5. De ez még azelőtt volt. Mi előtt? Pfuj… Mi előtt. Mielőtt az egész megtörtént volna. Ezek mindegyre próbálják az ő hivatalos szemszögükön keresztül megoldani, beskatulyázni, és kifacsarni belőlem — sajátos, tanult, álnok módszereikkel, diplomával a zsebükben — mindazt, ami számomra mindennek a végét jelenti, mindennek a halálát, ami én magam vagyok. Lehet még előttem egy ragyogó jövő. Lehet, bár nincs semmi igazi vonzalom iránta a szívemben, csak egy nagy üresség. Belül a legüresebb ember a világon.
6. Most ahogy elgondolom a terveimet, és az aprólékosan, dühödten felépített párhuzamos világaimat, csak apám szavait tudom idézni. Ott ült az asztal mellett egy szürke hétköznap, villája hegyével turkálva a tányérban levő túrós laskát, és anyához fordult. Anya a maga részéről rá se nézett csak unottan rágódott egy kis rakás, túróval meghintett csőtésztán: „Mikor fiatal voltam én is arról álmodoztam, micsoda nagy programozó lesz belőlem, milyen óriási lesz, amit teszek, most meg csak azon imádkozom, nehogy megszűnjön ez nyomorult munkám, és várom csöndben és megbékélve a halált. Ennyi maradt számomra.” Fogalmam sincs, miért mondta ezt anyának, bár a magatartásukból úgy vettem ki, hogy ez egy hosszabb társalgás része, melyet sohasem fejeznek be. Anya továbbra sem nézett rá, hanem folytatta az ízetlen étel rágicsálását.
Ha jól meggondolom, apa ezek előtt a szavak előtt még mondott valamit, aminek az értelmét egy nálam tapasztaltabb valaki jobban megértette volna: „Tudod, mit gondolok? Te még mindig nem idomultál hozzá a felelősség vállaláshoz, a gyerekekhez, a ház fenntartásához. Csak álmodozol. Csak hiszed, hogy végzed. Haladsz magadtól valamerre, de fogalmam sincs, vajon merre.” Ő nem értette, anya merre tart, én pedig nem értettem apa szavait.
Halvány gőzöm sem volt, mit akart mondani, hogy miről beszélt. Amit anyáról mondott, hogy csak álmodozik, és hogy a megérzése szerint van valami közös bennünk, azaz mi ketten, anya meg én gyógyíthatatlan álmodozók vagyunk, meglehetősen hibás álláspont. Anya és én vagyunk a világ két legkülönbözőbb személyisége. Anya és én végtelenül gyűlöljük egymást. A szívünk mélyéből. Rám tekintve, mindazt látja bennem, amit ezen a világon gyűlöl. Visszatérve rám, benne látom mindazt, amit a jövőben gyűlölni fogok. Ha álmodozunk, külön álmaink vannak, sőt ellentétesek. Ha én egy hegyet álmodok, ő tengert, ha én esőről álmodok, ő napsütésről, ha én egy szép családról, mint a pizza-reklámokban, ő arról, hogy semmilyen családja ne legyen.
7. Apával a dolgok másképpen álltak. Jelentős mértékben kedveltük egymást. Ők — ŐK — azt hiszik, apa most egy tó fenekén fekszik, még mindig a BMW kormányánál, legalábbis ott lebeg a tó piszkos zöld levében, ahol a sok mocsok az áramlat szerint oszlik szét, és halak úszkálnak ki-be a körülbelül öt centire lehúzott ablakon. Színeseknek gondolom őket, egyik piros, a másik égszínkék, áthaladnak minden cél nélkül a vízben elterülő hajtincsei közt, vagy tágra nyílt szemei előtt, mintha megtalált belső béke bűvölte volna el. Amit végre megtalált. A hiányzó fenséget. A békét.
Csakhogy erről az új, víz alatti életéről semmit nem tudnak, nekem egészen más elméletem van, mint a rendőröknek. És azt sem hiszem, hogy anya elkísérte volna, szemben az ő meggyőződésükkel. Anya nem egy hableány, nem ez volt a rendeltetése. Soha nem fog belemenni a vízbe azért, hogy valamilyen csoda folytán halfarokká alakuljanak a lábai, és azzal hajtsa magát a szédületes mélységek felé! Anya fél a víztől. Megmagyarázhatatlan félelemmel. Nem tud úszni, és nem kíván mást, minthogy hagyják békében a parton elterülni biztonságos messzeségben, hogy csak nézze megbabonázva azt a félelmetes elemet. Mint egy beteljesedhetetlen szerelem. Anya nagy szakértője az ilyen dolgoknak.
8. Én is úgy döntöttem ma, mint nemrégiben apa, mármint, hogy tegyük félre a megvalósíthatatlan dolgokat. Egy ember tudjon lemondani. Félreállok, lássam, mi történik, csak a túlélésre összpontosítok. Éjszakánként már nem szorítom össze a szememet, hogy átlibbenjek egy szebb létbe, hanem üres tekintettel várom, hassanak a doktor tablettái. Azt mondja: „vedd be ezeket, és úgy alszol majd, mint a mormota”. Aztán azzal a mindentudó mosollyal az arcán még hozzáfűzte: „ne gondolj a szüleidre, és minden rendbe jön.” Minden érzéketlen ember ezt mondja. Mindenki, aki a mások átélt élményeit lekicsinyli. „Ne sírj, nincs is semmi bajod, olyan erős vagy, mint egy bivaly. Hagyd abba a hülyéskedést. Ne zavarj, pihenek.” De én tudom, hol vannak a szüleim, tudom mi történt velük, tudom mi történt az öcsémmel, és tudom, hogy semmi sem jön rendbe. És azt is, hogy senkinek el nem mondom.
A pszichológustól kezdve, akit naponta fel kell keresnem, a rendőrig, aki úgy tesz, mintha csak véletlenül járna erre, és addig nyaggat a tonnányi kérdéseivel, amíg a nővér el nem kergeti. Mindenki arra kíváncsi, mit tudok. Leshetik, amíg elmondom.
9. Mert másom sincs, mint amit tudok, ennyim maradt, és soha nem voltam valami nagy adakozó azelőtt sem. Lehet, tehetséges vagyok, de a nagylelkűség nincs rajta képességeim listáján. Nem vagyok hajlandó ezt a keveset másokkal megosztani és még kevésbé azokkal, akik ide járnak. Mikor szembe nézek velük, egyszerre megérzem, milyen önző módon ragaszkodom a sajátomhoz. Mert jól tudom, hogy nem úgy bánnának vele, ahogyan kell. Nem adod a kedvenc játékát a kezébe a gyereknek, ha előre tudod, hogy földhöz vágja.
10. A minap azt mondták „Sajnáljuk, fiú, de nem találtunk semmilyen kutyát. De még keressük, ne izgulj. Majd megtaláljuk a végén.” Nem akartam nekik megmondani, hogy Rasputin már három hónapja meghalt, egy nap, amikor olyan szél fújt, hogy nem hallottam Max hangját, és Max összezilált szőke hajával úgy állt ott, mint egy szalmabábu.
Nem akartam felkavarni azt a mocskot. Ami volt, az volt. Ha tovább áskálnak ily módon, lehet, megtudják, és ez rossz fényt vetne rám. Később meg feltételeznék, hogy a történtek hatására bizonyos mértékig elveszítettem az eszem, ha meg úgy hiszem, az a szegény kutya még lélegzik, és a legjobb barátom, akkor majd békén hagynak, és szünetet tartanak a lökött kérdéseik feltevésében.
Pedig még kedvelnek is valamennyire. Ennek több oldala van. Miért is ne ismerném el? Olyan barátságosak és megértők, mint amilyenek — saját tapasztalatomból tudom — soha nem voltak a való életben. Azaz, amikor haza mennek, saját gyermekeikkel éppen úgy viselkednek, mint a szüleim velem. Amikor egy iskolatársam meglátogatott, anya úgy beszélt velem, mint ezek most, de ahogy a látogató mögött az ajtó becsukódott, minden megváltozott. Ernyedten, szerencsétlen képpel vonaglott, mint egy partra vetett bálna és hátat fordítva nekem zsémbesen így szólt: „hagyjál nekem békét, ott a hűtő, szolgáld ki magad, ha apád csenget, alszom”.
11. Nem tudom, mikor kezdődtek közöttünk a bajok. Úgy látszik, valóban nagyobbra kell nőnöm, hogy megértsem, és egészen más készségekre lesz szükségem, de a mai magam szempontja szerint, akkor kezdődtek a bajok, amikor beköltöztünk az új házba.
Az Ebersberger Strasse legvégén, pont ahol az utca véget ér, a jobb oldalon, ott áll a kétemeletes házunk, beépített tetőtérrel. Szép ház: télikert, parketta, szóval nem laminált, első osztályú parketta, minden első osztályú, a minőség az egyik dolog, amit apa különös módon követett. Volt ott még fittness terem a pincében, amit anya soha nem használt, és jacuzzi az emeleti fürdőszobában. A fürdőt ellenben nagyon sokat használta, és állandóan. Órákig. Apa csúfolta is, hogy ennyi nedvességtől le fognak hullani a csempék. Nem tudtam meg soha, mi zajlik az ajtó mögött, mit tud anya annyi ideig kezdeni a jacuzzi-ban. Azt mondja relaxál. Én elhiszem.
12. Azt nem hiszem, például, hogy a gondok akkor kezdődtek volna, amikor apa elveszítette az állását, mert szentül meg vagyok róla győződve, hogy nem az állás elvesztése, hanem az a szerencsétlen ház az oka minden katasztrófának, ami bekövetkezett. Az a hatalmas ház, melyet büszkén mutogattak a szüleim az ismerősöknek, néha ismeretleneknek, vagy a szomszédoknak, akik nem vették a fáradtságot, hogy visszaadják a látogatást. Ahova meghívták az ellenszenves rokonokat vakációra, vagy a barátaikat, akik csak bonyodalmakat okoztak. Ha nem lett volna az a ház, semmi meg nem történik azokból, amik bekövetkeztek. Ha nem lettünk volna annyira leégve, miután az építkezés befejeződött, annyira beleragadva az adóságba, ha nem zavartak volna engem és az öcsémet állandón, hogy ne hagyjuk égve a villanyt, vagy ősszel ne engedjük meg a meleget, vagy hogy az édesség megengedhetetlen luxus. Ha nem ettünk volna folyton gyorsfagyasztott élelmiszereket és főtt tésztát. Ha az afrikai nyaralásunk, amiről olyan régóta álmodunk, nem úszott volna el, keresgéléseim az interneten, személyes érdeklődéseim, nem lettek volna mind fölöslegesek. Vagy anya nem hagyta volna abba a flamenco tanulást pénzhiány miatt. Ha Paco de Lucia CD-je nem heverne elfeledve valahol.
Mielőtt belefogtunk volna ennek a háznak, melyet én utólag csak monstrum néven neveztem, elhívtak egy szakértőt, aki majd minden költséget kiszámít, megszervezi a pénzügyi stratégiát, segít behatárolni, mit és mennyit engedhetünk meg magunknak. Szerinte nekem már rég kellett volna látnom, miként sétálgatnak a pingvinek Simson Town és Cape Point között, és Cape Town városát úgy kellene ismernem, mint a tenyeremet, anya már a flamenco mestere kellene, hogy legyen, és apa bridzs-bajnok. És az öcsémnek nem kellene mindenkinek az útjában lennie, mert egy baby-sitter vigyázna rá, aki családtaggá lépne elő.
Ezekből a dolgokból azonban semmi sem valósult meg.
13. Ami pedig megtörtént, az a következő. Óriási lelkesedéssel élveztük a házunkat, legalább is az elején. Mi gyerekek le-fel rohangásztunk, tekintet nélkül szüleink idegeire, a sötétbarnára pácolt parkettán, anya ijedelmére, hogy összekarcoljuk sportcipőnk talpával, ami ugye természetesen képtelenség. Engem tekintve legalábbis nem volt megalapozott a félelme, mert az öcsém végül is sikeresen nyomokat hagyott, legelőször a játékból szétdobált vadgesztenyékkel. Az ő játékai mindig durvák voltak. Mikor rájön a tombolás, olyan, mint egy őrült, és ez később még rosszabb lett, amikor kapott érte. Anya utána mindig depresszióba esett, amiért megütötte, és még megmagyarázni sem tudta, hogyan volt képes megütni egy ilyen különleges gyereket, akire én csak azt mondom, hogy egyszerűen gyengeelméjű. Az igazságosság jegyében engem is megvert rögtön, így aztán az ő szemében a dolgok ezzel helyükre kerültek. Szegény Rasputin azonban anya örökös haragjának forrása volt! Rasputin lábai mindig piszkosak és felmászik mindenhová, a fotelekre, a kanapéra, a tisztába húzott ágyneműre. És mint minden kutya úgy bűzlik, hogy az nem igaz. Akármennyit is fürdetjük. Be sem fejeztük a mosdatást, már újra piszkos. Mindenütt széthullatja a szőrszálait, melyekkel anya közelharcot vív. Más szóval Rasputin végtelenül idegesíti. És mivel állandóan elűzi, mindenhonnan elkergeti, Rasputin rámorog, még ha csak el is megy mellette, akkor is, még ha más irányba tart. Egyik nap pedig meg is harapta.
Elmondhatom azonban, hogy a télikertnek őszintén örvendtünk, az üvegfalait, melyen keresztül esős napokon bámultuk a futó felhőket a sötét égen, vagy csak egyszerűen az esőt néztük, a szürkéskék ködöt, mely ellentétben áll a tökéletesen nyírt zöld pázsittal, és amely néha a különös fényhatás miatt foszforeszkálni látszik. Tavasszal bogarakat kerestünk a fűben kifulladásig, és áthívtuk a barátomat, a Max nevűt, akivel mindenfélét égettünk a kert közepén. A kartonból és hurkapálcákból szerkesztett rakétáink nem jutottak messze, el sem indultak, de mi továbbra is reménykedtünk. Elég nagyok és elég értelmesek voltunk mindketten ahhoz, hogy megértsük, miszerint mindez csak azt a célt szolgálja, égessünk el valamit, és ez az elfoglaltság végtelenül boldoggá tett. Néha szilárdabb dolgokat is kicsempésztünk a házból az áldozatra szánt rakáshoz, mialatt anya azt hitte, csak papírdobozokat égetünk. Egyszer a kedvenc blúzát is elégettük, azt a halvány drappot, mély kivágással, amelyik úgy tapadt hozzá, mintha mágneses lenne. Sejtette, mi történt, de nem volt bizonyítéka. És így, ahogy azt már előttünk is sokan felfedezték, ami nem bizonyítható, büntetlen marad.
Max persze nem jöhetett gyakran, mert az anyukája nem nagyon hagyta, hallottam, amint egyszer anyának elmagyarázta a köztünk levő kulturális különbségeket, pedig mi mindenben utánoztuk a németeket, bármit is tettek. Igazság szerint azonban anya nagyon helytelenül beszél németül, a hideg is kiráz olyan nyelvtani hibákat követ el, és úgy kerékbe töri ezt a szegény nyelvet. Bár Max ritkán jött, mégis nagyon zavart, hogy úgy bámulta az öcsémet, mintha ki tudja milyen csodabogár lenne. Igaz, szabadon jár mindenhol, baby-sitter nélkül, normálisan. Anya a plafonon van, ha kommentálni merészelem, és hangsúlyozva minden szót kérdezi, vajon szégyellem a testvéremet? Majd valamivel nyugodtabban elmagyarázza, hogy nem tud rajtam segíteni, hiszen csak az ablakok pucolása több napi munkájába kerül. Utána mindig olyan fáradt és levert az elvégzett munkától, hogy még az öcsémről sem vesz tudomást. Megfürdik, beül a télikertbe, még ha nyár is van. Csak akkor lép ki a házból, ha meglát egy szál gazt, hogy kitépje, vagy hogy az elektromos fűnyíróval levágja a füvet, maga után hagyva a levágott fű erős illatát. Addig jutottam végül, hogy ezt a szagot vele, a testével azonosítsam.
Sok időt töltött a széldísz virágainak elültetésével, de ideje nagy részét inkább az ablak mögött ülve töltötte üres tekintettel, és figyelve a virágzó tulipánokat vagy engem Max társaságában, ahogy égetünk mindenfélét, vagy öcsémet, amint mindent elkövet, hogy belenyúlhasson a tűzbe, vagy ellophassa az öngyújtónkat, mert ő is tüzet akar gyújtani. Amikor nem engedem, földhöz veri magát és ordít, mint a fába szorult féreg, és öklével püföli a földet. Bosszúból becsinál. Ekkor megszólal anya, sebzett tekintettel nézve rám, és ezek mára az utolsó reszkető hangon hozzám intézett szavai: „Hát csöppet sem szereted a testvéredet?” Mikor hallom ezeket a szavakat, legszívesebben a világ minden öngyújtóját odaadnám neki, és hagynám, gyújtson fel mindent, igazság szerint ezzel csak jót tenne mindenkinek.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
