Volt egyszer egy kedves este, nagyapám a levest ette.
Ott ültem a sámlin bambán, nem értettem miért nevet rám.
Aztán hangos kacagásba kezdett, egy tálban kocsonya rezgett.
Megrettentem. Fül és farok a tányérból mit vigyorog?
Nagyapám maga elé rakta, pisze orrom megcsavarta,
ölébe vett és hadarta…
– Ne ijedj meg édes fiam!
A kocsonya csak azért remeg, mert jól megcsapta őt a hideg!
Kiengedni képtelen, így vacog csak szüntelen.
Fülem-farkam behúztam, az ölében lapultam.
Aztán egy régi történetbe kezdett, ami ma is megnevettet,
S valahányszor a kocsonyát eszem,
a nevetést?l elmegy az eszem.
Mert régen nem volt hűtő, elég volt a pince,
hogy azt az órákig főzött rendetlent rendre teremtse.
Egyszer egy asszony kocsonyát főzött.
Benne minden jóval, foghagymával, bőrből egy kilóval.
Na persze füllel-farokkal, s azzal a disznónak kevés örömmel,
amikor majd fogsor tépődik körömmel.
Aztán az akkor még folyékony étkek,
szépen, tányérokba porciózva a pincegajdorba tértek.
Hosszú órák teltek, amikor hazajött a férj,
s az asszony gyermekéhez emigyen beszélt:
– Édes fiam! Szaladj gyorsan, nézd meg a kocsonyát, elaludt-e már!
S a fiú rohant, bevégezni anyjának szavát.
Közben a kocsonyába csúnya varangyos béka ugrott,
S a fiú látva két gübbedt nagy szemét,
Az anyjának így szólt:
– Édesanyám! Nem alszik. A kocsonya pislog még!
Legutóbbi módosítás: 2009.05.27. @ 15:15 :: Kőmüves Klára
