Most, hogy így végre egyedül maradtam,
csak szobrok és madarak néznek le rám
az esti utakon, súroló fénnyel
fürdetve arcomat, egykedv? szemem.
Néma szobrok. Szép arcukról lekopott
az aranypor, de mosolyuk még ragyog,
régi tökéletességük töredék,
darabokra esett, mi egy volt egykor.
Mozdulat nélkül hajolnak fölém, és
szavak nélkül is megértem titkaik:
a legholtabb k?be faragott lelkük
remeg még, most is eleven szenvedély.
Úgy süllyedt el az én Atlantiszom is,
ahogy az ember korcsosult: elmerült
tudása helyébe álmodott gépeket,
teremtett istent, bankot és poklot,
most áll istentelen magányban, lába
földbe gyökerezik, és kemény fejét
üres égbe veri, szája hiába
kiáltoz egyre pénzt, hatalmat, háborút.
magakötözte óriás vak küklopsz
medd? nimfa impotens titán csupán
Botorkálok vakon. Ködöt, sötétet
lehelek lelketlen, eltévedek, kivált,
hol a tiszta ösvény labirintra vált
bennem céltalan önismétl? körökben.
Kristályos hajnalok, csillámló kertek,
kantáros gyerekkor, harmat szerelmek
szobrokká lettetek, de kísértetek
sz?kül? fényekkel sz?költök bennem.
Szavak maradtak – játék vagy halálos
mákony – szeretni, teremni, temetni.
Vagytok ti testem ölel? szél, körmöm
alá szaladt szálka, érezzem, élek.
Összeszedegetlek hát titeket, szétgurult gyöngyeim,
fonál sem kell már felf?zni végtelen. Mivégre?
Száraz tenyerembe szedem, markomba szorítom gyenge kis
testetek, és minden este tisztára mosom közhelyeim.
És éjjel álmomban fényetek, lelketek
lassan és gyengéden, vadul és véresen
(ahogy nappal, ébren soha én nem merném)
szeretgetem, hogy maradjatok ti velem.
