Éspedig épp ebben itt, ebben a szépségesben, amit nézz meg jól derék olvasó! A képet a kétszázötven évvel ezel?tt élt fest?, a Canaletto néven híressé vált Giovanni Antonio Canal festette 1737-ben, elég régen.
Nem baj, ez kell nékem éppen, úgyhogy képben vagyok.
Ott, látod olvasó, annak a bárkának a fedélzetén vagyok, mely most ütközik a riva köveihez. Azért bárkán érkezem és nem vaporettón, mert 1737-ben még nem jártak vaporettók a Canale Grande olajzöld vízén, hanem ilyesféle bárkák jártak.
Látod olvasó, most kiszállok, és a Riva degli Schiavoni köveit koptatom ismét, mint annyiszor máskor.
Itthon vagyok.
Hogy jutottam a képbe?
Ó, egész egyszer?en olvasó.
Akadt egy kis dolgom Velencében – rövidesen majd megtudod, mi -, hát beléptem a képbe, ott fönt, egészen fönt, a bal fels? sarokban, látod? Ott, ahol nincs semmi.
Azért ott léptem be a képbe, mert ott a kiköt?, ahonnan a Piazza és minden másféle helyek felé indulnak a bárkák a Nagy Kanálén.
Egyébként szép Velencémbe utazásnak ez a legegyszer?bb, és leghamarabb módja, ez a képbe-lépés.
Húsz percnyi hajózás után most partra szálltam, nem messze a Ponte dei Sospirit?l, amit persze még egyáltalán nem így hívnak most, amikor én képben vagyok, mert csak nyolcvan év múlva jár majd errefelé Lord Byron, aki a Sóhajok hídját elkereszteli, és adja neki a keresztségben a Sóhajok hídja nevet.
Mindegy, én épp itt vagyok a parton, nem messze a nevesincs hídtól, és keresem azt a házat a Riván, ahol dolgom akadt.
Kéretik a meglep?dést a ruhatárban hagyni: szoktam, gyakran szoktam így utazni. Néhány napja tértem haza Taorminából, a Csontváry képéb?l például.
No jó: meséld el nekik, mi dolgod akadt Velencében!
Velencébe én jöttem pedig egy szál virágért.
Így történt.
Tegnap egy igen kedves horoszkópján munkálkodtam – névtelen horoszkópkészít? mester vagyok többek közt -, és megállapítottam, hogy Lalagé egyik virágja a harangvirág. Így mondta a horoszkópja.
És mert oly régen szerettem volna valamit adni Neki, természetesen pattant agyamba a gondolat, a régi legenda, amit biztosan hallottál már Te is.
E legenda szerint Velence városában, a Riva degli Schiavoni egy házának kapuja mögött él Giardino Giardiniere, a nagy kertész, a Világ legnagyobb kertésze, aki – megint csak a legenda szerint – oly öreg, mint maguk a mesék: a mesékkel egyszerre született ?, és már a Heszperidák kertjét és az Édenkertet is gondozta.
Van ennek a Giardinierenek – mondja tovább a legenda – a kertjében néhány virág (rózsa, tulipán, jácint, gyöngyvirág), mely leszakítva is örök id?kre meg?rzi frissességét, illatának forrása el nem apad soha.
Hátha, hátha van abban a kertben ilyen örök-harangvirág is, gondoltam: azt adnám én Lalagénak, ha Giardiniere megszán engem, és megengedi, hogy kertjében szakasszak.
És akkor beléptem a festménybe: tudod, ott a bal fels? sarokban.
És most megyek el?re a Riván. Látod, amott egy vörösfalú ház, afelé igyekszem, az Giardino Giardiniere háza.
A San Giorgio Maggiore píneái és olajfái küldik üzenetüket a Riva degli Schiavoni évszázados kövei fölé: édes illatuk száll a leveg?ben, lebeg?ben szimatolja orrom. És távolabbról, a Punta Stabbione fel?l még a tenger illata is erre jár, és fölveszi magára még néhány közbejöv? szigetecske illatát.
A veresruhás házhoz érek, zárt kapujához. A Velencében lépten-nyomon látható er?s oroszlános kopogtató a kapu félfáján.
Bekopogtatok.
Libériás inas nyit kaput, el?ször meghökkenek, aztán rájövök: most nem csak azt kell észben tartanom, hogy hol vagyok, hanem azt is, hogy mikor vagyok hol.
Hát visszahökkenek, és elmondom: a Maestroval szeretnék beszélni.
Nyílik a kapu, belépek: és most már ne keress olvasó, most már nem vagyok a képben.
Most a mesében vagyok.
Alig telnek percek, és már Giardino Giardiniere illatos, lágyhangú kertjében ülök a Kertésszel, vörösbort iszogatunk, és sajtot eszegetünk. Kettesben a nagy kertésszel, aki igyekszik csökkenteni egyszersmind növelni maga körül a sz?tt rejtélyt. Ilyeneket mond:
„Miközben a Getsemánéban tevékenykedtem, ültettem, gyomláltam, szóltam ám én annak a fiatalembernek, hogy meneküljön, mert meg akarják ölni a féltékeny Farizeusok, Írástudók, miegyebek…De hiába…”
Esküszöm: ezt mondta, és nem látszott viccel?dni.
A második pohár után szóltam csak, ahogy az illend?ség kívánja: ha olasz ember vendégül lát, legalább két pohár jó bort igyál meg, miel?tt a lényegre térsz, különben halálra sérted.
„Nagy jó uram, signore Giardiniere! Van-e kertje szép és örökillatú virágai között harangvirág?”
A vén Kertész rábólintott.
„És adnál-e nékem egy szálat Mester? Tudod, Lalagének viszem, neki bizony. Hisz tudod ki Lalagé, nem?”
A vén Kertész bólintott. Tudja.
Ki nem?
„Egy szál örökillatú harangvirágot nagy Kertész, kérlek! Megfizetem busásan.”
Giardino apó szemöldökét rántja fel, és azt mondja:
„Pénzt én még virágért nem kértem, kérni nem fogok sosem.”
Belekortyolt borába, aztán sóhajtva folytatta:
„De baj lesz evvel a virággal, barátom! Mert úgy van ez: virágaim mindegyike – legalább is ebben a kertben – maga az élet, az élet, teremt?er?, szerelem. Annak, aki szakajtja, és annak akié.
Ám annak, aki szakajtja, majd kiadja kezéb?l, annak halál: az az életet adja, a saját életét. Vagyis, ha te odaadod valakinek azt a harangvirágot, annak az életet adod, az ám! A magadét, barátom. Átadod a virágot, és hipp és hopp, néhány perc múlva merev egyenesen fekszel a földön majd, talpaiddal ég felé mutogatva, holtan.”
Én is belekortyoltam a borba, aztán azt mondtam. (Ott a mesében, azt mondtam): „Vállalom. Elképzelem örömét, mosolyát, mikor az örökkévaló virágot átadom…Vállalom Nagy Kertész, add virágod!”
Az Öreg felállt, intett, hogy menjek utána, és kertjébe vitt.
Ó nyelvem, ó lelkem, ó tudatom: kezeim! Hogyan is tudnám én leírni ezt a kertet, ezt a Gyönyörök Kertjét?
Beléptem én egyszer Hieronymus mester nevezetes festményébe is, szép volt ott, mondhatom, de ez itt…
Hallgassak hát, ha mondani nem tudom!
Giardino Giardiniere odabiccentett egy virágágyáshoz, és intett, hogy szakajthatom a virágot.
Halk sikoltással vált el a virág többi társától, halk, halálos kis sikoltással.
Búcsúzásnál azt mondta még az Öreg:
„Ne feledd hát, Barátom! Néhány perccel az után, hogy a virágot – életed – átadod, halott leszel.”
Cinkosan kacsintva, rám nevetve mondta még hozzá:
„Azért egyetlen csóknyi id?d lesz ám, egyetlen csóknyi…”
És újra a Riva degli Schiavoni kövei, meg a kiköt?, meg a bárka, és aztán a kép legtávolabbi sarka.
Ott aztán kilépek a képb?l: már nem vagyok képben.
E világban vagyok, és kicsit huppanok, amint kilépek a képb?l.
Hupp!
Most hát igyekszem Lalagéhoz az örök-harangvirággal.
Sietve, futva, perderülve.
Halálom elé futok persze, persze.
Megmondta a Vén Kertész!
De azt is megmondta – nem? -, hogy egy csóknyi id? még lesz.
Így hát futok: persze…
Legutóbbi módosítás: 2009.05.10. @ 08:40 :: Kavyamitra Maróti György
