1.
Marie-Anne magányos ifjú hölgy volt, aki nagyon szerette a tengert, örült, hogy a kis tengerparti városban lakott, így ha szomorú volt, gyakran kijárhatott, és nézhette a kék végtelenséget. Néha megfürdött benne, de nem mert messzire menni, ugyanis nem tudott úszni, pedig vonzotta a mélység, minél messzebbre ment annál inkább úgy érezte, nem kell félnie, ezer kis hullám tartja, és öleli ?t.
Ilyenkor nem bánta, hogy a szülei szegények, és a környéken él? lányok sokat piszkálták.
1803. június 15-ét sosem fogja elfelejteni. Épp ment haza a partról, amikor a visszaúton három lány megállította.
Marie-Anne tudta, hogy gy?lölik ?t, félt t?lük, szeretett volna minél hamarabb hazaérni, ezért lehajtott fejjel t?rte, hogy a lányok gyötörjék.
Violette gyönyör? volt, hosszú sz?ke hajjal és zöld szemmel, a városban minden fiú odavolt érte. ? szólalt meg els?ként:
– Mi az, te kis csúf béka, hova sietsz ennyire?
Julie folytatta:
– Megsajnáltunk téged, hogy sosem lesz férjed, mert nem lenne, aki ilyen rondaságot elvenne, hihi…
Julie-nek már volt v?legénye, emiatt nagyon nagyszájú lett, és mindenkit lenézett, akinek még nem kérték meg a kezét.
Yvonne pedig egy er?s testalkatú, tényleg csúnya lány volt, de a többiek csak azért fogadták be, mert az apja egy befolyásos ember, és féltek t?le. ? nem szólt semmit, csak vihogott, és fellökte Marie-Anne-t.
A másik két lány lefogta és Violette elkezdett kiabálni:
– Georges, Paul, hol vagytok, itt van, amit akartatok, gyertek már el?!
Marie-Anne nagyon félt, különösen a paraszt fiúktól, ?k mindig olyan durván bántak a lányokkal, hiába sírt, kiabált, de senki sem sietett a megmentésére. Gyalázatos percek voltak…
Órákig feküdhetett még így, mire magához tért, látta, hogy ruhája darabokban van, és vérzik. Arcát a tenyerébe temetve zokogott, tudta, hogy így már sosem mehet férjhez, hogy elvette valaki más az ártatlanságát, ráadásul majd belepusztult a tudatba, hogy így megalázták.
Kétségbe volt esve, nem mert hazamenni, félt, hogy mit szólnak a szülei, akik mindig abban reménykedtek, hogy sikerül a lányukat egy módosabb férfihoz hozzáadniuk, hogy ne kelljen annyit nélkülöznie.
Már kezdett alkonyodni, amikor visszasétált a tenger partjához. Ledobta maradék ruháját és elindult az Aranyhídon, amely az örök fénybe vezeti.
A lába már nem ért le. Vett egy utolsó nagy leveg?t és alábukott a haboknak.
2.
Arra ébredt, hogy a hullámok csiklandozzák a hasát.
– Mi történik velem? Rég meg kellett volna halnom – gondolta meglepve.
– Már vártam rád – szólt egy távoli fátyolos hang.
Valaki a vízbe emelte és végigsimította.
– Örülök, hogy a parton hagytad a ruháidat. Itt nincs szükség ilyesmire.
– Ki vagy?
Az ismeretlen ekkor elkezd kacagni:
– Itt vagyok el?tted, én tartalak, csak még láthatatlan vagyok számodra, én vagyok a Tenger maga, és nincs emberi formám, de hamarosan testet kell öltenem, mert lejár az id?m, mostantól neked kell a tengerre vigyázni. Nem maradhatok soká itt, szép lassan átalakulok emberré, te pedig a Tenger Asszonyává. Gyere, mutatok valamit! Ne félj, már tudsz a víz alatt lélegezni.
Marie-Anne szeme el?tt egy mesés világ tárult fel… Minden azúrkék fényben úszott, és sosem látott színpompás halak kísérték ?ket, rengeteg növény volt a tengerfenéken, mintha csak egy víz alatti erd? lenne ott. A Tenger titokzatos ura pedig kezdte felfedni magát… Marie-Anne érezte a testét, és egy nap meg is láthatta. Minden emberi szépséget felülmúlt, egy fiatal fiú volt, alig id?sebb nála, vállig ér? sz?ke haja volt, pont olyan, mint amikor a hullámzó tengerre rásüt a nap, a szemében pedig ott játszott minden szín, amit eddig a víz alatt látott. B?re fehér volt, mint a homok a parton… Marie-Anne eddig sosem érzett ilyet.
A fiú elmosolyodott, a lány pedig elpirult, mert eszébe jutott, hogy nincs rajta semmi.
– Nem kell szégyellned a meztelenséged, én is az vagyok! – nevetett az ifjú és megölelte a lányt.
Együtt úszták be a tenger eddig rejtett, mesés világát, a fiú folyamatosan mondta a teend?ket.
– Figyelj arra, hogy a mohó emberek sose találják meg a tengerbe dobott kincseket… Ne fogadj be halott embereket, akik gonoszok, csak matrózokat, nekik a tenger a sírjuk… Ne engedd a háborúkat se…
Ekkor a fiú elkezdett fuldoklani. Fel kellett úszniuk a felszínre.
– Marie-Anne, nekem most el kell mennem. Emberré váltam, nevem lett, Angél-nak hívnak, és nem maradhatok többet itt. Téged mától kezdve Mére-nek hívnak, vigyázz hát a Tengerre, hamarosan vissza fogok jönni.
Angél kiúszott, Mére kísérte ?t, de alig bírt megküzdeni a könnyeivel. Az ég beborult. Amikor Angél kilépett a tengerb?l, zuhogni kezdett az es?, Mére így ki tudott lépni még a tengerb?l, ugyanis csak oda tudott menni, ahol víz volt.
– Angél, kérlek, ezt vidd magaddal! – egy apró medált nyújtott felé, amin egy kismacska volt, tengerszín szemekkel. – Csak hogy emlékezz rám…
Neki pedig egy fehér csigaházat adott a fiú, miel?tt elt?nt az erd?ben.
Ahogyan a tengerré változott leány zokogott, a vihar egyre er?sebb, és er?sebb lett.
(La mer-franciául a tenger)
Legutóbbi módosítás: 2009.05.05. @ 14:34 :: Berkes Liza
