Szerettem a sorstársakkal beszélgetni, fiatalokkal, korosakkal egyaránt, utóbbiaknak az élettapasztalata vonzott. A hatvanas évek végén sorstársi körben jól ismert, a Szövetségi életben aktívan részt vevő személyek nem voltak unalmas emberek! Sokan külföldeket jártak, idegen nyelvű barátaikkal a jelbeszéd révén többet, s jobban kommunikáltak, mint halló honfitársaikkal. (A látszat ellenére tévedés, hogy a jelnyelv nemzetközi. A magyar jelnyelv jellegzetes gesztusait magyar siketek alkották meg, csiszolták évszázadokon keresztül. Léteznek azonban nemzetközileg elfogadott jelek, az ún. gestuno, ennek azonban nyelvi szerkezete nem megoldott.)
Azok közt, akiket ismertem, sokan éltek a két világháború közötti időben. Ők jónak tartották a létező szocialista rendszert, egyfajta egyenlőségérzetük volt. Gyakran emlegették, hogy a háború előtt, a nagy munkanélküliség idején egyáltalán nem kaptak munkát. Könyvkötő sorstársam, Albert Jenő, munkát keresve bejárta Európát. Életét Galambos Ernő megjelentette Lapunkban, ha jól emlékszem, a ’69-es évfolyam valamelyik számában. (Akikről nagyon ritkán esik szó, ők a fasizmus siketnéma áldozatai, túlélői. Több kegyeletet emléküknek!)
Olykor megrendítően hatott rám a hangok hiányával élő emberek lélekmagánya.
Akadtak, akik öröklés folytán, harmadik-negyedik generáción át hurcolták az örök csendet. Legtöbben valamilyen betegség következményeként vesztették el hallásukat. Akadtak, nem kevesen, akik banálisan egyszerű véletlennek lettek hajótöröttjei, mert volt, ki kutyaharapástól földre döntve, ki a létra alsó fokáról leesve kapott agyrázkódást követően siketült meg. Péter Pista kollégám, aki még ipari tanulóként lerajzolt, lenyelte a sárgabarack magját, ami torkán akadt, életét csak úgy tudták megmenteni, hogy gégemetszéssel távolították el a magot, s így lett siketnéma.
A jelnyelv…
Tudjuk, sokakban ellenérzést kelt, maguk a sorstársak sem egyértelműen fogadják el. Van, aki szinte irtózik a jelekkel történő kommunikálástól, és vannak jól hallók, akik szeretettől vezérelve, a súlyosan érzelmi sérült emberhez alkalmazkodó alázattal használják. Jómagam úgy vagyok, hogy mindent az értelem szolgálatában! Ebbe beletartozik a jelnyelvnek, mint kommunikációs eszköznek szükség szerinti igénybevétele. Rossz szájról olvasó vagyok, ha követni akarok egy felszólalást, el?adást, tanfolyamot, bármi ilyen módon megfelelni a várakozásnak – ezeket csak jelnyelvi tolmács közreműködésével tehetem. A nők ezen a téren, empátiájuknak, alkalmazkodó képességüknek köszönhetően, előnyösebb helyzetben vannak a férfiaknál.
A Zagyva-Tisza találkozásánál, a torkolatnál jártunk Évával. Jelekkel meséltem, hogy kisgyerek vagyok, beszöktem egyszer a Művésztelepre. Nem a mai kerítés volt, meséltem, szakadozott drótháló, orgonabokrokkal. Lugashoz kúsztunk. Belesve a levelek résén, szakállas festőt láttam, előtte keretre feszítve, állványon, kisméretű vászon. Hátrább meztelen nő, féloldalt könyökölt a füvön, nyitott könyv előtte, olvasott. A rátűző napfényben ágyéka fekete tükörként csillogott…
„Ne mutogass!” – tört ki váratlanul Évából. „A parkból idelátnak! A másságot ne mutasd, ki tudja, kiben mi rejtőzik!”
A hallók, „a másik világ” gúnyol, lesajnál, ám, ha nem jelelünk, mit sem tud fogyatékosságunkról.
Másképpen gondolom. Jelnyelven, orálisan egyaránt kommunikálok, iskolában oroszul is tudtam, muszáj volt, miért szégyenkeznék, szoronganék? Nem vagyunk mi annyira mások!
Nem értettem, Éva, és több, értelmes sorstársam miért nem tanult meg beszélni? Milyen visszahúzó erők dolgoznak bennük? Bíztattam: légy erős! Akard! Gondolj Helen Kellerre. Túlzottan jelbeszédes vagy, némileg igazad van, de ellenszenvesek neked a hallók, így nem tudod megértetni magad, elszigetelődsz!
Saját gondolataim bizonytalanítottak el. Arra gondoltam, úszni sem mindenki tud, hiába van meg keze, lába.
Pesten szerettünk a Kékes vendéglőbe járni, ott volt a mai Oktogon téren. Szövetségünkből könnyen megközelíthető a Kisföldalattival. Terített asztalok mellett hangulatosan, fesztelenül beszélgethettünk, nem néztek ki bennünket, keveset fogyasztókat. Nem egy sorstársunkkal csak a Kékesben lehetett találkozni, mert be sem tette lábát Szövetségünkbe.
Háziuram, a cipészmester Gart Pál Zuglóban, az Erzsébet királyné úton lakott. Onnan jártam naponta a 67-es villamossal az Egyetemi Nyomdába. Egyszerű, mégis hányatott életű ember. Fiatalon szökött át Erdélyből Pestre, beállt cipésztanulónak. Mestere ivós, rövidesen minden munkát, bevállalástól kezdve, maga végzett. Miután felszabadult, saját műhelyt nyitott. Az Erzsébet utcát keresztező Nagy Lajos király úton túl, forgalmas üzleti negyed virágzott, magyar iparosok és kiskereskedők tevékenykedtek. Mivel mesterénél már mindent elsajátított, nem volt nehéz dolga. Gond, siketségéből? Ugyan! Kiírta egy táblára, hogy 50 % előleget kérek! Csak ezután látott munkához. Ha évig nem jelentkezett a kuncsaft, fél áron eladta a megrepetált cipőt.
Nagy diplomata voltam – dicsekedett fanyar humorral az öreg. Háború volt, jött a német tiszt, javítsam meg a csizmáját! Megjavítottam, meghajoltam, úgy adtam át. Jött az orosz tiszt, vele ugyanúgy bántam. Három nemzet fiai fizettek! De éltem is!
Kapcsolatunk úgy kezdődött: szakmunkások lettünk, és ugye, mi hárman, én, Jankó meg Péter Pista sülve-főve együtt voltunk, és hát a szociális otthonban nem lakhattunk tovább. Munkahelyünk volt, albérlet után kellett néznünk. A cipészmester viszont albérlőt keresett. Összenéztünk, három jómadár, Zolinak válláig sem érek, Pista jó fél fejjel magasabb nálam.
Hogy melyikünket szeretné inkább? Pali bácsi alaposan szemügyre veszi, tetőtől talpig végigméri becses személyeinket, majd rám mutat. „Íme, a jóság, a becsület jutalma!” – gondolom megkönnyebbülten, úgy érzem, mindez az arcomra van írva, mintha kívül hordanám a lelkemet. Megegyeztünk.
Már napok óta Gartéknál laktam, de egyre izgatott, miért engem választott ki a három albérlőjelölt közül? Kíváncsi voltam, amit magamról gondolok, más is úgy gondolja-e. Megkérdeztem hát tőle, mivel nyílt, őszinte embernek ismertem meg.
Gart mester csodálkozva nézett rám.
– Hát csak azért, mert hármatok közül te voltál a legalacsonyabb. Úgy számítottam, a nem túl hosszú rekamién te még éppen hogy elférsz.
Tényleg elfértem, még ha nem is kényelmesen, csak kissé felhúzott lábakkal.
Családi élete nem volt boldog. Felesége a legjobb barátjával csalta. Mikor ezt észrevette, összeverekedtek, az asszony volt barátjához költözött, elváltak. Halló fiát ugyan neki ítélte a bíróság, mert a gyerek az apját választotta, később viszont az anyjához költözött.
Az ötvenes években, mint másoknak, műhelyét államosították. (Ötvenhatban viszont szétlőtték.) Pál úr gyárba került, ott kitanulta a talpragasztás technológiáját, aminek nagy hasznát vette, miután visszakapta az ipart, ezután nem vett többé tűt, kalapácsot a kezébe, hanem ragasztott.
’69. augusztusában, felmondás után jöttem el tőlük.
Lapunkból tudom, hamarosan meghalt a második felesége, jóindulatú, alacsony, kövér asszonyság, új élettársat talált magának Pali bácsi, majd hamarosan itt hagyta az árnyékvilágot.
Sorstársaim többsége nyitott, élénk, barátságos ember, a bezárkózás visszahúzó erőinek kiszolgáltatva. Társadalmi gondjuk az elkülönülésből ered, nem hinném, hogy önszántukból.
A polgári társadalom kritériuma a felnőtt felnőttnek tekintése.
Mielőtt túlzott elfogultsággal vádolnának, pillantsunk ki a nagyvilágba. Tudhatjuk, a földkerekség majd’ minden pontján sok a beteg, a szegény. A legfejlettebb államnak mondott USA-ban nyolcszáz siketnek van doktorátusa, de ügyvédként csak két fő dolgozik. Úgy tudom, orvos kettő-három akad, ami nevetséges, mert a siketek közösségében nagyon hasznosak lehetnének. Nálunk más a helyzet, itt diploma nélkül boldogul, ki hogy tud.
Megoldás? Nekem az akasztófa humorú Juhász Feri mesélte a találós viccet: Régen a fejedelmet lovával együtt temették el. A mozgássérültet, logikusan, kerekesszékével együtt kellene. És a siketet? Jelnyelvi tolmácsával!
Ez az oklevél újságok, fénymásolt- és kéziratlapok közül került elő, „Szocialista brigád” címért adták.
Öten dolgoztunk, hallássérültek, az Egyetemi Nyomda könyvkötészetében. Amikor csak engedte a munka, egymás társaságát kerestük. Megbeszéltük, ami körülöttünk, velünk történt. Halló kollégákkal, kolleginákkal csak a legszükségesebb esetben kommunikáltunk, kölcsönösen húzódoztunk egymástól. Összejárva, sikerült élettel kitölteni a bennünk kavargó, csend általi, lelki vákuumot. Társalgásainkba halló munkatársaink nem szóltak bele, a jelbeszéd látása, ám nem értése, egyeseket feszélyezett, ők érdeklődve figyeltek vagy igyekeztek másfelé nézni.
A munkavezetők atyásan álltak hozzánk, műszakkezdés előtt megmutatták a munkafolyamat jellegzetes mozdulatait, vagy odakísértek bennünket ahhoz a géphez, amin aztán, rendszerint segítőként, egész nap, egész héten dolgoztunk. Ugyanazokat a két-három munkát kaptuk hónapokon át.
Néha röpgyűlés tartottak. Utána ki-ki megkérdezte közülünk a neki legszimpatikusabb munkatársától, hogy miről volt szó. Vagy mondták, vagy nem. A legközelebbi „sikettalálkozón” megosztoztunk a „hallottakon”. Nem késtünk, nem italoztunk, a normát mindig túlteljesítettük, mást nem vártak, nem várhattak tőlünk.
Egyik cigarettaszünetben előáll Alajos:
– Brigádot alakítunk, mi öten. Oklevél, két-háromszáz Ft, egy év után. Az is valami. Teljesítménnyel nem lesz baj, dolgozni meg kell.
Nem akartuk.
– Értsétek meg, jobban odafigyelnek ránk…
– Még csak az hiányzik – sóhajtott Nellike.
Kuncogtunk Beával, tudtuk, neki most éppen akad lepleznivalója.
Alajos két nap múlva gépelt lapot hozott, egyenként aláírtuk.
„A brigádvezető én vagyok! A krónikás Sanyi, mert jól beszél, jól fogalmaz. Ő a brigád nyelve” – vágott hátba. „Más nem kell. Egyetértés?”
Erőtlenül bólintottunk.
A brigád neve: SIKETEK.
Telt, múlt az idő, dolgozgattunk, fogalmazgattam, Alajos pedig szép zsinórírással másolt a Naplóba. „Miért nem te írod bele?” – kérdezte gyakran. Szenvedett az átírástól, szerette volna rám tolni. „Azért, mert nem szeretek írni.” „Te nem szeretsz, akinek versei újságokban jelennek meg?” „De az írásom csapnivaló, macskakaparás. Hogy nézne ki a Naplónk?” – érveltem. „Nem értem…” – adta meg magát.
És kalligrafálta, hogy moziba voltunk. (Nem volt igaz.) Alajos névnapot tartottunk. Jót mulatott a kis kollektíva. (Soha névnapot nem ünnepeltünk.) Hétvégén kirándultunk, ezúttal Szentendrére. (Legfeljebb képzeletben.)
A Naplót én csináltam.
Könyvtesttől a táblakészítésig nem volt semmi gond, ekkor jött a bökkenő, hány fokra kell hevíteni a szedést? Nem tanultuk? Átsiklottam felette?
Negyven fokon kezdtem.
Feljebb és feljebb emelve a hőfokot, újra és újra végigcsináltam betűösszerakást, felragasztást, igazítást. Úgy belefeledkeztem a munkába, se időt, se teret nem érzékeltem. Sikerült! Nagyszerű érzés volt győzni tudatlanságom felett.
Oktatóim, főnökeim önálló munkára nem engedtek motoros gépen. „A saját érdekedben nem lehet. Nem hallod meg, ha rendellenessé válik a gép működése.” Én azonban úgy gondoltam, azért, hogy ne tudjak, és később erre hivatkozva leszoríthassák a bérem.
Szerelmes lettem egy sorstárs lányba, de annak csak a pénz kellett volna, sokkal több, mint amit kerestem, de nem találtam.
Úgy éreztem, légüres térbe kerültem. Valami vélt hiány vett körül. Tanulnivalók, feladatok, tervek, célok híján kiürültem? Hiába gondolkoztam rajta, az élet hiábavaló robotnak tetszett, amit nap-nap után a sírig csinálni kell. Csóka velem dolgozott, de már feldolgoztam, hogy nem vagyok az esete. Hogy lehettem volna! Miért ne lehettem volna! Nem igazán gondoltam az anyagiakra, amikre a földi angyaloknak, úgy látszik, elemi szükségük van. Szerettem az életet, de az élet nem szeretett viszont. Lehetőségeim voltak ugyan, de nem tudtam, mit tegyek jövőmért, s mit kérjek-akarjak cserébe. Magányos voltam sokak között. Írogatni szerettem, arra törekedve, minél jobban. Sétálni szerettem, múzeumokba nézelődni. Egyre többször gondoltam a Tisza-partra, képzeletem a Tápió-mentén, szül?falum felé szárnyalt, az ország közepére, ahol nagy a csend…
Újságíró jött a Typographiától, brigádunkkal riportot készíteni.
Elmondtam, nehéz munkán, s két-három munkakörben dolgozom csupán, miközben derekam, csuklóm kikészül, tudásom nemhogy gyarapodna, elfogy, mint a gyertyaszál.
Senki sem vette észre országszerte szétrepített szavaimat, ha előbb nem, most rá kellett jöjjek, hogy nemcsak süket, vak is a világ.
Anyám viszont újságolvasás, panaszszó nélkül megérezte gondjaim.
„Kedves fijam!
Jó egészségben találjon levelem mint én vagyok. Ne haragudj leveledre későn válaszolok kissé elhanyagoltam a levélírást. A szőllőt szépen kikapáltam, úgyhogy dudva nincs a naggyát fel is kötöttem nagyon sok szőllő van rajta de hogy megmarad e az bizonytalan mert hogy pemeteszve nem lesz az ugyanis nagyon fontos volna neki.
Úgy este félnyolc táján feküdtem le. Rádiót hallgatva elszenderedtem. Azt álmodtam kétfelé visz az út le is akarsz róla mondani meg nem is tudod melyik irányba mennyél. Csak azt mondom amit gondolok hogy csak közelebb hozzám és mint hogy így legyen a sorsod se mosni rád se helye semmidnek. Meg fizeted is hát van teneked saját lakásod, és mond meg a nyomdavezetőnek hogy délelőtt jársz munkába mindig. És gyere haza más is van aki munkába jár messzebbre is. Leveled várom.
Sokszor csókol Anyád.”
Végiggondoltam, s döntöttem.
Ám a szolnoki Nyomdában nem volt munkásfelvétel, erre egy évet várni kellett.
A sors úgy hozta, ez a nem ott tölteni akart év lett a legszebb évem.
Szolnokon otthonosabban éreztem magam, ismert város, rokonok. Egy hónapig a Kassai út elején, egy papnál, mintegy 4X3 méteres kis külön épületben laktam. Októbertől már keresztanyámnál. Csak könnyebb volt így. Csak a reggeli felkeléseket említsem, ébreszt?órát nem hallva, vagy csupán a téli fűtést, máris érthető megkönnyebbülésem.
Munkám eleinte jóval könnyebbnek mondható, monoton, normák miatti gyors munkákról kézi munkákba csöppentem.
A siket közösségtől elszakadva, erős kedvetlenség lett úrrá rajtam, visszavágyódtam körükbe. Hallókészüléket használva, igaz, erre a gépek miatt is szükség volt, próbáltam áthidalni a köztem és a hallók között tátongó szakadékot – sikertelenül.
Szokik vagy szökik, ahogy a mondás tartja. Hogy maradtam, s (hitem szerint) helyemet megálltam, a laza családi köteléken, lassan megismert sorstársi körömön túl, annak is köszönhető, hogy olyan emberekkel dolgoztam, akik, ha nem is érintkeztek velem úgy és annyit, ami szokványosnak mondható, jóindulatukkal, emberségükkel nem az ellenszenvemet táplálták.
Amikor a Nyomdába kerültem, az ízig-vérig nyomdász Mészáros Sanyit már felállították az igazgatói székb?l, mivel ellene volt a Vállalat bővítésének, igaz, ő az utcáról belépőktől féltette a nyomdászat rangját, amiben, mint a későbbiek bebizonyították, igaza volt. Helyére előbb Kozák Feri, majd Gombkötő Béla került. Megvették a szomszédos házat, ebben létrehozták a fényképészeti- és a marató részleget. A dolgozók öltözőt kaptak, zuhanyozót, eladdig a szűk folyosón vetkőztek, tisztálkodási lehetőségük alig volt.
Jómagamnak eleinte még szekrény sem jutott, utcai ruhámat egyszerűen egy szögre akasztottam a műhelybe, legalább szem előtt volt. Később arról folyt vita, a fehérkeresztes patika vagy a Kertészet helyén épüljön fel az új Nyomda.
A Mária úton tanultam meg, pontosabban mondva sajátítottam el gyakorlatban a legtöbb kötészeti fogást. Enyvkészítés, kleiszterfűzés, táblaaranyozás, pusztán betűkkel, rezsón felmelegítve, míg el nem fogyott, valódi aranyfüsttel nyomva a könyvek címét – hát ez új volt. Itt igazítottam kézhez a regisztervágást, tanultam meg a vágógéppel bánni. Kitapasztaltam, mire ügyeljek a kissé visszahullóban, holtponton megálló vágókést figyelve. Itt készítettem először ragasztókötést, fotóalbumot, ragasztottam térképet, fotókat. Csuklóm, derekam mind kevésbé fájt a pesti, szabálytalan, s a magas normák miatt erőltetett testtartások miatt.
Nagyszerű embert ismertem meg kollegámban, Földi Istvánban. Szívvel-lélekkel kiált mellettem, kár, hogy szolnoki éveim végére, igaz külső nyomásokra, megváltozott kapcsolatunk. Nem egyszer láttam (olvastam le szájmozgásáról), ha miattam szólalkozott össze valakivel, mert megjegyzést tettek rám. Nemhallásomat áthidalva, megvédett rosszindulatú kajánkodásoktól, pejoratív felhangoktól, amivel a szakmát hírből ismerő, néha csupán napokig ott dolgozó jöttmentek akarták próbára tenni idegeimet. Addig s azóta sem sokan álltak ki ilyen mértékben mellettem, anélkül, hogy befolyásolni akartak volna.
’69 decemberében két műszakra osztották a kötészetet, túl sokan, mintegy tizennégyen dolgoztunk a mintegy 6×6 méteres helyiségben, akarva, akaratlan zavartuk egymást. Szakmunkás lévén, felkértek csoportvezet?nek.
Vállaljam? Ha igen, hogyan birkózzak meg a feladattal?
Földi úr ezt is megválaszolta: úgy gondolkozz, mintha tiéd lenne a műhely! Csak erélyesen!
Kezdtem más, férfias, anyámnál nem tapasztalt stílushoz szokni. Szigor, következetesség – addig csak velem szemben alkalmazták. Nem magamért tettem, a vállalt feladatért. Hogy megfeleljek.
Ez a magatartás sokat segített abban, hogy a költészetben jobban mertem vállalni fő mondanivalómat, és sokat jelentett a Siketek és Nagyothallók Szövetsége helyi csoportjának megalakításában.
Rossz rágondolni, a rendszerváltással lassan leépült, megszűnt a Nyomda. Néhányszor betértem látogatóba, bár ne tettem volna. A gépek, egyik a másik után eladva, a dolgozók szélnek eresztve…
Erőteljes kezdeményezésemre, 1972 októberében alakult újjá a hallássérültek helyi klubja, érdekes módon, félreértés nyomán. Lapunkban a hetvenes évek elején vita folyt, hogy vitatkozzunk-e, és ha igen, hogyan?… Érdekes hozzászólások, esetleírásokkal mintegy fél évig tartott az eszmék cseréje, érdemleges summázat, továbbgondolásra ösztönző irányzat azonban nem alakult ki a vita nyomán. Kár.
Jómagam is hozzászóltam.
Írásom nem került közlésre, megmaradtak azonban Rudas Nándor főtitkár válaszlevelei. Talán szándékosan értett félre…
„Tagtárs a vitacikkhez beküldött hozzászólásában többek között említi, hogy Szolnokon nincs megfelelő társasága. Ez meglepő számunkra, hiszen jól tudjuk – ismerve tagtársat – feltalálja magát a hallók között. Fejlődése érdekében kell is, hogy sokat forgolódjék. Ezzel párhuzamosan, ha már hiányolja a maga külön társaságát, javasoljuk, hogy nézzen körül és vegye számba, Szolnokon és környékén mennyien élnek hallássérültek.”
Mire alaposabban hozzákezdhettem volna a szervezéshez, váratlanul meghalt Rudas Nándor.
Dolgoztam, dolgoztunk, a feladatok naponta hozták magukat. Munka után gyakran lerándultunk a Holt-Tiszára, Földi Pista megrögzött, szenvedélyes pecás, és csónakjában kapást figyeltünk, cigarettázva, sörözve, csöndben, magunkban, bármiről folytathattunk eszmecserét.
Egyszer azt találtam kérdezni, milyen volt a nászéjszakád?
Nem válaszolt, elmélyülten nézte a vizet, a horgászbotot, már azt hittem nem is értett, de bár sokára, de csak válaszolt:
– A nászéjszakám? Gyönyörű volt, Sándor! Kora hajnalban csizmát húztam, fogtam a horgászfelszereléseket, és mire igazán felkelt a Nap, négy ekkora, de tényleg ekkora (két karja közt legalább nyolcvan centis távolság) halat fogtam. Tíz órára már frissen főzött halászlével kínáltam a násznép kitartóbbjait!
Így éltem.
Húsz évet dolgoztam Nyomdákban, Pesten, Szolnokon, Cegléden, s még három évet faiparban. A könyvkötészet érdekes, változatos szakma, jó adag megszállottság sem hiányozhat a mester kelléktárából. Nem véletlen, hogy a régiek messze földre elvándoroltak, dolgoztak olykor ingyen, csakhogy új és újabb ismeretekkel gazdagíthassák tudásukat.
Annyi mindenről mesélhetnék még, de közeledvén a mához, nagy léptekkel haladok az időben, s felgyorsítom fecskéim röptét. Cikázzatok!
Utolsó szolnoki éveimben a már kinyomtatott, végső feldolgozásra vagy elvégzett, becsomagolásra váró munkákat daraboltam, vágtam pontos méretekre. Nagy figyelmet, tudást, tapasztalatot igénylő feladat ez, s nagy felelősség, mert ha hibázok, az elveszett anyag és munka!! A vágógép késének visszaesési veszélye, miután többször javították a gépet, fokozott figyelésre késztetett, idegileg, fizikailag fárasztó volt. El akartam kerülni a gépről.
A politika horizontján feltűnt a rendszerváltás, tompult a parancsuralom, a Vállalatok körbetartoztak egymásnak, létszámleépítések kezdődtek.
– Korrektorálnék. Nem lehet megoldani?
Nem lehetett, mert „könyvkötő a szakmád”.
A sokadik órabéremelés után:
– Most sem jutott nekem. Irigy vagyok? Jöjjenek a fiatalok, akik most már kapnak annyit, mint én – mondtam a főnöknek.
A kollégák jót szórakoztak lázadásomon.
„Téged el se lehet zavarni!”
„Ha fizetned kellene, akkor is maradnál!”
Ám hamarosan ellendrukkereim arcára fagyott a mosoly. Elkészült első kötetem. Miniszteri kitüntetést adtak.
Valakinek oda kellett adni.
Könnyítést kaptam, mellém osztották fiatal kollégám, a nagyothalló, abonyi Szabó Pistát.
Döntöttem, még maradok.
„Megérdemelte (ti. a kitüntetést)? – kérdezgették egymást a kollegák, játszva a tanácstalant. És pont olyankor, amikor feléjük néztem! Már jól ismertek. Úgy csinálták, hogy lássam, mit mondanak. Leolvashassam szájmozgásukról, arc- és testjátékukból. Éppen ők, a szakma parazitái.
A Murphy-törvény azt mondja: ami bekövetkezhet, bekövetkezik.
Később, más munkahelyen látok heves gesztusokat, ijedtséget tükröző arcokat: Állj le! Állj le! Süvít a gép!
-No és?
Leállítottam a falemez-fűrészgép motorját. Leemelve a vágóasztal lapját, látom: a védőtok, „szabadulva” a rögzítő csavartól, fordulatonként hozzáér a sebesen forgó körfűrészhez. Rossz sejtés és kíváncsiság egyszerre támadt bennem: közel hajoltam a körfűrészhez, bekapcsoltam a motort és – az égadta világon semmi zajt nem hallottam! Tízvalahány centiméterről! EZ NEM LÉTEZIK!! Olyan mindent elsöprő érzésem támadt, mint a gátat átszakító, zúgva-bőgve előretörő vízárnak. Tudtam, semmi hallásom, DE HOGY ENNYIRE SEMMI!!?
Egy hónap után kiderült, hogy felmondásomat nem fogadták el.
Élni kell, dolgoztam tovább.
Havonta kaptam órabéremelést.
Az eset után egy év telhetett el, jön hozzám Tibor, a párttitkár. Megáll a fűrészgépnél.
– Maga könyvkötő, ugye?
– Szakmám szerint.
– Van két szakdolgozatom. Be tudná kötni?
– Megpróbálom.
Két nap múlva:
-Tessék!
Tibor a két bekötött szakdolgozatot hol szemközelbe, hol távol tartva gyönyörködik.
– Nagyon szép. Mivel tartozom?
– Nem pénz kell. Kellene, de nem. Hanem…
– Hanem?
– Mást kérnék. Négyszemközt.
Negyed óra múlva munkakönyvemmel kezemben távoztam az irodából.
Úgy fél évvel később, több, hiábavaló álláskeresés után, nyugdíjazásomat kértem.
Nem tudtam, megkapom-e, de biztos voltam benne, ha igen, napi létgondoktól mentesen vár az irodalom végtelen világa.
A bepótolandók, a megírandók.
