14. Azért épp elég időt töltünk együtt Max és én, akár bármilyen két barát. Minden egyes nap, ha esett, ha fújt az utcasarkon találkoztunk, és végig mentünk egyenesen az egész utcán, amíg ki nem értünk a város szélére, és ott szabadon engedtük a kutyákat. A kutyák rohangáltak, mint az őrültek, mi leültünk a padra, mely mellett egy kereszt állott a megfeszített Krisztussal. Vér csorgott a halántékából, ott ahol a töviskoszorú fehér homlokához ért. Ha nyár volt, füves rét terült el előttünk. A szél átfújt a nyárfák levelei között, s ezek halkan susogtak valamit a fák nyelvén, amihez más alig felfogható suttogások is hozzáadódtak, valami megható szelídséggel. Mikor tiszta az idő, ellátni az Alpok gerincéig. Nyáron hihetetlenül kék az ég. Erős kék. Ezek a sétáink az időjárás függvényei voltak, mindig az idő hatása alatt állottak. A nyár is és a tél is másképp befolyásolták érzéseinket, gondolatainkat. Így kellet, hogy legyen. Vegyük például, hogy nyár van. Föld illat van, és fű illat, és bár tudom jól, az égnek nincs semmilyen illata, nyílván, hogy nincs illata a szó igazi értelmében, de én mégis itt érzem az orromban, hogy beleszédülök. Tehát újra fogalmazom: föld illatot, fű illatot és a végtelen kékség illatát érzem.
Mond ez rólam valamit?
Kutyáink kilógó nyelvvel rohangásztak, mi csendben ültünk, nagy ritkán egy-egy szót váltottunk, örvendve az apró-cseprő dolgoknak, amelyeket említeni sem érdemes. Max kutyája német juhász, az enyém arany labrador. De az állatok egyszerű lények. Életük csupán egy szünet két étkezés, vagy a séták között.
Esténként, rendszerint újra találkoztunk. Közös edzéseket tartottunk a kutyákkal, tanácsokat adtunk egymásnak, megbeszéltük, milyen parancsokat kell nekik adni, milyen hangsúllyal, és milyen gesztusokkal kísérve. Egyik nap elmesélte Max, hogy egy barátja látott egy embert térdig állni a patakban, amelyik tőlünk jobbra folyik, pedig hideg tél volt, és ez az alak a kutyáját ráuszította egy kocsit taszító asszonyra. Én pedig elbeszéltem, ha már a „mindennapi abbéráció” témájánál tartottunk, milyen mélyen megrendítette anyát, mikor egy illető az alá a vonat alá vetette magát, amelyiken rajta ült, az Ostbahnhof-on. Ez ilyen, vagy olyan okból nagyon kiborította. Igaz, anyát valami mindig nagyon kiborítja, ezt azért nem kötöttem Max orrára.
Természetesen szerettem vele sétálni. Hosszú sétáink a nap legkellemesebb ideje volt. A legcsendesebbek. Néha még az erdőig is eljutottunk. Volt, hogy elkapott az eső. Még ha láttuk is, hogy jön az eső, nem törődtünk vele, nem futottunk, nem siettünk, a megfázás, tüdőgyulladás eszünkbe sem jutott. Nem. Legfeljebb beálltunk egy nagyobb fa alá. Vagy egy ház fala mellé. Vihar előtt hirtelen besötétedett és lehűlt a levegő, libabőrös lett a bőrünk. Kis örvények keletkeztek mellettünk, és felkapták a leveleket, a rózsaszirmokat és a port. Minden olyan felfokozott lett, a feltámadó szélrohamok összeborzolták a hajunkat és az út menti díszbokrokat, a gyors megújulásra képes bokrokat, melyek egyetlen pillanat alatt visszakapták tökéletes formájukat, melyeket ügyes kezek alakítottak ki.
Aztán az eső. Csak állsz és hallgatod óránkon keresztül az eső hangját, hallgatod, ahogy csorog, dobog, csobog nyögve, jajgatva, mint egy asszony, mint egy kislány, mint egy gyermek, mint egy távoli hang készen arra, hogy az ég hatalmas tengere elöntsön minket. Mintha az ég folyékonnyá válva mindent meg akarna fullasztani. Kérdezem magamban sokszor: megáll-e még valaha? És amíg hallgatod az esőt, milliószor kell pisilned, de ugyanakkor halsz meg a szomjúságtól. Érzed, hogy kiszárad a szád, és hogy rengeteg dolog kavarog benned. Mégis ezek lassan, rendezetten kavarognak az eső üteme szerint. Ez a monoton zene magába szív, beolvaszt, szavak nélkül a hangok tömegének részévé tesz, s szavak nélkül is annyi mindent mond. Úgy állsz, mintha csak neked szólna a dallam. Neked, Verdi, életed végéig… Üzenet szól: légy vidám, Verdi! Üzenet egy csodálódtól. De nem is, egy baráttól. Már ha az Istent barátodnak nevezheted. Bár meg kell mondanom, nem jó barát.
15. A séták, az iskola és az alkalmi kirándulások között — és ez volt a könnyebb, ott éltünk abban a házban — és ez volt a nehezebb. Bonyolult feladatot jelentett, és ezt mostanáig senki sem észlelte. Vajon bárki is megfigyelte már, milyen könnyű saját családodtól távol tölteni az időt? Milyen egyszerű idegenek között létezni? Milyen egyszerű, milyen természetes?
16. Irtó, mit összebeszélek erről, abba sem tudom hagyni, jönnek a dolgok a semmiből, és maguktól terjengenek, csak amikor kimondom, észlelem őket. Ha kimondok egy szót, a többi ömlik utána olyan könnyen, hogy irtózat fog el. Éppen a családomról beszélek.
Példának okáért, a családon belüli érzelmekben soha nem lehettem biztos. Azaz nem tudtam, mikor jelentkeznek, mikor tűnnek tova, és miért. Semmi logikát nem lehetett benne felfedezni. Na, beszélhetek egyáltalán logikusan a logikáról? Részemről ez butaság lenne. Amit mondok, az valahogy így hangzik: a külső világ logikája szerint semmi esetre sem. A mi kis saját világunk szerint — talán. Akarom mondani: anya, amikor azon a reggelen felébresztett első elemista koromban, leült az ágyra a jobb oldalam felől kissé fölém hajolva. Mondta, hogy most értesítették az iskolából, hogy első díjat nyertem, de én félreértettem a mozdulatát, azt hívén, hogy meg akar csapni, elfordultam és a kezeimet az arcomra szorítottam. Nálunk a családban, ha nem voltál elég fürge, könnyen megjárhattad. Megtorpant, döbbenten nézett rám, kiszáradt szemekkel, felállt és hidegen eltávozott. Hosszú időre megtartotta a távolságot, felfedezte, hogy minden megváltozott köztünk. Annyira elhidegült tőlem, hogy már rám se kiabált, ha találkoztunk. Mondhatom, kirekesztő hidegség volt ez. Egyszer azonban, hetekkel később, amikor az öcsém leesett az ágyából és beverte a fejét a fűtőtestbe, ahelyett, hogy felemelje, letörülje a vért az arcáról, hogy dédelgesse, és megnyugtassa, nekem esett a szobában, ahol a dinoszauruszokkal játszottam, és dühösen ütni-verni kezdett. Én, már amikor meghallottam az ajtónyílást, felvettem a szokásos magzati pózt, és semmi jelét nem adva a fájdalomnak odasúgtam neki tele gyűlölettel: „verhetsz, amennyit akarsz, úgyis újra megteszem”.
Néha variáltam a szövegemet: „addig üthetsz, ameddig belefáradsz, akkor is azt teszem, amit akarok”. Amit akarok. Persze, el is felejtettem mondani, éppen ilyen gyerek vagyok.
Közben Rasputin anyára vicsorog, dühödten morog, és igyekszik a lábát elkapni, mialatt ő engem püföl. De nem tud megvédeni, mert ő is fél anyától. Kicsi kutya agyában jól tudja, hogy mit kapna anyától, ha mindig beleharapna, amikor csak akar.
Ellenben én… semmit nem követtem el, soha nem követek el semmit, csak anya hiszi így, bármiről is legyen szó. Amiről azt gondolja, én követtem el, azt szerinte újra és újra, és újra el fogom követni. Olyan egyszerű ez, mint az egyszeregy.
Szóval, újra benne vagyok a táncban. Már nem vagyok láthatatlan. Végeredményben mégis csak szeret.
17. Részemről nem idegen a kevésbé normális érzelmi megnyilvánulás. Azaz, ha egy gyerek az utcán beleköt az öcsémbe, mondjon bármit is — mert én mindent támadásnak értelmezek, még egy ártatlan tekintetet is —, addig verem, ameddig valaki el nem választ az áldozattól. És még akkor is, a felnőtt erős karjai között is rúgom-vágom az üres levegőt, és csak hosszú idő multával csillapodok le. Lehet, ez járult hozzá Maximilián anyukájának azon filozófiai megállapításához, hogy más kultúrkörhöz tartozunk.
Élénken él bennem ez a jelenet: nyár van, meleg, ülök a biciklimen, mögöttem az öcsém, fél kézzel fogja a trikómat, körülbelül hét éves lehettem, öcsém négy, tréfából nekimegyek egy gyereknek az utcán, de a kerék fájdalmas helyen érinti a lábát. Oda a jókedv. A fiú reflexből védekezik, lendül a keze, azt se tudja merre, és elvéti az irányt, az öcsémet találja, aki elkezd tele tüdőből üvölteni. Egy kézzel fogom a kormányt, fél lábbal támaszkodom a földön, és úgy agyba-főbe verem a gyereket, hogy moccanni se bír. Feltartóztathatatlan a kirobbanó dühöm.
Ezt nevezem én szeretetnek. Egy kilométerről meglátszik rajtam a szeretet, ahogy kiárad belőlem, ahogy spriccel belőlem, mint valami mérgezett folyadék.
Vagy nem…?
18. Apám szeretete mindenkit halálra untat. Türelmes, hallgatag, várakozó. Elavult dolgok, egy másik évezredből. Apa egy dinoszaurusz, akitől a valóságos világ igyekszik megszabadulni. Úgy is néz ki, mint Cary Grant abban a filmben, amit Maximilián társaságában néztünk végig náluk, azt gondolva, hogy pornófilm. A ház egy eldugott, sötét sarkában talált rá, s azt gondolta, nem is lehet más az a bizonyos DVD. Ami azt illeti, mégis igazunk volt bizonyos szempontból, pont olyan kriminális és unalmas udvariasságot árasztott, mint apa az ő divatjamúlt viselkedésével, végül még mintha a tárgyak dohos szagát is éreztük volna, és így Max meg én jól eldugtuk azt a disznó lemezt, hogy megvédjük tőle a világot. Ez lehetett volna a mi hőstettünk, a mi nagy hőstettünk. Megmenteni a világot az unalomtól.
Igazából apa saját maga rontotta el maga körül a dolgokat. Ő volt az egész szerencsétlenség katalizátora, a maga Cary Grantes viselkedésével. Ha valakit el lehetne ítélni, az nem más, mint apa. Minden vádpontban bűnös. Bűntárs, felbujtó, meg minden. Ő az értelmi szerző. Mi, többiek az áldozatok. Ő sodort bele! Irányított, mint valami bábukat. Még akkor is, ha nincs is tudomása róla, és el se hinné, ha mondanák. Mégis ő az! Az örökös mosoly az arcán, a bizonytalan próbálkozásai, ahogy folyton sikertelenül megkísérli jóvátenni a dolgokat. Ahogy mindig, mindennel egyetért, ahogy bárkinek az álláspontját magáévá teszi, és igyekszik az ellentéteket megbeszélések révén megoldani. Érted, megbeszélések révén, amikor ebben a házban, ebben a hodályban csak egy alfa hímre lenne szükség, egy erős férfikézre, egy férfire, aki igazán férfi. Aki ne úgy jöjjön meg a munkából, hogy meg sem kérdezi miért nincs semmi ennivaló a házban. Helyette így szól: „Hogy telt ma a napod, picinyem? Ugye nem valami jól?” Mintha anya ki tudja, milyen beteg lenne, és utána mintha fel sem fogná a semmit érő választ, saját maga fog neki a házimunkának fáradtan, karikákkal a szeme körül, és beesett arccal, mert anyának ma rossz napja volt. „Gyerekek, ne zajongjatok, zavarjátok anyát!” „Apa! Mihnea tönkre tette a matekfüzetemet!” „És ezért üvöltesz így?” „Most mit tegyek?” „Kérsz holnap valakitől egy másik füzetet, és újra írod.” „Utálok tőlük bármit is kérni! Nem szeretek senkitől sem kérni semmit! Hogy aztán majd ők is kérjenek!” „És miért baj, ha kérnek?” „Nem akarok senkinek sem adni semmit!” „Ne legyél már ilyen! Lássam, mennyire ment tönkre?.. Mi ez a ragadós vacak?” „Holnap úgy megyek, hogy nem lesz meg a házi feladatom!” „Hívd fel Max barátodat!” Nem akarom felhívni!” „De mit akarsz? Mondd, mit akarsz?” „Azt akarom, hogy Mihnea ne jöjjön be a szobámba!” „Az nem lehet, a testvéred.”
Igen, a testvérem.
19. Azért a mi házunkban is előfordultak normális érzelmi pillanatok. Természetesen. Igen, amikor anya beleszeretett a Mihnea óvodájában dolgozó gyakornokba. Még az udvarra is kiment, és úgy tűnt, ez boldoggá teszi. Boldogan tette, és egyfolytában mosolygott. Figyeltem, mert tudtam én, miről van szó, hiába hiszik a felnőttek, hogy minden gyermek gyengeelméjű. Ő két hónap híján harmincnégy éves. Közben Dániel, a srác az óvodából csak tizenhét. Egy cédulán olvastam a hirdetőtáblán, amikor elkísértem. Így szólt: „A mai napon Krüger Dániel 17 éves, elkezdi gyakorlatát a csoportunknál. Üdvözöljük körünkben!” A saját szemeimmel láttam. Egyesek, vagyis „egy valaki” mértéktelenül örvendett neki.
20. Látom, mintha csak ma lenne:
Tavasz van, és a kertben tobzódik a természet. Pillanat alatt rájövök, hogy jó anyámban is tombol. Nem tudok sokat az ilyen a dolgokról, de számomra világos, hogy amiért még nem tudok róla sokat, azt azért tudom, hogy súlyos.
Rémesen undorító dolgokat tesznek egymással a felnőttek, és hálát adok az Istennek, amiért anya csak addig tette, ameddig mi létrejöttünk, mert nem bírnék egy fedél alatt élni ilyen borzasztó dologgal. Tudom, külön szobában alszik apától, nyugodt lehetek, mert a házunk mentes az ilyen a disznóságoktól. Most azonban, amikor ott látom a teraszon, biztos vagyok benne, hogy valami köze van ezekhez a dolgokhoz.
Május tizenegyedike van, és süt a nap. Anya kint a teraszon egy napernyő alatt ül. Olyan időszak ez, amikor a virágpor igazán pusztít az allergiások között. Fekete nap ez számukra, amikor ki se szabadna dugniuk a házból az orrukat. Így legalább senki nem látná őket, amint szipognak, tüsszögnek, csorog az orruk és olyanok, mint egy roncs. A hírek szerint rosszabb a helyzet, az előző évekhez képest. A televízióban csak pollenről beszélnek a hírekben, a külön műsorokban, s magyarázzák az újabb és újabb virágpor típusok megjelenését, a nehéz tél utáni dús tavaszt. Ha kilépsz a házból, az udvaron tetőtől talpig belep egy finom réteg, akár az aranyfüst. Tele van a levegő, szabad szemmel láthatod az erős napsütésben a csillogó aranyport. Súlytalanul száll.
Szerencsére egyikünk se allergiás.
Minden irányból dzsip-csirip, fű-fű, hü-hü és más füttyögések, sípolások hallatszottak. Bogarak sürögtek-forogtak a fűben, érzem, látom, tudom és elképzelem, hogy éppen ebben a különös pillanatban az összes élőlény dühödten párosodik. Figyelem azt a fűfoltot anya lába előtt, amit úgy néz, mintha elvesztett volna ott valamit. Talán néhány szégyentelen hangya, de nem látok semmit. Vagy lóherét keresgél a frissen vetett fű között? A haja csillog a rárakódott virágportól. Még az arca is szeplős. Különben tökéletes a bőre.
Rövidesen meg is győződöm róla, hogy nem tévedek.
Vizsgálgatja a fréziával beültetet területet, ahol ki tudná megmondani mi okból, egy macska gödröt ásott. Biztosíthatom, Rasputin nem ás gödröket a kertben. Lehet egy döglött egeret ásott el a macska, s így nem is igyekszem megtudni. Rám szól: „Döngöld már be azt a gödröt. Tömd be valahogy.” Miközben a lábammal elegyengetem a helyet, továbbra is láthatatlan szálakkal vagyok ráhangolódva, figyelek a változásokra. A trillák mintha egyenesen belőle, a fejéből áradnának. A nehéz, hideg tél, rengeteg hóval kiürített belőlünk, mindent, ami csak kiüríthető volt, és különösen anyából, aki különben is könnyen kiürült. Újra látom lüktetni, élni, a tavasz illatait mélyen belélegezni. Egy szuka.
Mikor az égre nézek, lássam, mit figyel, talán Cupido-t, amint elháríthatatlanul megfeszíti nyilát, de csak egy repülőgépet látok rettentő alacsonyan szállni, bár döreje elmarad a várt hangerőtől. Anya kissé rémültnek látszott, mint mindig, ha a technika csodáinak köszönhetően a televízióban a házakhoz közelítő, bukórepülést produkáló gépet mutatnak.
Ismerem ezt az irracionális félelmét. A sors, vagy a végzet megkímél minket, mert egyedüli ránk lezuhanó repülőgép csak a képzeletében létezik, de az naponta. Ahogy a gép az épület túlsó felénél eltűnik, ránézek. Meg sem lát engem, annyira lefoglalja saját lénye. Saját belső élete elmos minden kapcsolatot a valósággal. Észre sem veszi, hogy figyelem, mint rendesen. Biztosan nem vagyok egy teljes egész a számára, csak valaki, akit nem kell tudomásul venni: egy gyerek. Ezért nem is óvakodik tőlem. Nem rejtőzik el. Az a szó hogy „koravén” semmit nem jelent neki. Kell szereznem számára egy szótárt. Arcára van írva, mennyire tele van most robbanásra kész érzelmekkel. Látszik, új szakaszába lépett az életnek, amely ihlet híján mostanáig nem tudott kinyílni, s most újra osztották a lapokat, neki pedig egy ász jutott.
Azután, anélkül hogy rám nézett volna, kérdezi Mihneát, aki éppen a fűben ülve összepisilte magát és vékony vászon nadrágján keresztül a fütyijét huzigálja: „Dániel is eljön az anyák napi ünnepségre?” Mihnea bólogat és megszagolja a kezét. Mindjárt összehányom magam, és gyorsan leülök, nehogy észrevegye a rosszullétemet. Habár, ha itt most drogoznék, vagy rágyújtanék egy cigarettára, vagy pornólapokat nézegetnék, azt sem venné észre. Nem is tudom mi az undorítóbb az öcsém tette, vagy az övé. És amikor már sikerülne uralkodnom magamon, még szélesebben elömlik arcán a mosoly. Ettől egyszerre felfordult a gyomrom, és sugárban kiadok magamból mindent, lespriccelve a gyepet egy nagy helyen, kétrét görnyedtem a rosszulléttől és a bűztől. Be is pipiltem.
A bogarak, a madarak bolond mód zümmögnek, a nap ragyog, nő a fű a lábunk alatt, a fréziahagymák készülődnek a puha, jól megtrágyázott földben levő fészkeikben, mi pedig növeljük, tápláljuk legbelsőbb kertjeinkben az egymástól eltérő érzelmeket.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
