiológus kollégánk épp itt volt a laborban… De nem tudott rajta segíteni… Éva… Ádám… Ádám … meghalt.
Éva lerogyott a fotelbe, s üresen meredt maga elé.
– Mi történt? – kérdezte Manci ijedt hangon.
– Meghalt…
– Ki?
– Ádám.
– Az nem lehet. Hiszen…
– A f?nökn?je telefonált… Infarktus… Vége! Nem tudták megmenteni.
Csönd állt be. Manci képtelen volt felfogni, hogy Ádám, az az élettel teli, vidám ember már nincs. Hiszen ma reggel még viccel?dött vele, amikor a buszmegállóban találkoztak. Csak ötvenöt éves volt. Lassan tért magához. Érezte, hogy valamit mondania kellene, de a döbbenett?l képtelen volt megszólalni.
– Megfogant… – szólalt meg Éva.
– Mi?
– Az átok. Megfogant.
– De hiszen csak azt mondtad, hogy fordult volna fel születése pillanatában.
– Nem mondtam végig, de megfogant… Istenem!
– Éva az istenért, térj észhez, nem vagyunk a középkorban! – tért magához Manci ett?l az irracionalistástól. – A szavainkkal, átkainkkal nem tudjuk valakinek a sorsát irányítani! Az istenért, egyetemet végzett ember vagy!
– Meghalt! Nincs többé… – motyogta Éva, mintha nem is hallaná, amit Manci mondott.
– Meghalt, igen. S minden emberért kár, aki meghal, még a b?nösökért is. Még azokért is jár egy könnycsepp. De…
– ? nem volt b?nös.
– Kár érte, nem így kellett volna történnie. Isten nyugosztalja. De gondolj arra, hogy véget értek szenvedéseid. Hiszen csak szenvedtél mellette. Pokollá tette életedet.
– Pokollá tettem az életét. Soha se voltam semmivel megelégedve. Ha bevásárolt, mindig találtam kifogást benne. Ha megterítette az asztalt, az se volt jó. Tüntet?leg újra mosogattam az edények egy részét, hogy megmutassam, hogy nem csinálta meg rendesen. Ha takarított, találtam egy sarkat, ahol ott maradt a por. Egy jó szavam se volt hozzá.
– Mert állandóan sértegetett. Megérdemelte.
– A jámborság istene is kiakadt volna attól a sok kritikától, amivel illettem. Persze a sokadik után neki is felment a cukra. De alapvet?en béket?r? ember volt. Ha fele olyan lett volna, mint én, már rég elváltunk volna.
– De hát már nem bírtad tovább a szenvedést mellette. Válni akartál.
– Mindent elt?rt nekem. S másnap mindig megbocsátott mindent. S soha se hozta el? a régi sérelmeit. S milyen jóember volt… Szeret?, figyelmes…
– Simogatta az autóját…
– Hát igen, huszonöt éves a Daciánk. Nem lett volna pénzünk újat venni egy egészségügyi és egy tanári fizetésb?l. De ? mindig megbütykölte, nem kellett fizetni csak az alkatrészekért. Rengeteget dolgozott, vállalt még egy fél normát egy magánlaborban, ügyeletet, nem is tudom hogyan bírta azt a sok munkát. S mikor hazajött nem felejtett el betérni a piacra. Sohase maradtunk kenyér nélkül. S ezután nekem kell majd hazacipelnem a sok zöldséget.
– S hazaért követel?zve…
– S szerinted, amikor este 6-7-re ért haza, 11-12 órányi munka után ? kellett volna nekiálljon ebédet f?zni, amikor én délben hazaértem? Szerinted ennyit nem várhatott el? Ennyi munka után hulla fáradtan zuhant a fotelbe vacsora után, s engem idegesített, hogy még volt kijavítatlan rögtönzésem. Még az újságját se tudta nyugodtan kiolvasni!
– Az el?bb még…
– Ha csak gyalázni tudod emlékét, inkább menj ki azon az ajtón, s ne gyere be többet. Azt hittem, a barátn?m vagy. Hiszen te is jól ismerted, tudod, hogy milyen ember volt. Még életében se illett volna így beszélned róla, hát még most a halála után gyalázni emlékét? Mit ártott neked, hogy ezt tedd vele? – kapta fel élesen a hangját Éva.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.30. @ 20:03 :: Vandra Attila
