Horváth János : Délutáni szendergés

Magamhoz térek lassan, és ráeszmélek, itt szeretnék élni.

 

 

Évek óta hódolok egy rossz szokásomnak, szombat és vasárnap délutánonként lepihenek egy-két órára. Békés, csendes szunyókálás, vagy elmélkedés, múltidézés lesz a dologból, miközben megpróbálom elaltatni lelkiismeretemet a lopott id? miatt. Néhány hete nem jön álom a szememre, csak az emlékek törnek rám, szinte mindig ugyanazzal a hevességgel. A kép, ami lassan tisztul, homályos és sejtelmes fényjáték, amelynek a hátterében az aranysárga szín? nap fénye, és a bizonyossággal felismert kocsiszín színes üvegtábláiról visszavert vörös, kék, sárga színek kavalkádja fest hamisítatlan vidéki hangulatot.    
    A kertben madarak csipegetik a lehullott magokat. A bokrok tövében tipegnek, id?nként szárnyukat próbálgatják menekülésre készen, a nyakukat nyújtogatják. A lánc végén megkötött kutya pihen, oldalára fekve, nagy fülét az égnek meresztve bele-bele hallgat a csendbe. Néha egy-egy kutya-társ ugatása hallik a távolból, idegent jeleznek elnyújtott, lusta vonyítással. Nagyon meleg van. A t?z? nap még magasan jár, és nem kecsegtet semmi jóval lassú vonulása, mintha maradna még, hatalmát fitogtatva. Rászórja perzsel? sugarait a torzs közt árnyékot nem lel?kre, a learatott búzatáblák örökké éhes lakóira. A magyar nyár varázslatos színekben pompázik. Illatos mez?k, és a pipacsoktól pirosra festett domboldalak között cikáznak a szorgalmasan gy?jtöget? méhek, édes nektárt keresve a porzók és bibék megszámlálhatatlan erdejében. A fák részegen egymásra hajolnak, úgy mutatják az erre téved?knek az uralkodó szélirányt. De most szell? sem rebben, csak a leveg? vibrálása látszik. Nem mozdul az ágakon a lomb, még az örökké zizeg?, ezüstös nyárfalevelek is szárazon és bénán csüngenek száraikon. Szomjas a természet, ihatna már.    
    Utazom az id?ben. A ház, amelynek lakója vagyok délutáni ábrándozásaim idején, gyerekkorom legszebb éveinek lakóhelye. Ma már nincs meg, lerombolták egykor, hogy helyet adjanak az újnak. A kocsiszín színes üvegtáblái, a kert gondoskodásra utaló rendezettsége, lakóinak békéje ma már csak emlék.
    Magamhoz térek lassan, és ráeszmélek, itt szeretnék élni.    

Legutóbbi módosítás: 2009.05.19. @ 12:20 :: Horváth János
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.