77.
A rendszerváltás idején eléggé magamra voltam utalva gondolataimmal. Akkor már szabad volt a minket érint? problémák felvetése, igen ám, de mit és hogyan? A nyíltság gyerekcip?ben járt.
Baj van a sérült emberek megítélésével. Ezért érvényesülésüknek (esélyegyenl?ségüknek?) akadálya nem is a testi állapot, hanem az általa kiváltott társadalmi gondolkodás. Az egészséges ember – úgy t?nik -, nem tudja, hogyan segítsen sérült embertársain.
A sérültek közt különbségek vannak. A vak emberrel senki sem tapintatlan. (Bár akad ellenpélda.) A siketség olyan fogyatékosság, amellyel szemben nem ritka a durva gúny sem. (Ez sem általánosítható!) Mintha a rokkantak közül mi lennénk a rosszindulat céltáblái. „Ami a kampányt illeti, csak a látás- és mozgássérültek rokkantak? – fakadt ki a szalki siketek csoportjának titkára a rokkantak évében. – Mert a felajánlások mind nekik szólnak, a segítség csak hozzájuk érkezik!”
Városunkban – kísérleti jelleggel – összevonták a három rokkantszövetséget. A vakoknak, mozgássérülteknek (természetesen?) több támogatás jutott – s ezt, sajnos (ismerjük a gazdag nagybácsi történetét), éreztették is velünk.
Más. Volt, hogy a helyi kórházból a három rokkantcsoportnak ajándékként átutalt pénzen szemüveget vásároltak. Tehát csak a látássérültek jussoltak!
Mindezt utólag tudtuk meg, miután elnökünkre „rákérdeztek” a kórházból: mire költöttük a részünkre átutalt pénzt?
Közös székházunkból a vakok elköltöztek, miután megfelel?bb helyet találtak a nedves, salétromos falú épületnél. A hallássérültek irodájában még egy asztal sem maradt, mert az is a vakoké volt.
Ennyit a rokkant szövetségek együttm?ködésér?l.
Csak azért volna ez így, mert a vak, a mozgáskorlátozott ember helyébe könnyebben beleképzeli magát az, aki egészséges? Nagyobb könyvtárakban Braille-írásos könyvek, kazettára felvett szövegek segítik a látássérülteket, gépkocsi-utalvánnyal, benzinjegy-kedvezménnyel sietnek a mozgássérültek segítségére. Mi, hallássérültek, magunk gy?jtünk felíratozógépre, hogy a tévé egy-két m?sorát emberi érzéseinkben kissé megnyugodva élvezhessük.
Az információ nagyhatalom. Joggal érezzük, mostoharokkantak vagyunk?
78.
Magyarország is csatlakozik az akcióhoz, mellyel az európai fogyatékosügyi mozgalom egymillió aláírást gy?jt, hogy a fogyatékos emberek olyan Európában éljenek, amely fellép a diszkrimináció minden formájával szemben.
Az európai fogyatékosok azt kérik, szülessen átfogó, a hátrányos megkülönböztetést tiltó szabályozás a fogyatékossággal él?k védelmének biztosításáért, az újak létrehozásának kiküszöböléséért, valamint az esélyegyenl?ség megteremtéséért az élet valamennyi területén.
Az aláírásokat szeptember 15-ig kell eljuttatni az Európai Fogyatékosügyi Fórumhoz
Magyar – vagy angol, francia, német – beszéd közben az arc mozgásba lendül, amir?l a csecsem?k le tudják olvasni, hogy anyanyelvükön, vagy esetleg más nyelven szólnak hozzájuk.
Eddig nem volt világos, vajon a mimika önmagában elegend?-e ahhoz, hogy a különböz? nyelvek megkülönböztethet?k legyenek. Whitney Weikum és munkatársai a kanadai British Columbia egyetemér?l csecsem?ket vizsgáltak ebb?l a szempontból.
A nyelv változását a négy és hat hónapos csecsem?k észlelték, ez abban mutatkozott meg, hogy arra a beszél?re jobban figyeltek, amelyik nem az anyanyelvükön szólalt meg. (m1. Felismerik-e az anyanyelvüket a csecsem?k?)
Egy id?ben – kis túlzással – egy általam tisztelt, kit?n? újságíró miatt járattam a Szabad Földet. Ma is jár a lap hétr?l hétre, ám Bajor Nagy Ern? – merthogy ?róla van szó – írásai ma már hiányoznak. Egyszer csaknem kétoldalnyi írásom féloldalnyira szerkesztette, ám így er?teljesebb lett a hetilapban megjelent m?vem.
Az olvasóval A kezével beszél c. riportjából kiollózott részekkel érzékeltetném véleményét, rálátását a csenddel él?k világára. (Kölcsönkenyér visszajár – tömörítem terjedelmes írását.)
„Kretzné Tyroler Beatrix kevésbé csillogó életútkezdésr?l beszélt nekem. Hogy kétszer is hasztalan felvételizett a gyógypedagógiai f?iskolára. Mivel pedig a nehéz sorsú apróságok pátyolgatása vonzotta, szellemi fogyatékos gyermekek mellé ment dolgozni. Így magyarázza köt?dését: „Bels? késztetés volt erre bennem. Már a látványuk is hatott rám. És ?k nagyon sok szeretetet tudnak adni annak, aki szívvel foglalkozik velük.”
Gyermekotthonokba került Erdélyben, végül a csíkszentmártoni gyermekházban töltött négy hónapot.
Kezembe adott egy bizonyítványt, amely szerint ?t a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai F?iskola négy félévnyi tanulmányi id? végeztével jelnyelvi tolmáccsá nyilvánítja. No, ez miféle tudomány?
T?le tudtam meg, hogy az érintettek sért?nek találják, ha ?ket süketnémáknak nevezik. Szent igaz, van abban némi gúny és lenézés, ha valakire azt mondják, „süket”, hogy valakinek a szövege „süket duma”. Egyébként a siketek nem kis küzdelemmel megtanulhatnak beszélni. Viszont egymás között az összeköttetés legjobb eszköze az úgynevezett jelnyelv. Ez a látáson és a kéz, az ujjak különböz? mozdulatain, gesztikulációin alapul.
„Siketek és halló emberek között segítem a gondolatok cseréjét. Nem hanggal és szóval, hanem a kezeimmel beszélek.”
Amikor szellemi fogyatékos gyermekek mellett volt, ott megismert egy három-négy év körüli kisfiút, aki a családjából hozta magával a jelelést. ? ezt nagyon fontosnak és érdekesnek találta, így támadt kedve, hogy tanfolyamon képezze magát. “Ebb?l senki sem tudna megélni Magyarországon. A mi családunkat a férjem tartja el, aki sikeres m?szaki vállalkozó.” Aztán visszatértünk a jelelés szellemi lehet?ségeire.
Meggy?z?en állította, hogy ily módon akár hangulatot, érzéseket is ki lehet fejezni. Személyragokat – szerinte – használhat a „beszél?”, de a siketek egymás között nem alkalmaznak ilyeneket. „Nagyon hosszúra nyúlna – mondta – egy-egy mondat átadása, átfordítása szóról jelre.”
Próbára tettem a jelel? tolmácsn?t egy kemény feladattal. A Toldi kezd? két sorát mondtam, hogy fordítsa le gesztikulálva. ? fürgén mutogatott, ám a jelek ismerete nélkül is rájöhettem, hogy a versek íze, zamata, hangulati ereje aligha közvetíthet? ily módon.
Bámulni való a h?si küzdelem, mellyel nem kevesen a kegyetlen csönd világából a teljes élet felé utat törnek maguknak.
Aztán megfordult a gondolataim között, hogy a magyar szókészlet milyen hányadát fogják át a jelek. A tolmácsok szókészlete – már a gesztusokkal kifejezhet? – úgy két- és négyezer között lehet. És vajon beférnek-e közéjük olyan szavak, mint teszem azt, a kámzsa, kallantyú, fácán, élvhajhász, meszesedés, jancsiszög, pecsenye vagy a korhely.
A gesztusok, tehát a jelelések használata egy külföldi tudós szerint kereken egymillió évvel el?zte meg a beszédet. Az 1500-as években Spanyolországban Pedro de Ponce barát már tanított siketeket. Több mint száz éve, hogy 1892-ben egy siket nyomdász, Oros Kálmán saját költségén Siketnémák Közlönye címmel máig létez? lapot jelentetett meg nálunk. És létezik egy másik újság is a sorstársakat szolgálandó, a Hallássérültek cím?. (Pontosítok: A Siketnémák Közlönyének jogfolytonos utóda a Hallássérültek.)
Mindezek ellenére tagadhatatlanul fájdalmas dolog örök csendben élni. Nehéz kapcsolatot fenntartani a hallók társadalmával. Esélyt kiküzdeni a megélhetésre vagy éppenséggel a boldogulásra. Arra gondolok: b?séggel adódik még tennivaló nehéz helyzet? honfitársaink érdekében. Hisz nálunk a jelnyelvet nem fogadják el hivatalos nyelvnek, holott Svédországban, és még sok helyütt ez már nem várat magára. Ott az orvosi rendel?kben, közhivatalokban és egyebütt hivatalos jelel?tolmácsok segítik a hallássérült ügyfél és az illetékesek társalgását. Díjtalanul.
Istenem, Istenem… Hogyan is írta egy angol bölcs? „A beszéd emberi, a hallgatás isteni, de holt és kegyetlen is, meg kell tehát tanulnunk mindkett? m?vészetét…”
Meg azt is, hogy verjünk hidat leleményb?l, türelemb?l, segít? akaratból a kett? közé.”
