Így hallottam.
Élt egyszer messzefölde távolban, valahol Rádzsagrihá közelében, ahol a nagy dzsungel kezdi elteríteni magát végtelen bejárhatatlanságban, de ott, ahol még találkozik emberlakta kis falvakkal, élt egyszer egy özvegy asszony egyetlen fiacskájával.
Még nem is oly régen, mikor az asszony férje nap mint nap eljárt csekély árujával kereskedni, nem voltak szegények: éppenséggel gazdagok sem voltak, mindazonáltal éltek oly békességben sorsukkal, mint annyian mások a Jámuna-menti kis falvakban.
Csakhogy mióta a férfi eltávozott, és e testi valójában már nem is került elő, nagyon megszegényedtek.
Amikor a kisfiú, Parásara iskolába kellett menjen, sokat sírt anyjának, mert félt. Félt, éspedig azért, mert minden hajnalban jó nagy darab utat kellett megtennie a dzsungel mélységében, hogy a tisztásra érjen, ahol az iskolamester tanította őket.
A dzsungel tulajdonképpen veszélytelen volt ezen a részen, túl emberjárta vidék volt ez holmi vadaknak, így a kisfiú félelme oktalan volt.
De hát – tudjuk – épp az ilyen oktalan, megnevezetlen félelmeinket vagyunk képesek legkevésbé legyűrni, hát még ha oly pöttöm kis emberről van szó, aminő Parásara volt az idő tájt.
Kérlelte eleget anyját, hogy fogadjanak szolgálót ők is, mint gazdagabb iskolatársai, hogy átkísérje ?t a dzsungelen, de anyja valahányszor csak azt mondta: “Tudod Kincsem, Ásarám, hogy nincs nekünk pénzünk arra, szegények vagyunk. Hanem mondok neked valamit!”
“Hallgatlak, anyácskám!”
“Mielőtt bemégy a fák közé, hívd minden reggel Krisnát, az Erdő Urát, aki tulajdonképp a bátyuskád: majd ő átkísér a vad dzsungelen.”
Így is tett Parásara, így tett azontúl minden reggel, és minden délben hazafelé, és úgy adódott, hogy igen megszerették egymást a kisfiú meg az Erdő Ura, srí Krisna.
Elérkezett a vizsgák ideje, a tanítási esztendő vége.
Ajándékot illett ilyenkor adni a tanítónak, nem is akármilyet. Bizony, még a szegényebb családok is erejükön túli er?feszítéseket tettek, hogy nehogy lenézzék ?ket ajándokjuk silánysága miatt.
Id?ben kezdte Parásara is mondogatni anyjának, Dróninak, hogy közeledik az év vége, hogy ajándék kellene.
No, hisz mondhatta, a válasz csak mindig egy volt: “Nem telik nekünk drága ajándékra, még olcsóra sem, kicsi fiam.”
Aztán lett az a reggel, amikor el kellett szégyenszemre indulnia az iskola-tisztás felé Parásarának, üres kézzel, sírós szemmel.
Megsajnálta az anyja, visszahívta, s kezébe nyomott egy csupor frissen fejt tejet, mondván: “Hisz ha örömmel adsz bármit, örömmel fogja fogadni az ajándékvev?. Vidd ezt a csupor tejet!”
Asszony még ekkorát nem tévedett.
Álltak a tisztáson a diákok szép hosszú sorban, és a tanító elé járultak. Letették ajándékaikat, amit a tanító f?hajtással megköszönt, aztán intett a szolgálóknak, akik elvitték egy árnyas házrészbe az ajándékokat.
A kis Parásara már vagy harmadszor ért a tanító elé, de az mindig ingerülten visszazavarta a sor végére: nyilván nem volt ínyére a szerény, szegényes ajándék.
Végül, amikor negyedszer is odaért a fiúcska, ingerülten szólt a szolgálónak: “Vedd ezt a csupor tejet ett?l a gyerekt?l, öntsd egy edénybe a tejet, aztán add vissza a csuprot, hadd menjen már, és ne bosszantson!”
A szolgáló vette a csuprot, kiöntötte a tejet: adta volna vissza az üres korsót, csakhogy…
Csakhogy nem volt üres az, hanem hogy ismét tejjel volt teli.
A szolgáló kiváncsian megismételte még kétszer vagy háromszor a m?veletet, s mert mindig ugyanaz történt, lelkendezve ment a tanítóhoz a csoda hírével.
“Csoda, csoda…” – dünnyögte a tanító. – “Csodák nincsenek, punktum! Na, hol az a gyerek, majd mindjárt kiderítem én a csoda nyitját.”
Fülön kapta a szolgáló a kis Asarát, faggatta a tanító eleget, de csak az derült ki, hogy nem tud az a gyerek semmir?l, és minden csodát valami Krisnának, az Erd? Urának tulajdonít.
Így, úgy, amúgy: kiderült apránként minden Krisnáról. Hogyan jött reggelente, és hogyan jött minden délben a fiú hívó szavára.
“Krisna, mi?” – rikoltozott a tanító – “Erd? Ura, mi? Hát ezért tanítottalak egy éven át a nyjája meg a vaisésika tudományára? Na, lódulj, mutasd az utat, hol szokott megjelenni az a Krisna?! Majd meglátjuk!”
Parásara elvezette a tanítót a dzsungel széléhez, oda, ahol a nagy dzsungel kezdi elteríteni magát végtelen bejárhatatlanságban, de ahol még találkozik emberlakta kis faluval; egész nyáj követte kettejüket. Kiváncsi szolgálókból, még kiváncsibb diákokból tev?dött e nyáj össze.
“Szóval itt?” – kérdezte a tanító, és a fiú rábólintott. – “No, hát hívd! Hívjad!”
És hívta Parásara az Erd? Urát, hogyne hívta volna, de nem történt semmi.
Egy félfertály órát várt a tanító, aztán dühös-megkönnyebbülten mondta:
“Nnna…Nincs Krisna, nincs Erd? Ura, nincs tejet-term? csuporka!”
És fordult, hogy diadalmasan visszatérjen házához, de akkor azt hallotta, hogy a kis Parásara felsír.
“Krisna, testvérkém, bátyuskám…” – hüppögte a fiúcska – “jer hát testvérkém! ne hagyj hazugságban…”
A tanító elmosolyodott, már-már visszafordult, hogy megsimogassa a kis fejecskét, mert hát nem volt ? rossz ember, csak az a sok tudás a szívére ment: ám ekkor…
Ekkor dörg? hang szólt valahonnan a lombkoronák fel?l, a lombkoronák fölött-fel?l:
“Nem jöhetek testvérkém, tudod!
De ha majd a tanítód szíve is olyan tiszta lesz, mint a Tiéd, akkor látni fog engem ? is!”
Csend lett a dörgés után, bár valahol a dzsungel mélyén tigris üvöltött, de Parásara már régen nem félt ett?l…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:34 :: Kavyamitra Maróti György
