Szép Umbria lankás-erd?s, hegyes-völgyes tájain, hol a Városok úgy bújnak meg, mint kagylóban az igazgyöngy búvik, mint ahogyan fájdalom a szemérmes lélek mélyén búvik, a kisvárosok házain mindig két kaput nyitottak régi korok épít?mesterei.
Az egyik kapu lépcs?kapcsolattal egészen az utca szintjéig ér, ez az él?k ajtaja; ezen járnak házból utcára, utcáról házba, ki és be szorgos munkásemberek, vidám iskolások, bevásárolni induló asszonyok; ezen szöknek ki felszarvazott férjek dühe el?l feleségcsábító szeret?k, és minden egyéb lakosok.
Csöndesen álmodó Umbria városkáinak házain van azonban egy másik kapu is mindenütt: befalazott, vak – kapuk ezek, és lépcs?tlenül, majd embermagasságban nyílnak az utca szintje fölött. Ezeket a kapukat csak akkor bontják ki szorgos kezek, amikor halott lesz a háznál. Ezen, a halottak kapuján viszik ki a beszegzett koporsót a házból, és mire a gyászolók a temet?b?l visszatérnek, a kaput már újra elfalazzák.
Szép városom, Cittá di Castello zegzúgos, girbe-gurba utcáit járom, és hallgatózom a különböz? suttogásokra.
El?ször is fülembe súgnak az olaj- és píneafák a templomkert fel?l; de távolabbi suttogások is hallódnak. Suttognak a Várost övez? erd?k és mez?k, és olyan édes illatokat suttognak, mint a Kedves hajának illata volt, hogy szemem könnybe lábad.
Még messzebbr?l halk sóhajokat, hullámverés halk sóhaját hallom: szép Adriám súgja fülembe minden mélyének titkait.
Ebbe a suttogó zajba hirtelen, váratlan egy ház el?tt újabb suttogás vegyül. Megállok, és hallom Apám meleg baritonját. Egy porta dei morti mögül köszönt rám Apu.
„Gyurikám! Édes fiam! Hogy megy az élet? Hiányzom még!”
„Apu! Hisz mindig… Azóta is…” – suttogom vissza húsz éve halott Apámnak. Suttogom a befalazott kapun át.
”A minap is: elromlott az a nyomorult csaptelepem az albérleti lakásomban, nem tudom elzárni. És megjavítani sem tudom, nem kérdeztem annak idején, hogy csinálod? Biztos voltam benne, hogy te mindig itt leszel, aztán, ha elromlik valami, majd te megjavítod. Most meg nem vagy, és én nem tudok egy villanykörtét sem kicserélni, egy csaptelepet sem megszerelni, egy tévéantennát se bedugni…”
„A csaptelep egyszer? Gyurikám. Keress valami ócska b?rdarabot, vágj bel?le akkora kört, mint a csap tetején lév?….” – és már magyarázza is Apu.
Egy ponton belevágok magyarázatába. Mit érdekel engem a csaptelep?
„Apu! pipa vagy, hogy nem szerszámkészít? lettem, hanem tanár? Hogy nem lettem olyan ügyes kétkezi, mint te?”
„Haragszom? Áááá! Én olyan büszke voltam rád fiam, olyan büszke… Emlékszel, amint tanár lettél, vettem neked egy diplomatatáskát hamar. Tanár úrhoz ill?t.”
„Amit én sosem hordtam. Apu nézd, nem illett az hozzám. Aztán nyugdíjas éveidben te hordtad magaddal a munkahelyedre. Uzsonnát, meg mindig kéznél lév? néhány szerszámot vittél benne… Nem haragudtál ezért sem? Hogy nem hordtam azt a táskát?”
„Nem haragudtam, dehogy haragudtam… Jó volt az nekem…” – simogat meg még végül apám meleg hangja, aztán nem suttog tovább a kapu.
Továbbindulok, de amint a következ? porta dei morti suttogni kezd, döbbenten megállok. Ezt a suttogást, ezt a hangot harmincnyolc éve nem hallottam: hogyan lehet, hogy mégis azonnal fölismerem?
„Még mindig haragszol, hogy máshoz mentem feleségül?”
„Éva?” – kérdezem, aztán rábólintok. – „Éva. Nem haragszom, akkor sem haragudtam, csak fájt, csak évátlan-leveg?tlen kuporogtam egy éven át. Meg aztán, kire haragudtam volna, hisz egy év fordultán már az övé sem voltál, már a halál jegyzett feleségül. A halálra nem haragszik az ember; a halálra dühös az ember. Dühös voltam, Éva!”
„Tudtad, hogy a kórházi ágyon, amikor haldokoltam, téged hívtalak magamhoz, és nem a férjemet: sem életférjemet, sem halálférjemet nem hívtam, csakis téged!”
„Tudtam Éva, tudtam. Amikor n?véred halálhíredet hozta, ezt is elmesélte. Tudtam, édes Éva. De Te tudod-e, hogy a te nagy, csodálkozó szemeidnél szebbet harmincnyolc éve nem találtam?” – kérdezem vissza Évát, de válasz már nem jön.
Sosem szerette, ha nagyon udvaroltam, mindig azzal hárított el, hogy nem olyan ?, mint amilyennek én látom.
És most már suttog az egész utca, az egész utca minden háza, minden ház minden porta dei mortija.
Ennyi halottam lenne?
Igen, ennyi; ennyi!
Emitt Anyám magyarázza, hogy még nem akart ? elhagyni minket, unokáit, hét hónappal Apu után, de mennie kellett, hisz egy életen át együtt voltak, persze, hogy a halálban is együtt kell lenniök.
Szabó Berci azt súgja, hogy sajnálja. Mármint sajnálja, hogy nyugdíjba vágtak, azt súgja, hogy én voltam a legjobb kollégája, velem igazán tudott egy osztályban tanítani, mert fél mondatokból értettük, mit akarunk az osztállyal.
N?vérem kapuja következik: megköszöni még egyszer, hogy ölemben vittem le az ötödikr?l, és vittem a Tüd?szanatóriumba. Meghalni. És azt is suttogja, semmi baj, hogy ne gyötr?djek, hogy nem baj, ha nem voltam ott a kórházban, aznap éjjel, amikor meghalt; ? megérti, hogy egy kollégám esküv?i vacsoráján voltam, és mulattam, és piáltam és zabáltam, miközben bel?le elszállt a maradék kevés lélegzet.
És Drága Éva néni, szomszéd néni kapuja suttogja, hogy hozott egy kis süteményt a „lányunknak”, kedvesem, Lalagénak, aki még alszik persze, meg egy kevés maradékot tegnapról Akélának, a cicámnak, akit nem kéne Akélának hívni:
„Gyurikám, egy cica ilyen nevet nem ért meg, a cicáknak cicceg?s nevet kell adni: Cirmi vagy ilyesmi…”
És a porta dei morti fülünkbe súgja: „Ci…ciccc…ciccc…cica…”
És persze, Akéla porta dei mortija is suttog valamit, csak hát ezt nem értem, mert cicanyelven van.
„Éva néni!” – kiáltom utána. – „Éva néni! Lalagé újra eljött hozzám annyi sok év után!”
„Az jó, Gyurikám…” – hallom: – „Csakhogy már el is hagyott újra, tíz hónap múltán…” – teszem hozzá.
„Az nem jó, Gyurikám…” – hallom elt?n? hangját, de már angolul suttog egy kapu.
Jógagyakorlatokat súg Dzsajant, indiai jógamesterem.
És most már suttognak utcahosszat a halottak portái, suttogásuk olaj- és píneafák, erd?k és mez?k és az Adriai tenger suttogásaiba keverül.
Sokan vagytok, be sokan vagytok halottaim!
Legutóbbi módosítás: 2009.05.14. @ 17:22 :: Kavyamitra Maróti György
