Don Fernandó, a csótány kezdett a Varázsló idegeire menni. Az öreg, tapasztalt, rafinált potvor, cirka 100 000 randalírozó kölökkel.
A kölkök tisztességesen, külön szobákban, átlag húszas, harmincas csapatokba verődve, fiatalos lendülettel duhajkodnak. Don Fernandó a legerősebb rovarirtó-szereken edzette gyermekeit, így a havonta megjelenő csótányirtót úgy várják, mint Pistike a reggeli haboskakaót és a friss kiflit. A kedves lakók vallási okokból kifolyólag nem zavarják őket, mert állítólag Allah és a csótány segedelmével pont olyan szaporák és termékenyek lesznek. Isten csapása. A lakó is és a csótány is. Persze itt is divatos a szlogen, hogy amit a csótány megeszik, azt én sem sajnálom a családomtól. Mondhatnám, egy tálból esznek, amit az öntudatos rovar néha kikér magának. Don Fernando egy törött villanykapcsoló dobozából figyelte csemetéit és nagyon meg volt elégedve. Gondoskodott az utánpótlásról, az ő ideje lassan lejár. Magához hívta három gyermekét, a nagyot, a közepest és a kicsit. Persze a nagy böhöm Gonsales ért oda először, és a kedves papa rögtön lelökte, mert a kapcsoló doboza szűknek bizonyult kettőjüknek. Így járt a középső is, majd végre a legkisebbnek volt elég hely, leülhettek beszélgetni.
— Kedvenc csótányom — mondta Don Fernando elérzékenyülten. — Az én időm lejárt.
— Tudom! — kiáltott fel Roberto és már vágta is nyakon az öreget, aki szavát és nyakát szegte. Roberto lett az új főnök, mert ő látta utoljára élve a papát, és csótányéknál nem volt divat a mellékes körülményeket feszegetni. Meghalt a király, éljen a király — és minden el volt intézve. A Varázsló dühösen vette tudomásul a hatalomátvételt, előre tudta, hogy ez mivel jár. Don Fernando a szokások rabja volt, így éjszakánként, megszokott útvonalon masíroztatta gyermekeit, de most hogy új főnök van, ki tudja mi lesz. Roberto se tudta, mert éppen belemászott egy whiskys pohárba és az alján maradt lőrét lefetyelte. Don Fernando ilyet sosem tett volna, ő mindig üvegből ivott. Hiába, a mai fiatalság nem ismeri az etikettet. Roberto, amikor bizonytalan léptekkel kimászott a pohárból, életében először részegen, kicsit félszegen ült egy fél szegen és az életéért küzdött. A Varázsló kihasználta pillanatnyi bambaságát, és egyszerűen, barbár módon rálépett.
— Upsz — mondta a királyoknak kijáró mély tisztelettel, és félrerúgta a tetemet.
Abdul, a biztonsági őr rémülten magyarázott a Varázslónak, arcát révülten az égre emelve, valószínűleg átkokat szórt. Többször elhangzott Allah és Mohamed neve, különböző kombinációkban, szinte dallamosan, majd könnyes szemekkel nézte Roberto maradványait. A Varázsló dühös lett és elszavalta a Sors-szinfóniát magyarul, eredeti angyalföldi átköltéssel, ami úgy kezdődik, hogy „Dögölj te meg”. Abdul szomorú, fátyolos tekintettel vette tudomásul, hogy nem vették tudomásul, és Ofélia őrülési jelenete sem kelti életre Robertot. Az egerek jártak igazán jól, hiszen a vezérüket vesztett csótányok kitűnő, kalóriadús táplálékként szolgáltak, ami rögtön meg is mutatkozott az egérszaporulaton. A varázslóhoz naponta érkeztek a bejelentések, pedig köztudott, hogy a Varázsló az varázsló, nem pediglen macska. Még akkor sem, ha bajsza van. Egy, az egerek látványától erősen kifakult sötét hölgy érkezett „Segítség, patkány!” felkiáltással, ami tulajdonképpen egér, csak rejtjelezve.
A Varázsló hanyag mozdulattal emelte fel a telefont.
— Joe? Át tudnál jönni a csörgőkígyókkal? Patkány van a házban.
A hölgy szívéhez kapott és azonnal védelmébe vette az egeret, mind a húsz porontyával együtt. „Csak azt ne!” — sikoltotta és elviharzott.
A házban megjelentek az első macskák, majd ezt ellensúlyozandó, első kutyák, a sintér és az állatorvos is.
Don Fernando halála teljesen feldúlta a környék ősi csendjét, és mint kellemes színfolt vonult be a lakok emlékezetébe.
Nyugodjon békében. R.I.P.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.20. @ 10:27 :: George Tumpeck
