Féltelek.
Óvó tekintetemmel
Kísérem lépéseid,
Ahogy távolodsz,
Itthagysz megint.
Jó volt nevetni,
Elmondani, mi bánt,
Nekem adni a titkot,
Rám bízni ?rzését.
Jó volt látni téged,
Annyi év után
Újra élni a reményt,
Hogy nem csak álmodom.
Találkozásunk egy tea mellett,
Romantikus, meghitt idill,
Kényelmetlenül érzem magam,
Mert nem tudok szabadulni,
Hogy n?s vagyok és csalok,
Szégyellnem kellene,
Hogy itt vagyok.
Szemedb?l olvasok,
Ha van szépség,
Amit megfesteni érdemes,
Szemed az, ami elárul,
Ahogy elfordítod fejed,
De kezemet keresed,
Én viszonzom a szorítást,
Vágyakozásod jelzéseit.
Nem tudom mi bánt,
De az fáj nekem is,
Nem tudom, mit érzel,
De meg-megremeg ajkad,
Ahogy mondod magad,
Meséled, mivel foglalkozol,
És hogy mennyire nehéz,
Kibírni azt, hogy élsz,
Hogy a létezés mennyire gyötör,
S a kétség önmagadban.
Egy másik világ,
Hallgatok.
Bennem is mozdul a világ,
Bezárva érzem magam,
– Tudod, én ébren álmodom -,
Mondom, mert kérdezed.
Hogy is van ez?
A síneken ülsz,
Nem komoly a szándék,
Csak egy mellékvágány,
– Mind azon vagyunk -,
Erre már nem jár vonat,
Csak a könnyek járnak neked,
Sorsod nehéz döntéseit siratod,
A lelked fáj,
Hogy nem szabadulhatsz,
Már kés? a szabadsághoz
Ez a korai téli este.
Türelmetlen vagy,
Menned kell,
Nem marasztallak tovább.
Azt hisszük,
Mindent megbeszéltünk.
Ahogy távolodsz,
Nézek utánad,
Nem tudom látlak-e még,
De nagyon szeretném,
Azt tudom.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.20. @ 13:48 :: Horváth János