Kora tavasszal vettem először észre, hogy valami nincs rendben körülöttem. Eleinte csak apró bosszúságok értek, olyan kis semmiségek, amiket sokan észre sem vesznek. Az én ügyeim azonban jöttek, kikerülhetetlenül. A nyár elején már ott tartottam, hogy ha valami feladat várt rám, először az jutott eszembe, vajon ebből milyen újabb bajom lehet.
Így jött el a nyár. A szabadság első felét lakásfelújításra szántuk. Hiszen ez a kis szobafelújítás könnyen elvégezhető feladatnak látszott.
De csak annak látszott.
Bár már láttam a munka végét, tudtam, ez már régen készen lehetne. Sok munka, szerény eredménnyel. Fáradt voltam, késő is volt, amilyen gyorsan csak lehetett, lefeküdtem.
Másnap a fiam hangjára ébredtem.
– Apa, apa gyere, mert baj van a fallal.
Jaj, ne! Csak azt ne, a fallal ne legyen baj! Félig még kábultan, botladozva mentem át a másik szobába. Az ablak mellett, kisebb-nagyobb foltokban a frissen festett fal felhólyagosodott. Úgy toporogtam, mint akit bekerítettek, mint aki csak ellenséges szándékot lát maga körül. Megittam a tegnapi kávét. Hideg volt és keserű, egészen beleborzongtam. Ahogy felnéztem a faliórára, eszembe jutott, de hiszen ma fizetésnap van! Szinte ugrottam egyet örömömben. No végre, valami, ami örömteli!
A titkárságra már szinte jókedvűen nyitottam be. Kati vizslató tekintettel nézett rám.
– István, ma mégsincs fizetés! Talán hétfőn lesz.
Hirtelen elsötétült körülöttem a világ. Hát ez sem sikerült! És akkor, ott, az elmúlt fél év összes keserűsége egyszerre rám szakadt. Leültem az ablak mellé. Sose gondoltam volna, hogy az ember rossz közérzetének ilyen feneketlen mélységei is lehetnek. Ha akkor szaladt volna felém egy kutya, lehet, hogy hagytam volna, hogy megharapjon.
Minden mindegy volt.
Közben eleredt az eső. Óriási cseppekben ömlött, szakadt, és pár perc múlva már hömpölygött, folyóvá változtatva az úttest felületét. Az világosan látszott, ilyen esőben nem indulhatok el. Úgy ültem az ablak előtt, mint aki fogságba esett. De az eső, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is csendesült. A maradék felhőfoszlányokból még csepegett kevéssé, de a türelmetlenségtől hajtva elindultam. A hirtelen jött zivatar miatt bőséggel volt ülőhely a végállomáson. Leültem. Fázósan összehúztam magamon a kabátot. Kezemet elöl összefonva – mintegy lélekben is begombolkozva – vártam a villamos indulását.
Senki és semmi nem érdekelt.
Először egészen halkan, majd egyre erősödőn, szokatlan zajokat hallottam. A zaj egyre csak erősödött. Kisvártatva a csörömpölés egészen közelről, a villamos lépcsője felől hallatszott.
Amint odanéztem, egy közepes termetű teljesen átázott ruházatú embert láttam, aki épp akkor kászálódott fel a villamosra. Egyik kezében horgászbotok, a másik kezében és a vállán átvetve táskák, a derékszíján kulacsok és mindenféle edények fityegtek. Ezek minden lépésnél egymáshoz és a térdéhez ütődtek. Úgy szuszogott, úgy fújtatott, hogy ha becsuktam volna a szemem, azt is hihettem volna, hogy egy medvét vezetnek láncon.
– Már csak pont te hiányoztál az életemből – csattantam föl magamban, és ahogy lehetett, még összébb húzódtam az ülésen. Ő észrevette mozdulatomat, és hálás tekintettel közeledett felém, mert összébb húzódásomat hellyel való kínálásként értelmezte. Az ülés mellé letette táskáit, és mire akár egyet is gondolhattam volna, már ott ült velem szemben.
Először rá sem akartam nézni.
Kerestem valami halaszhatatlan szemlélnivalót a mennyezeten, kint az autók között, majd a padlón, vagy akárhol, de végül mégiscsak megállapodott rajta a tekintetem.
Szegényes öltözetű, borostás arcú, negyvenöt év körüli férfi volt. Ázott haja csapzottan lógott arcába, vizes ingét mintha ráöntötték volna, úgy feszült felsőtestén. Igencsak elázhatott az előbbi esőtől, mert az imént ült le, és máris apró tócsák jelentek meg körülötte.
Szerencsétlen alak – gondoltam. Hogy-hogy nincs egy ennyi idős embernek annyi esze, hogy legalább a feje fölé tegyen valamit, ha így esik. Talán megérezte, mi jár a fejemben, mert váratlanul megszólított.
– Bocsánatot kérek – kezdte, s ahogyan felém fordult, a sör és a kisüsti fanyar illatát éreztem rajta. Már gyerekkorom óta van bennem valami távolságtartó igyekezet a részeg emberekkel szemben. Most is az volt az első gondolatom, vajon mikor indulhat a következő villamos, mert én most azonnal leszállok.
– Bocsánatot kérek, hogy így nézek ki – folytatta -, de muszáj volt azt a három-négy féldecit bekapni, nehogy tüdőgyulladás legyen a vége. Tetszik tudni, horgászni voltam a zsilipnél, meg lejjebb is mentünk a stégekhez. És utána jött ez a nagy eső – és mondta, és magyarázta, mi történt vele.
Eláztál bizony, de nem csak kívülről, gondoltam rosszkedvően.
Kapás sem volt – folytatta –, éppen csak annyit sikerült fogni, csak éppen annyit, hogy a mai vacsorára elég lesz. Tetszik tudni, én rokkantnyugdíjas vagyok, és ez az alkalmi horgászat olyan kis mellékesnek számít.
Közben a villamos elindult. Ő folyamatosan beszélt hozzám. Én időnként fejbiccentésekkel válaszoltam neki. Valami azért nekem is kellene mondanom, ha már így alakult a helyzet, gondoltam. Nem is figyelve arra, hol tart a mondandójával, gyorsan közbevágtam:
– Mondja, kérem, szeret horgászni?
– Hogy szeretek-e? – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel. Csapongó tekintete egy kis időre megállapodott rajtam. Zavart, hogy így nézett.
– Tudja – kezdte a választ –, ez olyan kérdés, mintha azt kérdezné valaki egy fuldoklótól, szereti-e a szalmaszálat.
A horgász arca sovány volt és sápadt, szemében mélységes szomorúság tükröződött. Most már bántam, hogy meggondolatlan kérdésemmel én lettem okozója annak, hogy ez a beszélgetés ilyen temetői hangulatúra változott.
A horgász egy szót sem szólt, csak nézett egyenesen előre. Arcizmai hol itt, hol ott megrándultak, néha hunyorított, vizes haját egy önkéntelen mozdulattal hátrasimította. Olyan volt, mintha egy filmet nézne. Mintha élete filmje peregne előtte.
Lassan, mint a jégcsap olvadása a februári napon, úgy kezdett arcáról eltűnni a gyászos hangulat. Szája szögletében megjelent az első mosoly. Felém fordult, majd a kezével is intett, hogy biztos legyen felőle, figyelek-e.
– Azért szeretek ám horgászni! – szólt megenyhült hangon, mintha mi sem történt volna.
És ömleni kezdett belőle a szó. Mindent mesélt. A születésétől a mai napig, a hal elkészítésétől a családjáig. Úgy érezte, hogy együttérző hallgatóságra talált bennem. Megtudtam, milyen az éjszakai horgászat, hogyan készül az igazi halpaprikás, hogy miért százalékolták le, hogy szeplős a kisebbik lányuk, és milyen színű náluk a bejárati ajtó.
Egyszóval, mindent.
Sajnáltam ezt a pórul járt embert. Vizes ruhája kezdte már teljesen lehűteni, egyre gyakrabban egész testében megremegett. Olyan örök vesztesnek látszott. Ő a sor vége, olyan ember, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok. Aki vonzza a bajt. Ahogy így néztem, kezdtem kíváncsi lenni. Kíváncsi lettem rá! Milyen is lehet, mit is mondhat, amikor nem részeg?
Jaj, csak az a kocsmaillat ne dőlne belőle!
És ebben a pillanatban eszembe jutott egy történet, amit két részeges kanadai papról, Paul és Bob Charbonean-ről halottam. Miután sikerült alkoholbetegségükb?ő mindkettőjüknek kigyógyulni, a saját gyógyulásuk mintájára, elkezdtek másokon is segíteni. A járdán, az árokparton, a mocsokban heverő emberhez odahajoltak, fölemelték méltatlan helyzetéből, és azt mondták neki: Te jó vagy! Téged az Isten értékesnek, jónak, szerethetőnek teremtett! Próbálták meggyőzni saját értékei felől. Döbbenjen rá, milyen fontos önmagunk szeretete. Mert ez minden szeretet és emberi kapcsolat alapja.
No – határoztam el –, most én is megmondom ennek a szerencsétlen sorsú szomszédomnak, hogy ő jó meg értékes. Vártam az alkalmat, mikor tudok belekapcsolódni mondanivalójába.
De nem volt szünet.
Dőlt belőle a szó folyamatosan. Kezdett kissé kínossá válni a helyzet. Már a fél villamos minket figyelt. Egészen belelendült, gyakran előrehajolt, és arasznyira arcomtól, a hangerővel mit sem törődve, tette fel újabb és újabb kérdéseit.
– Mondja, kérem, ha nem veszi tolakodásnak, hol dolgozik?
Mondom, hogy hol.
– Á, micsoda kincs az manapság, kérem, ha az embernek van munkahelye! – mondta csak úgy maga elé.
– És mennyi a keresete? – jött az újabb kérdés. Szemem, szám tátva maradt a csodálkozástól.
– No még ilyet! – méltatlankodtam.
– Bocsánat, bocsánat, majd akkor én kitalálom, hátrált a horgász. Az utasok közül többen közelebb húzódtak, várták a fejleményeket.
– Százhúsz körül? – kérdezte a horgász.
– Á, dehogy – tiltakoztam meglepetten.
– Száz? – jött az újabb ajánlat. Nem, nem, ingattam a fejem egyre idegesebben. Mit képzel ez magáról, hogy így faggat!
– De ötvennél azért több, ugye?
– Hát attól egy kicsit több – hagytam rá, hátha előbb szabadulok.
– Mindjárt gondoltam, hogy ilyesmi lehet. Mert tetszik tudni, az úgy van, hogy aki sokat keres, az, sokat is csal! Maga pedig, kérem, így, az arca után ítélve, elég becsületesnek látszik! Így van ez kérem, nem csal az én szemem!
Tekintetét körülhordozta, támogató pillantásokat keresve alkalmi bölcsességéhez.
Én ültem meglepetten, mozdulatlanul, a dicsőségtől leforrázva, a becsületesnek látszódó arcomon egy kényszeredett mosollyal.
Mintha megállt volna az idő.
Velem szemben a horgász – furcsán csillogó szemekkel –, és mosolygott. Egyszerűen nem tudtam, hogy most mi fog következni.
A villamos közben a végállomásra érkezett. Leszálltunk. Lassan oszlott a sokaság. És ott, a tömegtől körülállva, egyszer csak feneketlen mélységű ürességet éreztem.
De mire észbekaptam, ő már a túlsó oldalon járt. Egyik kezében horgászbotok, a másik kezében és a vállán átvetve táskák. Botladozó léptekkel ment, és vitte, vitte a halat haza.
Mintha gyökeret eresztett volna lábam. Csak álltam, és néztem utána.
Néztem, ameddig végképp el nem tűnt az utca forgatagában.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.30. @ 20:28 :: Horváth István
