A padból kilátni az iskola kertjébe, a feketefeny?k örökzöldje alá. A t?leveles ágakon vastagon áll a hó. A különös hangulatú hó-árnyékban cinkék röpködnek.
Aznap is, mint csaknem mindig, óraközi szünetekben másolom a házi faladatot. Otthon kedvez?tlen körülmények, sokszor be sem gyújtunk a hidegben, tüzel?nk kevés, pénzünk csupán kenyérre, zsírra. Keresztanyám küldi, rendszertelenül. Ha meghalunk, az lesz a kisebb gond. Senkinek nem panaszkodok. Minek? Anyám maga a szeretet, és ez mindenért kárpótol.
Lecsengetéshez közel, siettem a leckemásolással, nem lehettem elég el?vigyázatos. Nyílt az ajtó, új igazgatónk állt a küszöbön. Természetesen mások is másoltak, ?k gyorsan pad alá dugták füzeteiket, mikor meghallották a diri szigorú szavait, én csak akkor vettem ?t észre, mikor már megállt padomnál.
El?ször láttam ?t közelebbr?l.
Emlékezve, e pontnál megállok, elid?zök, mint hasonló esetekben s elgondolkodom. Ilyenkor mérlegelem a különböz?séget. Ha hallok – nincs a következ? jelenet… Bár, ki tudja? Nem csak szemmel, füllel se mindig figyelünk. (Err?l Körmendy Zsuzsanna Bocsánat, emlékszem c. könyvéb?l tudok. Amíg nem olvastam, azt hittem, aki hall, minden zajról tud, ha figyel, ha nem, hiszen érzékeli. Mint én, kés?bb, a hallókészülékkel. Sokan mondták, apádat azért ütötte el a vonat, mert nem hallott. Magamban pedig csodálkoztam a tragikus hírek olvastán: halló embert hogy üthet el gépkocsi, vonat?)
Kungl Sándor, az új igazgató fülemnél fogva húzott fel, oldalvást a padból. Pattogó, rikácsolóan éles hangját hallottam ugyan, de nem értettem. Azt persze tudtam, miért bánt.
A többi leckemásoló… Hallották az ajtónyitást, a diri-hangot… ?ket f?tött otthon, meleg étel várja… Legszívesebben nyomorú sorsom minden keser?ségével, dühével felüvöltök, nekiesek a dirinek, de óriási önfegyelemmel, inkább szót se szóltam.
A tanítónak viszont lelkiismeret-furdalása támadt, abból gyanítom, hogy az eset után kitüntet? figyelemmel kísért, némileg alakítgatva sorsom.
Csak dicsérni tudtam az afférkor tanúsított önfegyelmem. Nyilvánvaló lett jó szándéka, indulatokra azonban, mint jómagam, hajlamos, és ugyanazon tulajdonságok nem mindig vonzzák egymást.
Hallásvizsgálatra elvitt Pestre. Jártunk a Dohány utcai Nagyothallók iskolájában. Anyám öregségi nyugdíját kérelmezte. Szakmára irányított. Mindezek nem tartoztak kötelességei közé.
Sokra becsülte, ahogy írta, íráskészségem, küzd?képességem. Talán a szegénységben nevel?döttek hasonló sorsa is belejátszott a rokonszenvébe (ezt kés?bb visszaigazolta). Kapcsolatunkat mindvégig befelh?zte azonban a tanár úr – hogy mondjam? – tudatvaksága: nem igazán értette hallássérültségem.
Pedig számtalanszor figyelmeztettem, ha beszélt hozzám. Többször tiszteletlenül közbevágtam, mondtam, hogy “tanár úr, kicsikét lassabban tessék hozzám beszélni”… Ilyenkor megállt mondókájában, nagy szemet meresztve, rám nézett, újra és újra tudtomra adva: “tudom, hogy nem hallasz, ett?l függetlenül értékes, értelmes ember vagy. Én ennek alapján ítéllek meg. De tanár úr, nem err?l van szó! De err?l van!” – és folytatta szaporán közölnivalóját.
Egyszer zongorán eljátszotta kedvenc nótám, aminek címe az, hogy Darumadár útrakészül…
Játéka közben énekeltem s a zongorára tettem kezem, legalább csonton át, érezzek valamit…
Megköszöntem, s megdicsértem a játékát. Jólesett neki, de láttam arcáról, szeméb?l, fogalma sincs arról, hogy semmit nem hallottam.
Kés?bb a tanár úr Pestre költözött, szül?városába, én pedig Pestr?l visszakerültem szül?falumba. Egyik levelében meginvitált. „Látogass meg minket! Ha jössz, el?tte feltétlenül telefonálj az iskolába, ahol tanítok. A telefonszámom…”
Egyszer megnehezteltem rá. Történt, hogy Battonyai Gizi ellopta anyámnak ajándékozott karórámat. Az eset idején Pomázon éltem. Kungl levélben biztosított, utánanéz a dolognak. „Csak azt nem tudom, édesanyád nem adta-e el a karórát?” Igazságérzetemmel nagyot ütközött feltételezése. Jól ismertem anyámat.
Pontos elképzelésem nem volt, nem lehetett a valós életr?l. A falumat elhagyni nem akartam, de utolsó tanévembe lépve, el kellett gondolkozzak, mi lesz velem? Mib?l élünk? A nehéz paraszti munkára, ezt mindig tudtam, fizikailag alkalmatlan vagyok. A továbbtanuláshoz pénz kellene, pártfogó. A Tanácsházán javasolták, menjek állami gondozásba, s így államilag támogatva, kitanulhatok valami szakmát. Szeptemberben el is mentünk Pestre, de a Kállai Éva utcai Gyermekvéd?nél anyámmal visszafordultunk. Végül decemberben csak rá kellett fanyalodnunk erre a lépésre. Így kerültem ’65. január elején Pomázra. A hajdani Teleki-kastélyban átmeneti Gyermekotthon m?ködött. Iskolába nem jártam, így bizonyítványt sem kaptam volna. Ám Kungl tanár úr „utánam nyúlt”, két hónap elteltével Vácdukára, egykori tanulótársai közé, az ottani intézetbe kerültem. Kijártam az általános iskola még hátralév? három hónapját.
Nyáron Debrecenben nyaraltam, a Bem téri lányintézetben lakva, két hét helyett egy hónapot, mivel tüd?gyulladást kaptam a strandon, a hidegb?l a melegvizes medencékbe ugrálva, versenyzésb?l.
Vácdukára helyezésem után, március elején, a továbbtanulás ügyében azonnal Pestre utaztam, egy hétre, úgymond személyiség-vizsgálatra. Ezeket a napokat a Rehabilitációs Központban töltöttem, irodalmi folyóiratok olvasásával. Pártfogóm már az els? fél órában megmondta, kár volna az én jó eszemmel asztalos szakmára adni a fejem. Volt igazgatóm levelét nemrég kaptam kézhez. „Nyomdász-tanulónak mehetnél, akkor mindig intelligens emberek között forognál. Ez is egy lehet?ség. Egy a fontos: továbbtanulásod során olyan helyre kérd magad, mint Battonyai Gizi is, ahol kollégiumi ellátást biztosítanak, hogy tanulóéveid alatt meg legyen kosztod, szállásod” – írta.
Bet?szed? leszek! – döntöttem.
Nem a siketség, más egészségügyi problémám miatt, ez a szakma kútba esett, be kellett érjem a szakággal, mégpedig a könyvkötéssel.
Ebben a közömbös, néhanap megdöbbent? idegenséggel körülvev? világban Kungl tanár úr atyai segítsége nélkül nem tudom, mire jutok. Anyámon kívül, Istent?l, embert?l elhagyatva senki nem tett értem annyit, mint ?.
Két verset írtam hozzá. A másodikat írva, huszonöt év után találkozva, írás közben mindvégig azt láttam-éreztem, életünk vonzások és taszítások er?játéka. Sorsunk, akár az ?rben kering? bolygóké, kisebb-nagyobb, és óriás vándorkövekké, közelítések, ütközések, érintések és távolodások, a reménytelen és sötét végtelenben.
Tanítóim voltak még Újszilváson Noszvald Valéria, Szentkatolnay Lajos, Csicsó Franciska, Jármai Miklós, Kiss Erzsébet, Páter Jen?. Kit, kiket hagyhattam ki? Legjobban szerettem Bajnóczí Erzsébetet, az ? óráin nyugodtan rajzolhattam. Az els? padba ültetett, ha fáradtan felnéztem rajzolgatásaimból, mindig volt hozzám egy kedves mosolya.
Bihari József, kés?bb a Pest megyei Múzeumok igazgatója, néha helyettesített. Valakit felkért az osztályból olvasni. Ha a nebuló elakadt egy szónál, Bihari uram odasétált és nem túl gyengéden fejen öklözte a fiút, majd megmondta a szót, és mást kért fel a szöveg folytatására. Egyszer rám is sor került, de a fejen kólintástól nem lettem okosabb; Bihari úrnak, zárt jelleméb?l adódóan elég rossz a szájmozgása.
Bezzeg a lányának, Enik?nek! Baráti, író-olvasó találkozón ismertem meg, Szentendrén. Viruló ifjúságában maga volt a Tökéletes Kommunikáció Földreszállt Angyala!
Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, amely szerint ennyire ellenséges a sérült emberek világa az úgynevezett épek, a magukat épnek gondoló emberek szemléletében? Válaszom határozott igen! Ennélfogva jogos, vagyis életment? mechanizmus a siketek különösnek tetsz? világa, zártsága, amit a fokozott kiszolgáltatottság indokol.
Nehéz eldöntenem, meg nem értésr?l vagy el nem fogadásról van itt szó?
Sajátos harcunkhoz, törekvéseinkhez hogyan viszonyul, milyen szerepet tölt be a vallás, a hit, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogyan viszonyulunk mi, hallássérültek hithez, valláshoz?
Feleljetek, emlékeim!
Nemrég, kutakodás közben, kezembe került az Els? Szentáldozási emléklap. Eszerint 1956. június hó 6-án járultam els? szentáldozáshoz az újszilvási katolikus templomban. Papunk, Bányai Aladár Tápiószelér?l járt ki, hittant is tanított az iskolánkban.
Sorban álltunk a gyóntatószéknél. Amikor rám került a sor, letérdeltem, mint el?ttem mások. A s?r?n elrácsozott kis ablakon pislogtam befelé, a s?r? félhomályba, hátha valamit értek abból, amit papunk mond. Nem volt szerencsém. Mit tehettem? Térdeltem tovább, csendben…
Lelki atyánk, türelme fogytán bizony kirontott a gyóntatószékb?l, készült istenesen letolni, de amikor meglátott, szóra nyitott ajkából kiszállt a mozgás, belészorult az okíthatnék. A nyugalommal megnyert szemkontaktus után, lélekben vállat rántva, megszégyenülés nélkül elindultam a hosszú padhoz, ahol anyám ült.
Végül, amikor a hív?k, els?áldozók a kijárat felé indultak, anyámmal a sekrestyének vettük az irányt. A pap elnézést kért, az anyám által tolmácsolt kérdéseire adott válaszok után elmondatta velem a Miatyánkat, az Üdvözlégy Máriát és kezemben volt az emléklap.
Hittanórákon, mint mesét olvastam a katekizmust. Nem tehetek róla, természetes észjárásom nem tartotta valóságosnak Ádám-Éva ?sszül?nket, a Paradicsomot, s más fantáziaképeket. Ma úgy gondolom, mindezeket jelképesen kellett volna értelmeznem, de hát az akkor már messze van.
Mindezen tapasztalatok ellenére (ellenében?) egy id?ben sokat jártam templomba, mi több, gyakorta ministráltam, igaz, mindkett? módfelett untatott. Celebrálva, papunk türelmetlen mozdulatokkal hol a szentel?t, hol a tömjénfüstöl?t kérte, máskor a misecseng?t megrázni noszogatott, mert bizony másfelé nézegettem, legtöbbször az oltárkép részletein, Jézus mennybemenetelén meditáltam. Papunk sose magyarázott, pedig nekem szükséges lett volna, miheztartás végett.
Ha nem ministráltam, „majmoltam” a többieket. Keresztet vetettek – én is. Meakulpázva mellüket verték – én is. Térdeltek, leültek, felálltak – én is. (Messzir?l hallottam, érdekes, ahogy most visszaemlékszem. Én vétkeztem, én vétkem, én igen nagy vétkem… Távoli mormolás, tömeghang.) Gyónni, az els? szent áldozás óta, nem gyóntam, talán bérmálkozáskor. No nem makulátlanság okán, hanem kommunikálási tehetetlenségb?l. De hát, jót próbálva szenved?r?l van személyemben szó, ezen csak nevet az Úr. (Viszont a tisztelend? urak gondolnak-e erre a problémára, f?leg amikor egyházadót követelnek?)
Néha felmentem a templom karzatára, a kántor mellé, s titokban a zongorához nyomva a kezemet, nagyon szép, áhítatos zenét érzékeltem, lehet, Bach-m?vet. Kár, hogy attól tartva, illetlenségen érnek, nem tudtam átadni magam a zenének.
Temetéseken ugyancsak adtam papunknak, amit megkövetel a szertartás, és örültem, ha a gyászoló családtól „leesett” egy tízes. Nem, nem azért, mert a zöldhasú bankón Pet?fi arcképe díszelgett, hanem azért, mert kilós kenyeret lehetett venni rajta, három darabot…
Templomból hazafelé gyakran a nálunk feljebb lakó Postás Marival jöttünk. Anyámmal beszélgettek útközben. Hazakísértük nádfedeles házába, ahol aztán Mari néni szakadozott, zsíros, Isten tudja honnan származó papírokkal pótolt kártyalapjait el?véve, keverte az ördög bibliáját, rakta ki, vak, rózsásnak sose mondott jöv?nket. Néha bejött.
Úgy gondolom, Bányai atya költ?i vénával rendelkezett, és apám temetésén saját költését kántálta:
Kedves nejem és drága jó anyósom,
a kis árvámat már tireátok hagyom.
Viseljétek gondját, nekem el kell menni,
Jézusnak ölében jó lesz megpihenni.
1956. szeptemberét?l Mucza Béla látta el községünkben a lelkészi teend?ket. Utcánkban bérelt földpadlós szobát, Nagy Pista bácsinál.
Októberben UNRA csomagokat kapott, szétosztásra. Jutott, akinek jutott, játék, csoki, ruhanem?. Nekem kis ólom ló, férges alma, de az utóbbit, önérzetb?l nem fogadtam el. Voltak az új atyának kedvencei, nekik tejpor, könyv jutott, én nem tartoztam közéjük. Érezhettem, nem becsül, ez id?t?l nem ministráltam. (Mucza tisztelend? úr nem „menekült” el teljesen t?lem. Már id?sen, a kilencvenes évek végég, Csömörr?l küldte vissza a kiskori rajzaimat ?rz?, neki adott rajzfüzetemet, miután több verseskötetemet küldtem el neki, Turza Pistával. Olvastam, akkortájt jártak betör?k a lakásában.)
Mucza plébános alatt esett meg, Turza Pista mesélte nekem, hogy Terék Jani bácsi, aki rendkívül kedvelte és fogyasztotta is a „homok levét”, egyik rokona lakodalmában násznagy. A háztól a templomig kísérte az ifjú párt, üveget forgatva, dalolva. Hogy ne szorongassa feleslegesen szertartás alatt a kiürült, értéktelenné vált üveget, az oltár lépcs?jére tette azt le. A boldogító igenek elhangzása után a pap templomajtóig kísérte az új párt. Jani bácsi pedig emlékezni kezdett, valamit hozott ? ide, tehát vinni is kellene… Felvette az oltárról a szertartás-könyvet és hazakísérte a rokon párt. Örök talány, hogy a násznép hol járatta szemeit, de tény, csak otthon vették észre azt a templomi könyvet. Az egyik vendég gyorsan biciklire pattant és sebesen pedálozva hajtott a templomba, nehogy a plébános úr akadályozva legyen az új pár összeadásában.
A leírtakból kit?nik, nem lehetek rossz fiú!
Mindig törekedtem a jóra, a szépre, szeretem az embereket, f?leg fokozott segítségre szoruló sorstársaimat. Értük van, ?ket szolgálja költészetem. Az isteni er?t mindig éreztem a világban, s magamban, sok esetben segített át az alkotás és balsorsom nehézségein. Az ?ser?t tagadni egyenl? lenne szellemi er?feszítéseim értelmébe vetett hitemnek tagadásával. Sokszor úgy érzem, csendben élni annyit jelent, mint Istenbe burkolódzva járni köztetek.
Sajátos missziót teljesítenek, bár az enyémt?l kicsit eltér? vallásvonalon, megemlítem Jakab Miklós református lelkészt és feleségét, Erzsi nénit. ?ket sorstársaim közül sokak ismerik, tisztelik. Miklós atya 1935 óta jelnyelven végezte, végzik nemes küldetésüket. Utódaiknak a tolerancia szellemében adták tovább a hit zászlaját.
Karácsonyi üdvözletül küldött, 1999-es, elköszön? levelükb?l idézek: „Ennek a századnak nagy gy?zelme a siketek lelki gondozásának megszervezése. A szolgálat elindítója, Jakab Miklós lelkész is arra törekedett, hogy elismertesse: a siket ember egyenl? érték? társa a hallóknak! A siket embernek is m?velhet?, Istent keres? lelke van, amit gondozni kell!”
A könyvek szeretete a pályaválasztásban is segített, ha bet?szed? nem lehettem, könyvköt?nek jelentkeztem.
Budapest hangulata, nyüzsgése, a megszokott falusi helyett kipufogógázos, rossz leveg?je már a kezdet kezdetén lehangolt. Az ?r utcai kollégiumban, többnyire hallássérültekkel töltöttem ipari tanuló éveim els? két évét. Lakhelyemhez közel a Ságvári Endre Nyomdaipari Tanintézet, csupán a Tolnai Lajos utcán kellett végigmenni. Különös hatású, viszonykapcsolatokat átértékel? jelent?ség? találkozásom a sorstársi közösséggel.
Nem szeretem a naplóírást, inkább a rokonítható feljegyzések híve vagyok. Sorstársaim közt töltött napjaimról letörlöm a port, részleteket kiragadva, stilizálva, közreadom az els? benyomások hamvasságát, elevenségét.
Várakozom. A tágas teremben készülök szétnézni, miután letettem tömött b?röndömet. Ám alig egyenesedek fel, megérintenek. Ellenérzésemet gyorsan elnyomom, hiszen – gondolom – biztosan szólt, miel?tt vállamhoz ért… Mint kés?bb megtudtam, az egyik nevel?tanár, b?röndömre mutatott és elindult. Elfelejtett bemutatkozni, azt sem mondta, kövessem, de testbeszéde határozottan ezt sugallta.
A székek sorában el?l ülök. Szabó Lajos, az otthonvezet? nehézkesen feláll a vörös leped?vel letakart asztal mögött, m?lábat visel. Aknarobbanás emléke. Pár mondat után átadja a szót a mellette ül? rend?rtisztnek. KRESZ-szabályokat ismertet a kékegyenruhás. Ami meglep?, az, hogy magamforma, vékony srác mellette, és folyamatosan gesztikulál. Nem spontán kézmozdulatokat végez, nem mutogat, ezeknek a gesztusoknak valamilyen szabálya kell, hogy legyen! Sajnos, a kézjelek eltakarják, és így a szája mozgásáról nem tudok olvasni. A mögöttem ül?k nyilván értik.
El?ször találkoztam a jelnyelvvel!
Megérintenek. Rövid id?n belül másodszor. Enyhén ingerel.
Hátrafordulok.
A fiú, lehúzódva a széktámla mögé, hüvelykujjával Z alakot rajzol homlokára. Értetlenül nézem… Zé. Görögül: él…
Újra böködi a vállam. Er?szakos.
„Hogy hívnak?” – olvasom le szájmozgásáról.
Hátrasúgom.
A rend?r mellett egyre mutogatja kezeivel a fiú… De mit?
A rend?r int, függönyöket húznak. Másik intés, a szélen ül? fiú a villanykapcsolóhoz lép.
Sötét lett és titokzatos a világ.
Orra el?tt gépkocsi suhan el. Az id?s, a járdáról zebrára éppen csak lelépett gyalogos hátrah?köl, távcsövet emel szeme elé, s olvassa a suhanó szöveget: „Bocsánat, esküv?re sietek!” Humoros egy szemléltet? film, mondhatom.
A tanm?hely szögletében két özönvíz el?tti aranyozóprés. Állványokon könyvkötéshez használatos, méretre szabott deszkák. Enyvesedények.
Zsókát meglátni és megszeretni egy pillanat m?ve. A kedvesen vonzó arcú lány elb?völ?en mosolyog. Papírt kerít, ráírja: Hogy hívnak? Engem Barabás Erzsébetnek.
Nekem írta! Tehát tudja, hogy nem hallok…
Bemutatkozhattam volna szóval, de máig sem értem, miért írásban válaszoltam.
Így érintkeztünk azután, amikor nem szabad volt beszélni. Tanítás közben, röpgy?lések alatt. Zsóka a padtársam, mert a tanítók sokat diktálnak, azt valahonnan le kell másolnom, és csak az ? írását tudom elolvasni.
„Unatkozok. Altató a szöveg”. Egymástól távolabb ülünk, a papírszeletet osztálytársaink titokban adják kézr?l kézre. Cinkosaink.
„Hát még én hogy unom! Nem is hallom. Szerencse, hogy látlak, Csóka!”
„Err?l ne beszéljünk! Nem vagyok Csóka, hanem Erzsike!”
„De, a kedvemért Csóka!”
„A kedvedért? Jól van. Hogy vagy?”
„Jól, csak szörnyen fáj itt!”
Hogy hol fáj? Ámor nyila fúrja át az esetlenre sikeredett rajzfigura szíve-táján.
Életem addigi legfontosabb írásai! Gyönyör?ség eljátszani a gondolattal: férj-feleség vagyunk. Beszélgetünk sokat, mindenr?l. Gyerekkorunk, napi gondok. Rádió, tévé, baráti dumák – mindent tolmácsol, vele teljes érték? az életem. A mosolya nem megjátszás! Gyors reggelit készít, bekapjuk. Rohanunk a nyomdába. Munka után sétálunk a Duna-parton, ismerkedek Angyalfölddel, Csóka kislánykorával. Esténként nincs nálunk boldogabb ember a világon! Ám titkon csak gyötör, bánthatja nemhallásom. Anyámat mindig bántotta. Csóka azt mondja, nála nem számít. Nem hiszem el! Ha azt akarom, hogy boldog legyen, márpedig nagyon is azt akarom, – magamhoz láncolhatom-e? Nyilván nem…
Lassan kikristályosodik a Csóka-élmény. Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább másik elérhetetlenemmel, a hangokkal válik eggyé!
Ebben a hallható-hallhatatlan konfliktusban gyökereznek a versek. Van úgy, naponta hármat-négyet megírok.
Könyvtáblának szabunk papírlemezt Csókával. ? fogja a lemezkörolló illesztékébe a kartont, én vágom. Illeszt, vágok…
– Tudod, hogy szép vagy? – kérdezem megrendülten.
Rám mosolyog, köszönetül. Elb?völ?! Alig bírok magammal. Szájmozgásáról jól értem, de ehhez látnom kell ?t, lassítani a munkát, leállni két-három másodpercre. Jön is Lajos bácsi, a szakoktatónk. Igazít testtartásomon, és foghegyr?l odaveti nekem, hogy nem kell annyit beszélni. Kinek mondja? – kérdezek rá. No, egy hétig elégtelent kapok magatartásból. Hogy tudjam.
Csókáról viszont, ami a realitást illeti, nem sokat tudok. Angyalföldi lány. Az apja sof?r. A sráca, ha van egyáltalán, katona. Igazából csupán az izgat, szeret-e? Már hogy engem. Mert ha vagyok rá olyan hatással, mint ? énrám! Illeszti a kartont, vágom…
Köpenye hajlásnál el?rehull, belátni. Lopva merem csak lesni a minden mozdulatra lágyan rezzen? halmocskákat, ah, földöntúli világom…
Szóljak Csókának? Megláthatja más is… Sajnos, semmi közöm hozzá, hát hadd lássák! Szép… Szája íve! Rögvest csókolóznék vele!
– Tudod, hogy írok? Verseket! – vetem oda neki fölényesen.
– Tényleg? Nem tudtam.
– Most már tudod.
– Most már igen – néz csillogó szemmel a szemembe. Állom tekintetét. Er?s vagyok!
– Majd írok neked, jó? – teszem az ajánlatot.
– Jó.
– Mintha Pet?fi írná, olyan lesz! – húzom ki magam.
Lajos bácsi megint beleköt a testtartásomba? Kössön!
No, amíg ezt végiggondoltam, Csóka mondott valamit…
– … nak meg …om? – Csak így értettem… Szótagok… Mit mondhatott? Azt, hogy megmutathatja-e? Kinek? Csak nem annak a kaszárnyatölteléknek?!
A hálószobában, emeletes vaságyakon már fekszenek a fiúk, nem alszanak, kivárják a villanyoltást, ezt az ügyeletes nevel?tanár szokta elvégezni. Addig is vidám estét kreálnak maguknak, éspedig rajtam mulatva, pontosabban azon, hogy nem ismerem nyelvüket. Különösnél különösebbnek tetsz? kézjeleket fergeteges gyorsasággal használva kommunikálnak, s?r?n felém mutatva. De nem néznek rám. Szájuk összeszorítva, nehogy véletlenül leolvasva megértsem ?ket. Kirekeszt?játék. Pontosan ott vagyok, mint amikor a hallók sumákolnak.
Fél éve tanulom a jelnyelvet, amikor Jankó Zoli vizsgáztat.
„Csak mutatom, számról nem lehet, fogadom, megérti!” – jeleli a körénk gy?lteknek.
Tudjuk, tréfa, mégis komolyan s feszülten figyelnek rám. Nem akarok felsülni.
Álarc. Fekete. TV. Film. Tetszés – nem tetszés, választható arckifejezése – így a jelek.
– A Belphegor c. film tetszik-e nekem? – ezt jelelted – mutatom-mondom.
Elismer? pillantások nyugtázzák „teljesítményem”. Zoli arca az él? öröm!
Olvashattam, írhattam lazán, teljes elengedettséggel. Ha sorstársam szól, odajön hozzám, megérint. Hasonló a hasonlót érti meg igazán.
Négyen-tízen beszélgetni félkörbe ülünk, láthatjuk egymást, teljesérték?en kommunikálhatunk. Viccelünk, vitatkozunk, pontosan ismerve a többiek álláspontját, a gondolatok árnyalatnyi eltérését. Nagy dolog ez a mi esetünkben! Két hallóval beszélgetve már kiesek gondolatkörükb?l, nem igazán tudom figyelemmel kísérni ?ket, mert rövid id? után felveszik egymás „hullámhosszát”. (Vice versa, velem is el?fordult, hallóval beszélgettem, siket ismer?söm jött, mire egy „kattanás” az érzelmek közt, s ösztönösen jelekkel egészítettem ki beszédem, hogy sorstársam is értse. Beszéd és jelelés együtt, eltér? logikából adódóan, kissé lelassította beszédem. Halló ismer?söm rövidesen elköszönt.)
A testi érintések, a zónák kiterjedése átrendez?dött, idegenkedés helyébe embertársi érzések nyomultak. Magyarázatot találtam elfojtások, gátlások okaira. Világossá lett el?ttem a vágyaimban régt?l szunnyadó ismer?s könnyedebbség. Csoda-e, hogy, bár nem mindenkit fogadok el közülük maradéktalanul, ma is visszavágyok sorstársaim körébe, egy jót beszélgetni?
Az 1967. év ?sze, kezd?dik utolsó tanévem.
Ismeretségi köröm kiterjedt, köszönhet?en a helyváltozásnak. A Benczúr utcában, a Szövetségünk magasföldszintjén m?köd? szociális otthonban élek, az ?r utcából idekerülve, többedmagammal. Egyszer?en kirúgtak bennünket onnan. Még tavasszal, a húsvéti szünet felét, egy hetet, nem voltunk hajlandók társadalmi munkával, utcai kövek felszedésével tölteni, inkább hazamentünk, szüleink lágy keblére. Ezért lett ez a jó kis bosszú! Akkor nem szóltak semmit, de nyár múltán, az új tanévre megérkezve az ?r utcai kollégiumba, mi, a hat jómadár, nem léphettük át annak küszöbét. Sportember voltam, a Szövetségben dolgozó, kefebajszú Vitányi Jóska bácsi körbetelefonálása segített rajtunk. Szerény, de emberséges ember volt. Sokan elfeledhették, én tisztelem emlékét.
Kitágult el?ttem a világ. Fiatalság, gondtalanság, csapongó, merész álmok. És a valóság keményebb, reálisabb oldala, szembesülhettem olyanokkal, akik siketen élték át zivataros századunk emberpróbáló éveit. Vonzottuk egymást, taszítottuk, összefogtunk, lobogtunk, távolodtunk.
A Tanintézetben velem egy id?ben tanult, de nem tudtunk egymásról, Vámos Miklós, Horváth Péter, Györe Balázs írók. Szövetségünk els? siket f?titkára is ekkortájt tette els? lépéseit a kemigráfusi pályán. (Itt mondom el, Vasák f?titkársága és Podani János elnöksége alatt a siketek valós ügye dönt? lökést kapott. Kiadványok megjelentetése, jelnyelvi s egyéb jogi küzdelmek, sajátos ügyeinkbe vágó, érdekvédelmi kedvezményezések – maguk által jól ismert problémákhoz nyúltak hozzáért?, sorstárs emberek. Bár a sorstársak, és a hallássérültekhez közelállók véleményei er?sen megoszlanak – tíz kézujjam közt sincs egyforma -, e két ember vezette apparátus képviseli igazán ügyünket.)
Tagja lettem a Budapesti Csoport vezet?ségének.
Megjelent els? versem.
Különös érzés – látni, olvasni gondolataimat, nevem nyomtatásban…
Barátom, Nagy Gabi csak legyintett.
– Ismerem azt a másik firkászt is, akinek verse éppen a te versed fölé került. Majd bemutatlak benneteket egymásnak – ígérte.
Újraolvastam a verseket, az említett szerz?: Borbás Lajos.
Nemsokára alkalom kínálkozott.
Gabi tartotta szavát.
Lajos finom gondossággal jelelte-mondta szavait. Tekintete olyan érzést keltett bennem, mintha messze bent, a szemei mögött örökmécses lobogna, kicsi, halvány, de kitartó fénnyel. Lányosan gyenge kézfogása után, kölcsönösen udvarias elismerésekkel indult beszélgetésünk. Versírás… Nagy szó ez – siketen! Megtudtam, ép hallással született, bányászszül?k gyermekeként. Kilenc évesen, a Tatabányára ledobott utolsó bomba légnyomásától veszítette el hallását, ’45-ben. ( A Szívharang – Siket költ?k antológiája, 1992.- életrajzi jegyzetei szerint a hallássérült költ?k közt egymagam vagyok született siket.)
Lajosék a Szent István körút egyik bérházában laktak. Láttam egyszer édesapját, nyugdíjas már, bagót rágott. Érdekes visszajelzés, szinte láttam fia versét olvasva: Harminchat évig / este-nappal / bagót harapva mélybe szállt.
Megmutatta publikált, albumba ragasztott verseit. Általam csak írásaikból ismert költ?kr?l mesélt. Kiadónak benyújtott verseskönyv-tervezetét visszaadták. (Pedig ? nem ír annyit problémáinkról, mint én, ha már ez annyira zavar egyeseket!) Élete leny?göz? olvasmányaként emlegette a Háború és békét.
Nagyon tisztelte a hagyományos versformákat. Elve-gyakorlata, hogy egy szakaszban csupán egyetlen gondolat legyen. „Formát kedved szerint plagizálhatsz, gondolattal ezt soha ne tedd!” Verseit robbanásig s?rítette, csiszolta. Versesztergályos – jellemezte ?t Kiss Dénes, Lajos egyetlen kötetének, a Vídiaszilánkoknak a lektora.
El?ttem Lajos lelkesült arca, izgatottan emeli le a fali polcról Rimbaud zöldkötéses költeményeit, felemelt mutatóujjal idéz:
Óh, én, ki immár ötven mérföldnek távolából
hallottam reszket?n a poklot, mint üvölt…
Kés?bb Kislányomnak c. versében egy szóösszetételen összekülönböztünk. Sajnálom. Az illúziók függönye legördült, vitánk el?l hallgatásba menekült.
A ’68-as irodalmi pályázat verskategóriáját megnyerte.
Én harmadik lettem.
– Nem tudod? – kérdezte díjosztás el?tt, Szövetségünkben.
Észrevétlenül eloldalgott mell?lem a zsúfoltságig megtelt társalgóban. A büfénél láttam még, utoljára, mint Lengyel József Pet?fit, kezében fél deci rummal.
Az irodalmi ünnepségen fotók készültek. Rólam is, amint Rudas Nándor f?titkár gratulál. Elfért rajta még Déri elnök is. Megjelent Lapunkban.
Tanultam, dolgoztam.
Bármikor „felszaladhattam” a Szövetségünk emeletén zajló rendezvényekre, összejövetelekre, sorstársakkal csevegni. Emszt Kálmánné, az Otthonfelügyel? nem volt túl szigorú. Miért is lett volna? Úgyszólván helyben csavarogtunk. Olykor félrehúzódtam, titkon, sugallatra, bels? kényszerre vívtam a szellem el?re nem sejtett nehéz harcát, mely „éppoly brutális, mint az emberek csatája.” (Rimbaud)
Ritkán publikáltam. A “Hogyan tovább?” kérdése izgatott. A hagyományos formákat, hasonlatrendszereket túlhaladottnak láttam. Szókincseket, stílust, valami újat kerestem. Hatások, tévutak – hosszan lehetne sorolni.
Rég Szolnokon éltem, dolgoztam, amikor a hetvenes évek közepét?l több újságban, folyóiratban olvashattam a nevet változtatott Borbás Lajos verseit. Bánhidi Lajosként publikált, jelent meg könyve.
A nyolcvanas évek vége felé Szövetségünket is elérte a reform el?szele, új f?titkárunk, új elnökünk lett. Megszületett a hallássérült költ?ket tömörít? Szívharang, Gyurkovics Tibor el?szavával, Illésfalvi f?titkár bevezet?jével.
Kezdett?l rossz válogatásnak tartottam, némi id?távlatból mindinkább úgy látom, nem több, mint aminek szánták. Kuriózum.
1982. januárjában megjelent els? könyvecském, a Csöndkiáltó.
Májusban Ars címmel Magyar Ifjúság-antológia látott napvilágot. (Eredetileg Ars poetica c. munkám lett volna a vezérvers, ez végül a recenzió alapgondolataként tükrözi egy maroknyi költ?csoport törekvéseit. A tételen túln? a tét, Tandori Dezs? részletes, ért? kibontásában.)
Tollharcok közben tehát értek nem lebecsülend? sikerek. Kötetem megjelenése után, szép gondolatokkal méltatott Kováts Lajos a Hallássérültek Lapjában, Szabó János a Szolnok megyei Néplapban, Csepeli Szabó Béla a Képes Újság, Jászkunság hasábjain. Kezdetnek nem rossz.
Az Ars-ban szerepelt költ?nemzedék az els? irodalmi csoport, amely „… másképp jelentkezik irodalmi életünkben, mint akármelyik korábbi generáció. Elszórt, magányos jelentkezésük közös vonása a romantikátlan, ironikus-tárgyilagos hang. Témájuk els?sorban az ember, s csak azután az eszme…” (Ladányi Mihály)
Balló, Cseh, Deák, Köves, Papp, Restár, Várnay, Várterész, Zsadányi és a többiek, hol vagytok MIAK?-társaim?
