Azokban az években történt meg ez velem, amikor minden ismeretlenül hatott rám régi pátriámban, ahol gyermekkorom sok évét töltöttem. Mikor több mint egy évtized után betévedtem arra a környékre, ahol felnőttem. Minden furcsa érzést ébresztett bennem. Noha elég sok időt töltöttem itt annó, mégis úgy tűnt, mintha soha itt sem jártam volna. Az épületek többsége ugyanúgy megvolt, mint gyerekkoromban, csak kicsit átalakították őket. Vagy ráépítettek, és ezzel megváltoztatták régi küllemét, vagy lebontották az egészet és újat építettek a helyére. Hiába kerestem a MOM hatalmas, több utcát is elfoglaló épületkomplexumát, már csak bevásárlóközpontot találtam a helyén. Fel is hagytam hamar az effajta kutakodással.
Megkerestem az utcánkat és azt a házat, ahol laktunk. Pár név még a régi lakókra emlékeztetett a névjegyzéket böngészve, de nem volt kedvem sehova se becsengetni. Kitudja, hogy eleve megismernének és szóba állnának–e velem. Az előző évi látogatásnak volt egy kellemetlen emléke, és ebből okulva inkább lemondtam minden hasonlóról. A régi barátokat nem is mertem keresni, mert többen elköltöztek máshová, akik pedig valami nyomot hagytak maguk után, azok már nem voltak az élők sorában. Nagyon fejbevágott két régi barátom korai halála. Egyikük betegségnek, a másik autóbalesetnek esett áldozatul. Csak a feleségeikkel, gyerekeikkel tudtam beszélni, és hiába idéztünk fel sok közös emléket, éreztem, hogy valami fal került közénk, noha mindegyik feleséget jól ismertem kölyök korunkból, mert persze, hogy ők is arra laktak, és úgy kerültek akkoriban az érdeklődési körünkbe. Valahol meg is értettem ezt a fajta viselkedésüket. Én, a nyugatra vándorolt náluk díszelgek, ők meg ott éltek elhagyatottan, özvegyen, letörten. Nem nagyon akaródzott az ilyen kapcsolatokat ápolni. Egy–egy nagyobb ünnepre küldtem egy lapot, ajándékot a gyerekeknek. Ennyi maradt.
A másik a szomszédunk, aki szemben lakott velünk. Még az apám halálakor is árjött segíteni anyámnak. Amikor hosszú idő után megkerestem, szó szerint kidobott. Nem tudtam az okát, csak jóval később magyarázták meg. Hogy akivel kapcsolatunk volt régen, disszidálásunk után azokat hurcolták meg. Behívatták őket is különféle hivatalokba, és kérdésekkel rohamozták őket, mintha csak bármiféle úgynevezett bűnszövetségben lettünk volna. Pedig semmi ilyen nem volt. Pár könyvet, apróságot adtunk nekik mielőtt elmentünk. Találkozásunkkor még sok emberben benne voltak ezek a régi sebek, sérelmek, és hol volt még a rendszerváltás? Igaz érezhetően elkezdődött valami, de még álltak a falak és a régi rendszerek.
Tehát ezúttal csupán csak nézelődni akartam. Az egyik ház falán réztábla díszelgett. Hmm – kezdtem felidézni magamban, kié. Ez még mindig dolgozik? A környék régi kiváló belgyógyász orvosára asszociáltam, aztán eszembe jutott, hogy akárcsak mi, pár évre rá ő is nyugatra távozott. Más név állt már ott. Már az utca vége felé járhattam, amikor egy ismerősnek tetsző névre lettem figyelmes. T. Zoltán fogorvos, szájsebész. Mi a fene. Ez nem lehet más csak a Zoli gyerek, aki a nagy szájáról volt ismert. Még alsó tagozatosak voltunk, és rúgtuk a port meg a bőrt az utcán. Abban az időben még nem annyira volt beépítve a környék. Nyáridőben az ablakok nyitva álltak és az emberek a rádiót hallgatták az ablakokban könyökölve. Szinte mindig akkor szóltak ki nekünk, hogy hagyjuk abba a játékot és menjünk haza, amikor a rádióban felcsendült a jól ismert szignál, és hozzá az éppen mesélni készülő színész hangja:
– Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már?
Erre Zoli egyből megszólalt jó hangosan, hogy mások is hallják:
– Hülye ez a néni? Ilyenkor ágyban, amikor másnap nincs iskola, és nem kell felkelni?
Már amikor nagyobbak lettünk is, mindig arra hivatkozott, hogy sok a tanulni valója és másnap korán kell kelni, ezzel a szöveggel cukkoltuk. Na, ezt azért már megnézem. Nem láttam Zolit jó húsz éve, de lehet, hogy több. Az újra találkozás minden izgalmával léptem be az ismerős házba, és trappoltam fel az első emeletre. Csengettem, mire az ajtó egy elektromos hang kíséretében nyílt. Beléptem. Az előszoba tele volt várakozó emberekkel. Beljebb mentem, ahol a termineket és a bejelentkezéseket intézte egy csinos, fiatal nő.
– Kezit csókolom. Sokat kell várni a doktorúrra? – kérdeztem.
– Körülbelül úgy másfél, két órát. Ön lenne ma az utolsó beteg, ha jó így önnek.
– Ó, remek.
– A nevét, ha szabadna.
– Ne haragudjon, ez meglepetés is lesz egyben a doktor úrnak, kérem, ne írjon nevet. Most elmegyek és visszajövök egy óra múlva, ha lehet.
– Nekem jó! De miért tetszik titokzatoskodni? Először tetszik itt lenni, gondolom.
– Pontosan. Illetve nem először, de nincsen kartonom a doktor úrnál. Akkor egy óra múlva itt is leszek.
Furán nézett utánam a hölgy, de hát mit is várhattam volna. A legtöbb beteg, akik ott várakoztak nem voltak hozzám hasonló vidámak, és nem is titkolóztak, hogy nem adták volna meg a nevüket. – Gondol, amit akar – zártam le a kérdést magamban. Lementem a régi presszónkba, az Alkotásba. Már nem így hívták persze, és többszöri átalakuláson is keresztül mehetett, mert teljesen másként nézett ki. Leültem egy szabad asztalhoz, és vártam a pincért. Rövidesen meg is jelent egy szőke bombázó.
– Egy White Ladyt kérek.
– Micsodát? – kérdezett vissza.
– White Lady koktélt.
– Ja, hogy koktélt. Az nálunk nincsen felsorolva az itallapon. Ha megmondja, mi és mennyi kell bele, megcsináljuk.
Na, itt megállt az idő. Amikor először rendeltünk White Ladyt ugyanígy reagáltak. Akkor valamelyikünk már ismerte és ő adta meg a receptet.
– Két rész whisky, egy rész triplisec. A pohár száját pedig forgassa meg kristálycukorban.
– Ennyi?
– Igen, na meg két jégkocka.
– Ugye maga nem itt él?
– Miből gondolja, kislány? A homlokomra van írva?
– Nem, de nem láttam még magát erre, pedig megéltem két átalakítást is, és lassan hatodik éve itt rontom a levegőt.
– Most nem itt élek, de én itt akkor voltam törzsvendég, amikor maga az óvoda kiscsoportos tagozatát látogatta. Ne vegye sértésnek, mert nem olyan régen volt az sem.
A lány eltűnt, majd kisvártatva hozta is az italt.
– Engedelmével felvettük ezt az italt a választékunkba, az ön receptje alapján.
– Egész nyugodtan, habár nem az én szabadalmam, és nem fogok érte részesedést sem kérni.
Lassan kezdtem szürcsölni az italt, és régi képek jöttek elő. Annó is egy szőke bombázó dolgozott itten, akire mindannyian hajtani próbáltunk. De nem sűrűn értünk el nála eredményt. Egy idő után el is tűnt a Sarokházba, ami menő diszkóvá alakult az ő irányítása alatt. Még én is jártam ott akkoriban. Vajon mi lehet vele, meg a hellyel? Valamilyen Ágnesnek hívták. Lassan fogyott az italom. Nem akartam újat rendelni. Aztán a maradékot mégis egy hajtásra leeresztettem, mert mehetnékem támadt. Fizettem és siettem is vissza Zoli rendelőjébe, de nem a megszokott úton, hanem már azon, amit régen nem is tudtunk csak úgy simán járni, mert elkerített terület volt. Persze hamarabb értem vissza, mint ahogy megbeszéltük, de nem zavartattam magam. Leültem és vártam. A betegek lassan kezdtek fogyatkozni.
– Ön lesz a következő – figyelmeztetett a csinos lány.
Nyílt is az ajtó, és ki is szólt egy hang:
– Kérem a következőt!
Beléptem a rendelőbe. Semmivel sem maradt el kinézetében egy nyugati hasonló jellegű rendelőtől.
– Foglaljon helyet, egy pillanat és jövök.
Nem akartam poéngyilkos lenni, így beültem a fogorvosi karosszékbe, ami egy pillanat, már ment is lefelé vízszintesbe. Az asszisztensnő ismerősnek tűnt, de nem tudtam jobban szemügyre venni, mivel ahogy a nyakamba akasztotta a „partedlit”, már döntötte is meg a széket.
Na, a fene egye meg! Ez most az én hülye viccem lesz, mert én leszek a hunyó. Nincs a világon olyan privát fogorvos, aki még a teljesen jó fogak közt is ne találna olyant, amit reparálni lehet, mert különben csak a sima alapdíjat tudná csak kasszírozni, és ő is pénzből él. Már éppen szólni akartam, amikor is egy hideg kéz megtámasztotta a homlokomat és rámparancsolt, hogy nyissam ki a számat. Kezdtem volna a mondókát, hogy én nem kezelésre jöttem, hanem mint régi ismerős, nosztalgiázni. Ám nem maradt időm, mert máris elkezdett kotorászni a számban a műszereivel.
– A bal felső hármasban kicseréljük a tömést, mert laza – szólt hátra az asszisztensének. Két adagot keverj be légy szíves.
– Álljon meg a menet – dadogtam tele szájjal, mert két cső is akadályozott a szabad beszédben és véleménynyilvánításban.
– A beteg még nem mond véleményt, nem akar útbaigazítani. Itt most én rendelkezek. Szíveskedjék a száját jó nagyra tátani, mert különben a nyelvét is meg találom fúrni, és nyelvet még nem tömtem csak stoppoltam. Mára épp elegem van és uraságod az utolsó páciens.
Azzal már el is kezdte fúrni a régi tömést, ami szerinte ki volt lazulva.
Na, most itt van neked, te hülye! Poénkodni akartál, akkor szenvedjél csak meg érte. Semmit sem éreztem, se azt, hogy kiszedte a régi tömést se azt, hogy fúrt.
– Öblit és köp – parancsolt rám, és kissé megemelte a széket. Eleget tettem a felszólításnak, és utána epésen meg is jegyeztem.
– Ha nem tudnám, hogy ki vagy, akkor azt gondolnám, a belügy vizsgálati osztályán vagyok: ott mondták azt a „megpuhított” delikvensnek, hogy öblít és köp.
– Biztosíthatom önt, én nem dolgozok se jobbra, se balra, nálam nyugodtan köphet. Nem lesz tőle semmi baja sem. Sőt könnyebben tudom majd betenni az új tömést… de várjunk csak egy pillanatra? Maga valahonnét nagyon ismerős nekem… Zsuzsa gyere már azzal az anyaggal, és mondd azt, hogy tévedek.
– Ne siettesd Zsuzsát, de elkeserítelek. Az vagyok, akinek gondolsz, és csináltál magadnak egy felesleges munkát, nekem meg egy plusz kiadást.
– A fene egyen meg tégedet hallod, azért nem volt semmi felírva a kartonra, amit a csaj behozott. Ne szívóskodj, most már be kell fejeznem. Majd utána.
Már döntötte is vissza a széket és folytatta a turkálást a számban. Nem tartott soká.
– Ezt meg kellet csinálni így is, úgy is, szóval jó, hogy beestél hozzám. Mikor elkezdtem kiszedni, már akkor kellett volna szólnom, hogy ez nem keleti tömés, és ugyanilyet rakjunk–e vissza? Automatikusan azt a fajtát tettem vissza. Nem amalgám tömést, amit nyugaton kezdenek kivonni a forgalomból. Ha nehezen is, de szerencsére már minden ilyennel rendelkezem. Na, kászálódj ki a székből és jössz nekem öt pénzzel, teljesen baráti alapon.
– Márkában lehet fizetnem?
– Mész, ahová gondolom. Felejtsd el. Majd legközelebb megadod. Most bezárjuk a bazárt, és ha nem haragszol, átsétálunk a lakásunkba. Zsuzsa, mi előre megyünk. Számolj el Ibivel aztán gyere utánunk.
A rendelőből nyílt egy helyiség, ahonnét lépcső vezetet fel a lakásba.
– Miután egyedül maradtam – kezdte Zoli a beszélgetést – átalakítottunk mindent. Ági, a húgom férjhez ment és el is költöztek. Így a másik lakás, ahol a szüleim meg ő laktak ránk maradt, és a kettőt egybe nyitottuk. Alul a rendelő és felül a lakás. Nem a legkellemesebb, mert így bármikor el tudják kapni a frakkomat, akkor is dolgoznom kell, ha nem is akarok. Tedd magad kényelembe. Nemsokára jönnek a srácaim. Két fiam van. Zsuzsát meg ismered és emlékszel is rá – gondolom.
– Margó húga, ugye?
– Igen. Margó kiment Németországba teljesen hivatalosan, aztán két év után el is vált, mert a svábja többször is félrelépett. Most Bécsben él egyedül. Szokott hazajönni látogatóba. Egyben ő az anyagbeszerzőnk is, mert itt még nem lehet mindent kapni, csak valutáért, annak meg nem vagyunk bőviben.
Lassan elkezdtünk diskurálni a régmúlt időkről. Közben Zsuzsa is megérkezett és csak beszéltünk, beszéltünk megállás nélkül. A két fiú betoppanása vetett végett az emlékezésnek.
– Zolikám, bocs a zavarásért. Nagyon jó volt veletek, de mennem kell.
– Ne rohanj, ha már itt vagy.
– Nincs több időm, de jövök még máskor, és nem így.
– Remélem is, és legközelebb hozzad el a nejed is. Te ugye tudtad, hogy mielőtt kiment hozzád, mi jártunk is együtt, évekig úgy is volt, hogy a feleségem lesz.
– Valami rémlik, de nem tudtam róla, hogy ilyen komoly kapcsolatotok volt, de én is együtt jártam Zsuzsával, ha nem tudnád. És ő meg velem szökött volna, ha van érvényes útlevele, mint ahogy nem volt. Na, de látod, mégsem szabad gyakran ide járnom. Óhatatlanul is azt teszi itt az ember, amit mondanak neki: Öblit és köp.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.24. @ 10:52 :: Avi Ben Giora.
