Néhány homályos kép dereng el? a múltból, mint amikor a sötét szobát csak az utcai lámpa világítja meg. A részletek nem látszanak tisztán, hol az egyik, hol a másik fele bukkan el?, ahogy a lámpa ingó fénye rávetül. Minden darabnak más a formája, színe. Egésszé sohasem áll össze a kép, de azok a láthatatlan vonalak, amelyeket szétszabdalt az id?, mégis a régmúltba vezetnek, a gyermekkor boldog világát, vagy a kés?bbi, fájdalmakkal teli éveket vetítik elé. Van, ami elt?nt, de van, ami ugyan halványan, de egy óvatlan pillanatban megjelenik szeme el?tt. Újra és újra megpróbálja visszaforgatni az id? kerekét addig, amikor még minden rendben volt, de mindig akadályba ütközik, mint a légy, amint nekiüt?dik az ablaküvegnek.
Ha átlépünk egy határvonalat, mindenestül átlépjük. Mindaz, amit átélt, talán másképp is történhetett volna. A legfontosabb határvonal a halál. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Visszafordíthatatlan. Szeretteink nyomot hagynak lelkünkben, tovább élnek bennünk, de feltámasztani ?ket már nem tudjuk. Így van ez boldog gyermekkorunkkal is. Amikor Zsuzsi kislány volt, szülei megóvták mindenféle félelmetes dologtól. Ha szomorú volt, megvigasztalták, ha megbetegedett, ápolták, ha fázott, betakarták, ha nem tudott elaludni, meséltek neki, elringatták. ?k már nem élnek, de álmaiban vissza-visszatérnek. A tárgyak, ízek, illatok, hangok rájuk emlékeztetnek.
Látja maga el?tt korábbi önmagát, amint kis asztalkájánál ül, és kusza vonalakkal ákombákomokkal teríti be az üres papírlapokat. Házat, napot, fát rajzol, édesanya és édesapa kis pálcikaemberként jelenik meg rajtuk. Furcsa bet?ivel – még csak óvodás, és írni magától tanult meg – alá is írja, az S bet? ugyan fordítva kígyózik, de ? nagyon büszke tudományára. Királylányt is rajzol, a meséskönyvében találta, nagyon megtetszett neki csillogó ruhája, hosszú sz?ke haja. Kiszínezi azzal a kétszín? színes ceruzával, mit nemrég kapott. Az egyik fele kék, azzal a szemét festi ki, a másik piros, azzal a gyönyör?, hosszú ruhát. A haját sárgával satírozza be. Ma is emlékszik arra az élénk piros színre, még az illatát is érzi. Szinte hallja édesanyja dicsér? szavait: „Nagyon ügyes vagy! Nekem rajzoltad?” – ? ugyan csak úgy rajzolgatott, de szívesen ajándékozza édesanyjának.
A napokban találta meg az egyik fiók mélyén édesanya levelei közt, egy borítékban. Mellette egy tulipán, amit anyák napjára adott, és a mellékelt levélben a fogadalma: „Ezután mindig jó leszek, nem okozok több bánatot neked” – arra Zsuzsi már nem emlékszik, hogy ezt 56 évvel ezel?tt diktálta-e valaki, vagy ? fogadkozott így valami csínye, vagy mulasztása miatt. Eléggé eleven kislány volt, gyakran mászott a fára, piszkította be ünnepl? ruháját, vagy elkószált, és nem ért haza id?ben vacsorára. El?került egy Jézuskához írott levele, egy meghívó, benne a m?sor, amiben két f?szerepl? volt, a barátn?je és ?. Énekeltek, szavaltak, táncoltak, így szórakoztatták a „népes közönséget”: nagyanyóékat, szüleiket, a szomszéd gyerekeket, Morzsi kutyát és Mirca cicát. Jegyet is árultak, 20 fillérért adták, ott volt az is a fiókban. Eszébe jut, ahogy ?k, a „m?vészn?k” hajlongva köszönik a tapsot, és a csokrokat.
A következ? képen azt látja lelki szemeivel, hogy édesapával szenteste el?tt havas utcákon sétálnak – amíg édesanya feldíszíti a karácsonyfát, ne legyenek útban -, és amikor átfázva végre hazaérnek, a jó meleg cserépkályha elé kucorodnak, boltost játszanak. Papírpénzeket készítenek n?vérével, Mártival, néhány süteményt a tálról elvesznek, apró darabokra kockázzák fel, ezt adják el szüleiknek. Összeszedik régi játékaikat, apró labdákat, kincset ér? kavicsokat zsebeikb?l, ezt is a pultra teszik, és boldogok, ha ezt jó pénzért megveszik a vev?k. Egyszer csak halkan megszólal a kis cseng?, ?k abbahagyják a játékot, és végre bemehetnek a nappaliba, ahol feny?fa tündököl, rajta csillagszórók, gyertyák, fényes papírba csomagolt almák, diók, papírfigurák, a csúcson aranyszín? csillag, az ágakon színes papírfüzér kanyarog körbe-körbe. A papírból készített figurák – angyalkák, harangok – még ma is megvannak, Zsuzsi örökölte és ezzel díszíti fel a karácsonyfát minden évben. Eléneklik a Csendes éjt, aztán megnézheti, mit hozott a Jézuska. Aznap sokáig fenn maradhatott, képeskönyvét olvasgatta, amíg el nem álmosodott, és fejecskéje az asztalon koppant. Akkor édesanya ölbe vette, lefektette. Elalvás el?tt még látni vélte az ablakon át az angyalt, rózsaszín? szárnyakkal. Kés?bb mesélték neki, hogy nem angyal lebbent a sötétben, hanem az utca másik oldalán a gázgyár csillaga piroslott. Akkor éjjel arra ébredt fel, hogy valami émelyít? illat terjeng a szobában. El is felejtette azt a sárga gyümölcsöt, amit a fa alatt látott. Annak volt ilyen illata, de ? ilyet még sohasem érzett. Pár nap múlva, szilveszterkor, Márti elvitte barátn?jéhez, ott búcsúztatták az óévet. A nagyobb lányok és fiúk táncoltak, ? hat éves volt akkor, az egyik fiú felkérte ?t is. Boldogan botladozott a parkettán, aztán gyorsan megtanulta a lépéseket, örült, hogy már ? is nagylány lett. Bevonták a társasjátékba is, nagyokat nevettek a zálog kiváltásakor. Ott is aludtak Évikééknél, csak másnap délben mentek haza.
Gyermekkorában gyakran begyulladt a mandulája, alig tudott nyelni, magas láza lett. Addig érezte csak rosszul magát, amíg a hideg rázta, amikor a h?mér? higanyszála már 39 fok fölé emelkedett, már annyira megváltozott minden, mintha a föld felett repdesne ? is, mint a madarak. Minden gátlásától megszabadulva az addig szorongó kislány vidáman énekelt, már a torka sem fájt annyira. Élvezte, hogy körülveszi ?t mindenki, babusgatja, kényezteti, lesik minden kívánságát. Nem értette, miért néz rá szomorúan édesanya, amikor ? ilyen boldog. A lázban ég? teste ugyan lucskos volt a borogatástól, amit ötpercenként cseréltek rajta, de ? úgy érezte, sohasem látott, gyönyör? tájakon repül, az erd? madaraival együtt, aztán leszállnak egy tisztásra, ahol összegy?ltek a nagyobb vadállatok is, ?t hallgatják, mit mesél egy másik világról. Igaz, egyszer nagyon megijedt, amikor lázasan feküdt, és szobája ajtaja hirtelen kinyílt, és egy idegen közeledett felé lassú léptekkel. Szinte megbénult a félelemt?l, leveg?t sem kapott. Az idegen csak jött, jött, és édeskés hangon valamit mondott neki. Nem értette, mit mond, de az arca borzasztóan csúnya és ijeszt? volt. Egy szörnyeteg nézett rá, hatalmas orra szinte kiszúrta a szemét, ahogy fölé hajolt. Sikítani próbált, de csak egy halk, artikulátlan hang jött ki a torkán. Erre az idegen levette álarcát, és már nem szörny volt, édesapa nézett rá szelíd, jóságos szemével. A kis beteget akarta felvidítani a farsangi maszkkal, nem tudta, hogy kislánya lázas állapotában nem ismeri ?t fel.
A következ? kép, ami elé bukkan, már nem a gyermekkorából való, neki is családja van már. Agyvérzés után a kórházból elhozták nagynénjét, Júliát. Zsuzsi ápolta még három hónapig otthonában. Éjszakánként átkiabált a másik szobából percenként, vizet kért, nem találta a papucsát, vagy kérdezte, hogy hol van, ismeretlen volt számára ez a hely. Ilyenkor hajnalig egy percet sem tudott aludni. Szegény Júlia nagyon vágyott haza, de erre már nem kerülhetett sor, hamar végzett vele a kór. Nappal elaludt a fotelben ülve, szinte végig szunyókálta a napot. Ha felébredt, összefüggéstelenül beszélt, azt sem tudta, hol van, idegenek voltak számára, nem ismerte meg ?ket. A mosdó helyett a bejárati ajtót nyitotta ki, ezért aztán kulccsal kellett azt bezárni. Zsuzsi és férje dolgoztak, amikor a kisfiát az óvodából hozta haza, felnézett az ablakaira, vajon milyen állapotban találja Júliát. Néha észnél volt, de általában zavartan, érthetetlenül beszélt. Gyakran szidta ?t valamilyen kitalált b?néért, és rá is támadt. A vézna testet a harag ilyenkor hatalmassá, er?ssé változtatta, Zsuzsi alig tudta leszerelni. A késeket, és a veszélyesnek t?n? tárgyakat elrakta el?le, de nem tudhatta, hogy amikor egyedül van, magában mikor tesz kárt. Az ablakot is ki tudta nyitni, zavart állapotában talán azt hitte, hogy az az ajtó, és kiesett, ? pedig talán arra ér haza kisfiával, hogy a járdán fekszik letakarva. Nem volt senki más, aki ilyen állapotban vállalta volna gondozását, ? pedig nem akarta elfekv?be vinni. Ezért nap mint nap ilyen gondolatok gyötörték.
Miért történt ez így? A betegségek miért teszik ennyire mássá az embert? Szinte magukból kifordulnak, megváltoznak, más személyiséggé válnak. Nem Júlia az egyetlen, sajnos másokat is megmérgez a kór. Miért nem lehet könnyen és méltósággal, tiszta tudattal innen eltávozni? Miért kell szeretteinknek ennyit szenvedni?
A boldog gyermekkor képei összekeverednek a fájdalmas emlékekkel. Álmában hol mosolyra nyílik a szája, hol csikorgatja fogát. Amikor ráébred, hogy mindez csak álom, összeszedi magát, és lesöpri magáról a múlt fájdalmait. Arra gondol, hogy ma új nap születik és annak minden pillanata új örömöket hozhat. Elmosolyodik, mert megpillantja a fecskemamit, amint a fészek felé igyekszik, cs?rében valami finom eleséggel. A pici fiókák kitátják cs?rüket. Zsuzsi megnyugszik, neki is dolga van, talán új feladatok, új örömök várják.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.12. @ 13:32 :: Kühne Katalin