Lukács evangéliuma
Rómában, a Sta Maria Maggiore bazilikában ?riznek egy festményt a Szent Sz?zr?l, Máriáról.
Mesélik arrafelé, hogy a hatodik században – Nagy Szent Gergely idejében – pestis pusztította Rómát, mely sehogyan sem akart múlni. Egy nap a szent pápának az az ötlete támadt, hogy körmenetben hordozza körbe a képet a csapással sújtott városban, és – csoda! – a vész elmúlt Róma fölül.
Aztán azt is mesélik, hogy Márton pápa – aki vitában állt Róma városának polgári vezet?ivel -egy alkalommal a kép el?tt misézett és áldoztatott. Nem sejthette, hogy az áldozók között van valaki, egy orvgyilkos, aki a ruhája alatt t?rt szorongat, azzal a szándékkal, hogy amikor hozzá lép a pápa, megölje ?t. Abban a pillanatban azonban, amikor a pápa nyújtotta neki az Úr Testét, hirtelen megelevenedett a Mária-kép, ránézett a merényl?re, aki ett?l a pillantástól megvakult, és így a pápa megmenekült.
Kérditek, mindez lehetséges?
És ha lehetséges, hogyan lehetséges?
Úgy lehetséges, hogy ama képet Máriáról Lukács evangélista festette, ki nem csak orvosnak volt kiváló, hanem fest?nek is.
Abból, hogy Lukácsot fest?nek neveztem, kiderülhet, hogy a szent sem ortodox, sem fundamentalista zsidó nem volt, hisz minden zsidó számára ott a parancsolat:”Ne csinálj magadnak faragott képet és szobrot!”
Így aztán igazi júdeai legfeljebb szóképeket gondolt el magában, de fatáblára, pergamenre, vászonra festett képet soha.
Lukács pedig azért nem volt valódi zsidó, mert messzebb Júdea provinciától, az elgörögösödött szép Városban Antiochiában született és nevelkedett föl, Jerusalaim és a Szinhedrion büntet? karjaitól távolabb a Birodalomban.
Antiochia – vagy Antiokheia – bizony mondom néktek a nagy Sándornak köszönhette létezését, mert ? alapította a hellén világ e jelent?s városát az Orontész folyó partján, mely várost egyéb nevek között a Kelet Királyn?jeként is ismert a Világ.
A haragos viz? Orontész a Sztaurin hegy buktatós sziklái között dühödt hullámokkal siet a völgybe, de ott aztán megbékél, megszelídül, és hatalmas ívben kerüli meg a Várost. Apróbb zuhogókat itt is átugrál, de egészében véve csöndes és békés a szép folyam Antiokheában.
Lukács itt, az Orontész partján, szép Antiochiában n?tt fel, és orvosként is ott m?ködött, maga is nyugalmasan, akár a nagy folyam.
Mindaddig, míg Barnabás és Pál tanítványaként meg nem ismerkedett az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelességigényt?l hajtva, és a Szentlélekt?l vezérelve útra nem kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott.
Hosszasan utazott: eljutott Jerusalaimba, el Betlehembe; Názáretet is fölkereste, és ott még találkozhatott a Sz?zanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, látó vakokkal: mondják, még a föltámasztott Lázárral is találkozott.
Visszatérte után Pálhoz szeg?dött társul, és mellette m?ködve összeállította az ? szép Örömhírét, evangéliumát.
Elkísérte mesterét, Pált egészen Rómáig, mellette vala a rabságban, és látta Pál kínhalálát az arénában; végül, minthogy Démász a világi életbe távozott, Krescenz Galáciába, Titusz meg Dalmátországba, utoljára Lukács maradt csupán Pál apostol mellett.
A mi Lukácsunk, már orvosként is különös részvéttel nézte a beteg embereket – és ugyan, ki nem beteg vajon, aki született, aki keletkezett -, és mint evangélista észrevette, hogy a Megváltó maga is orvos volt.
„Mi több” – gondolta olykor Lukács -, „az Orvos maga volt ?”, aki a beteg emberiségnek elhozta a gyógyulást a megváltás nem könny? terhének magára vételével. Az Emberfia, a betegek gyógyítója, a b?nök megbocsátója volt, Irgalmas, és Szelíd, aki árasztotta az emberek között Isten jótéteményeit, és hirdette az irgalmasság evangéliumát.
Mi úgy tudjuk, hogy Szent Pál vértanúsága után Achájában, Dél-Görögországban m?ködött püspökként, majd valószín?leg Patara városába ment: ott elterjedt hamar gyógyító és nevel? képessége, és a város római elöljárói hamar fölneszeltek, és irigyen figyelték Lukács m?ködését.
Amikor pedig elterjedt a hír, hogy nem csak Lukács maga, hanem szépen megalkotott, nemes evangéliuma is gyógyít, fölhorgadtak ellene a hatalmasságok.
És elérkezett a mi Urunk születése utáni hetvenedik esztend?, a szörny?, gonosz esztend?.
Gonosznak és szörny?nek nevezem, igen is, mert ebben az évben, augusztusban Titus Flavius er?s hadakkal körülvette Jeruzsálemet, a mindenkor szent Várost, és megkezd?dött a bentrekedt zsidók (kik merészeltek föllázadni Róma elviselhetetlen uralma ellen) kiéheztetése: hétszer hét napon át sem él?, sem holt, sem bármely lelkes állat, ember a Városból ki nem mehetett.
Csakhogy maga Titus is fogoly lett Jeruzsálem alatt, minthogy szerelmesének, Berenikének, a szépséges zsidó hercegn?nek fogadalmat tett, hogy a jeruzsálemi Nagytemplomnak, ennek a valódi csodának, Salamon ?si Templomának nem esik bántódása.
Ugyanott és ugyanakkor szembe kellett néznie atyja, a caesar, Vespasianus egyre türelmetlenebb sürgetésével is, melynek egy latin rövidítés volt a veleje: HEP! HEP! (Hyerosolima Est Perdita! – Jeruzsálemnek pusztulnia kell!)
Er?s, nagy volt az a szerelem, amit Titus Bereniké iránt érzett, de tán még er?sebb volt az ifjú hercegben a római vasfegyelem: a zsidó naptár szerinti áv hónap kilencedik napján a római sasok ráröppentek a Városra, föltörték kapuit, lemészárolták lakosainak jelent?s részét, aztán – ki tudja szándékosan-é, vagy véletlenségb? l- fölgyújtották Salamon templomát.
És még mindehhez járult az, amit akkor még senki sem sejtett, sejthetett: azon a napon megsz?nt a zsidók állama, a zsidók szétszórattak a Világban, világ szerin’ tova.
Jó okkal neveztem hát szörny?, gonosz esztend?nek ama hetvenediket, de még jobb okkal most setétlelk?nek is nevezem.
Mert még két hónap sem telt el Jeruzsálem pusztulása után, még csak tétova hírek érkeztek a zsidók nagy, közös bánatáról Patarába, amikor október hó idusán a hatóságok lefogatták Lukács evangélistát vagy ötvened magával.
Sz?k, mély, nyirkos verem fenekére taszították, míg meg nem hozták az ítéletet, melyben egyetlen vádpont sem szerepelt.
Nem volt vád, csak ítélet.
Október tizennyolcadik napján el?húzták azokat a jó embereket, és az arénában vadállatok elé lökték ?ket, amúgy fegyvertelenül, mezítelenül.
Patara népe jó szórakozást remélt: hasztalan.
Az ötvenegyek letérdeltek, tekintetüket az ég felé fordították, holmi érthetetlen himnuszt énekeltek fennhangon. És nem mozdultak, imádkoztak és énekeltek és mosolyogtak valahol fönt lakozó Istenükre akkor is, amikor a fenevadak rájuk vetették magukat.
Nem értette Patara népe, hogy mi történik, de azt megsejtették, hogy valami nagyszer? dolog történt ott az arénában; nagy csöndben hagyták el a gyilkos helyet, nagy csöndben mentek házaikba, és néhány napig csöndben is maradtak.
Töpreng? csöndben.
Ennyi csak, amit Szent Lukácsról tudni lehet, vagy még ennyi sem; a történeti források hiányát fantáziámmal pótoltam, foltoztam meg.
De hát a legenda minden id?ben körülvette a maga gyöngyszemeivel Lukács alakját, s?t egészen más szentírási helyekkel is összefüggésbe hozták ?t, így alakult ki az az elképzelés, hogy egyike volt a hetvenkét tanítványnak, jóllehet biztos, hogy földi életében nem látta az Urat.
Még azt tenném hozzá a fentiekhez: a Sz?zanya sok dolgot meg?rzött szívében és emlékezetében – mondják – csakis azért, hogy kés?bb a szent evangélistáknak elmondhassa. Lukács pedig felkereste ?t, és mint az Új Szövetség frigyládájának, sok kérdést tett fel az Üdvözít?re, és kérdéseire sorban választ kapott.
Még azt tenném hozzá, hogy Szent Lukács maradványait aztán a mi Urunk születése utáni 357-ben Konstantinápolyba vitték Patarából.
Így hallottam…
– folytatódik és befejez?dik János evangéliumával –
Legutóbbi módosítás: 2009.05.23. @ 06:13 :: Kavyamitra Maróti György
