Év vége van, hetek óta egyedül vagyok a csoporttal, egyik betegségből a másikba esem, és még ki tudja, mi egyéb lehet az oka, de pénteken besokalltam Petikét?l.
Péter három kislánnyal alkot rendkívül szoros kis csapatot, és ő az, aki kizárólagosan megmondhatja, mit fog aznap ez a kis csapat az óvodában csinálni. Az én Péterem nem híve a változatosságnak, éppen ezért legalább hat hete sellőset játszanak. Csak, és kizárólag.
Na most, az óvónő az az állatfaj, amelyik bulldogként ragaszkodik három elképzeléshez:
1. Ha törik, ha szakad, a rábízott gyerek testi épségében állagromlás nem fordulhat elő.
2. Ha már ott van az a gyerek, akkor a lehető legjobban fejlődjenek a képességei.
3. Az ép, és képességeiben folyamatosan fejlődő gyerek a lehető legjobban érezze magát az óvodában.
Persze ezek a pontok időnként kizárják egymást, ugyanis könnyen előfordulhat, hogy Déneske a gesztenyefa legfelső ágán himbálózva érezné jól magát, de ez nagy eséllyel megsemmisíti az 1. pont megvalósulásának lehetőségét. Ilyenkor óvónéni határozott szavakkal szorgalmazza a fáról való leszállást, mint egyetlen elképzelhető lehetőséget Déneske számára.
Visszatérve Péterre, mint mondottam, besokalltam. Elegem lett belőle, hogy mindig dirigál, hogy állandóan leköti a három kislányt, így azok sem csinálnak semmi értelmeset, ráadásul teljesen alávetik magukat Peti akaratának, már nincs egyetlen önálló döntésük sem. Elismerem én, hogy szuper dolog sellőset játszani, na de heteken keresztül… És mi lesz a kettes ponttal?!
Radikális lépésre szántam el magam. Elővettem egy jópofa, és jó kis agytornát igénylő kártyát és magamhoz invitáltam Péteremet, azzal az indokkal, hogy szeretném, ha most velem is játszana egy kicsit. Hozzátettem azt is, hogy addig a lányok játsszanak azt, amit szeretnének.
Három éve vagyunk együtt. A dominancia–csatát rég megvívtuk. (Nyertem!!!)
Megszerettük, megszoktuk, elfogadtuk egymást. Ismerik minden rezdülésem, és én is az övékét. Kicsit furcsállották a dolgot – láttam az arcukon –, de nem ellenkeztek.
Péterrel, és még néhány gyerekkel leültünk kártyázni. Elégedetten tapasztaltam, hogy egész tűrhetően megy neki. Közben fél szememmel a lányokat figyeltem. Mi lesz most, hogy nincs, aki megmondja, mit kell tenni?!
Leültek varrni. Jó volt látni őket, ahogy nagy egyetértésben hajoltak a varrás fölé, s közben csöndesen beszélgettek. Áldott nyugalom honolt a csoportban. A kártyázók a fejüket törték, a kockázóban épült a vár, a babaszobában főtt az ebéd, sehol egy úszkáló sellő.
Odapillantottam a varrogató kislányokra. Figyeltem, ahogy kitartóan öltögetnek, s arra gondoltam, milyen jól érzik magukat így is. Lám, lám, jó ötlet volt ez tőlem!
Ebben a pillanatban meghallottam, hogy miről beszélgetnek.
– Ugye milyen jó volt, amikor még Peti is velünk játszhatott? – kérdezte Lili vágyakozva Fannikától.
Mire Fanni nosztalgiával:
– Hát igen. A régi szép idők!
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. május 24., vasárnap, 19:08
Legutóbbi módosítás: 2009.05.24. @ 17:00 :: Kovács Lilla Katalin