Már nem jártak messze a frissen ásott földkupactól, amikor Koltai plébános úr is megállt még egy szusszantásra. A talpig lefátyolozott Prohászka Matild, akit az örökség főesélyesének jegyeztek a falusi börzén, mert vérszerinti bérma-keresztlánya volt az elhunytnak, gyengéden közelebb ugrott az atyához; — hadd lássa a falu, hogy ő törődik az elesettekkel. A két kerubként őrködő ministráns nem vette figyelembe ezt a gesztust; ridegen elhárították a fekete hálókesztyűs kezeket. Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy harminc éve már, hogy nem voltak beszélő viszonyban Rózával, de hát tegnap is nem ő jött önként megbékélni? És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, a kihűlt Róza volt az, aki még válaszra se méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. — Már azért vége lehetne ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert már csillagokat lát. De ahogy hazaér, rögtön átveszi majd a kitaposott szürkét, abban megy majd az ügyvédhez.
Az örökség második esélyese özvegy Kállainé volt, a szomszédasszony, akit az utcában csak aranyszívű Ica néninek neveztek. A szent asszony az utolsó héten is önfeláldozóan, éjjel-nappal a haldokló mellett volt; – megitatta Rózát, ha úgy gondolta, hogy elérkezett már az itatás ideje. Még ha a beteg aludt is, felkeltette, és ha csak gyenge erőszakkal is, de ügyesen belediktálta a kancsó vizet, amiben a legyek már napok óta éjjeli úszóversenyt tartottak. Aztán, mint minden reggel, pontosan fél nyolckor megigazította a vánkost a haldokló feje alatt — ha kellett, ha nem —, mert így látta kislány korában az Irgalmasoknál. Azok pedig tudják, mit tesznek, mert kitanították őket a halk szavú máterek.
Az aranyszívű Ica néni, alias Kállainé is a bérma-keresztlány mellett állt, szorosan, mint a sziámi ikrek, hogy lássa mindenki, akit illet, hogy ő is érdemel valamit a jussból. Persze az önfeledt ápolás főként abból állt, hogy az aranyszívű, a hét nap alatt összeszedte a házban található holmit, amit az éj leple alatt átcipelt magához — ha már nem talált kézpénzt —, a fene egye meg.
— Rozikám, drága — derült fel az arca, mikor a haldokló múltkor véletlenül magához tért egy pillanatra —, hol tartod a pogácsaszaggatót kedveském? Már napok óta keresem.
— A nyári konyhában a stelázsin — lihegte a beteg, majd újra elvesztette eszméletét.
De azért a fekete, selyem gyászruhának nagyon örült Kállai néni, amit Róza szekrényében talált; csak alig kellett rajt igazítania valamicskét. Deréknál egy kicsit ki kellett engedni, és a hosszából is felvarrni kétujjnyit. A tésztaszűrő meg a káposztareszelő jó lesz tartaléknak. Meg ha elgondolja, dísznek is nagyon jól mutatnak a sparhelt fölött. A kaszakőért meg ad a Danziger két deci olajat. Ha a fiatal segéd szolgálja ki, az kimér neki még hármat is az üvegbe.
Azért Lőcs nénit, a pribékek elöljáróját sem kellett félteni, őt se a mai gólya költötte. Nem tetszett neki ez a Kállai-kettős versengése a pénzért. Egész úton feléjük pislogott, mint egy gyanakvó karvaly. Azok a némberek bizonyára elfelejtették, hogy ő is itt van az egész gárdával, és nekik aztán igazán jócskán jár abbó’ az örökségbü’! Hiszen ők adnak rangot egy igazi tisztességes temetésnek! Ezerráncú könnyes arccal ő is a másik kettőhöz csatlakozott, közel a két ministráns mellett ziháló Koltai atyához.
— Ó, jaaj! Kipper Róza itthagytá’! — sikoltotta fel az égig a mámi, hogy a helyi önkéntes tűzoltók dobtak kapát, kaszát a földeken, s szaladtak a szertárba befogni a lajtos kocsit.
— Itthagytáá’ — vízhangzott a kórus. — A bűűnök mocsarába’ — cifrázta tovább Mari néni torkaszakadtából.
— … csaráába’ — húzta tovább a dalárda.
Szegény plébánost annyira megijesztette a feneketlen gyász ilyen demonstratív megnyilvánulása, hogy hirtelen beteg szívét felejtve, szaladni kezdett a sírgödör felé. Az öregasszonyok már kezdtek csodáról susmutolni a menet közepén, mert alig bírták szedni a lábukat a papjuk után.
Még zihált Koltai atya, de Isten segítségével azért befejezte a gyászszertartást. Utoljára még összeszedte tartalék erejét, beszentelte a koporsót, s a sírásók máris fürgén lapátolták vissza a földet, mert már nagyon szenvedtek a szomjúságtól. A törődött plébános lassan visszaindult a ministránsokra támaszkodva. Szegény Hajagos harangozó forgatta a fejét, hogy melyik gyászoló kezében tűnik fel egy reményre jogosító buksza, vagy melyik sötétbe öltözött rokon ad pénzt a sírásóknak, és ki fizeti ki a sirató asszonyokat? — holott azok máglyát érdemelnének.
A holló is érdeklődéssel bámészkodott le a fűzfa tetejéről, csak a rigó pislogott türelmetlenül fészke felé, s remélte, hogy az öreg madár nem akar az ő ingatlanán éjszakázni. A sírásók már a fejfát is a helyére illesztették, és talicskába rakták az ásót, csákányt, mikor hozzájuk lépett Leipziger úr és pénzt számolt a kezükbe. Azok köszönték, s nagyiramban elkattogtak a szerszámos bódé irányába.
— Hogyhogy Leipziger úr fizeti ki a sírásókat? — csodálkozott a harangozó meglepetten.
— Mert az ügyvéd engem bízott meg — válaszolta egykedvűen. — Itt van a maga borravalója is — és kiszámolt pár bankót Hajagos kezébe.
— És itt a többiek mit kapnak? — kíváncsiskodott tovább.
— Nem titok, semmit. Az egész örökséget Kipper Róza a megyei gyermekkórházra hagyta.
Pali bácsit ez már nem érdekelte. Visszafelé az úton szeretettel tapogatta a pénzt a zsebében, s kérte a Jóistent, hogy sok-sok ilyen szép temetést adjon neki.
Lőcs Mari néne is meg volt elégedve. Mikor átvette a köteg pénzt, együttese árgus szemekkel körbeállta, s elkeseredve nézték, hogy a bugyelláris villámgyorsan eltűnik a száz szoknya valamelyik bugyrában. De azért Mari mámi biztatóan hunyorított nekik, mintha jelezné, hogy később elosztja a pénzt, csak nem akar Leipziger úr előtt ilyesmivel kellemetlenkedni. A siratóasszonyok elszontyolodtak, mert ismerték ők már az ilyesmit, s gondolataikban merülve, komoran battyogtak Lőcs Mari után. — Pedig most igazán okuk lett volna jajgatni, de csak némán, sötét arccal ballagtak a kijárat felé.
A süket holló is elunta magát. Már úgyse fog semmi sem történni a következő temetésig. Talán majd jövőre, ha kifaragták már Kipper Róza sírkövét, egy reggel majd kijön ide Leipziger úr, és letesz egy egyszerű követ a márványlapra. Rajta kívül úgyse fog senki sem erre tévedni.
A fekete holló nagy nehezen feltápászkodott a szűk fészekben. Egyenként nyújtogatta elzsibbadt lábait. A rigó illedelmesen közelebb lebbent a szomszéd fára. A kéretlen látogatója barátságosan ránézett, mintha megköszönné a kedves meghívást. Kényelmesen, állva még kipróbálta üresjáratban a repülőizmait, aztán hirtelen égnek lebbent, s nekiindult lomha szárnycsapásokkal a torony felé.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: kisslaki
