1.
Itt vagyok. Valóságom villámhárítók nélküli. Sem gyógyszer, sem ital nincs. Mosolyból táplálkozom és reményből, ami abban remél, ami életben tart, amiben hinni tudhatok.
Bár hitelem kevés, de mindig így vagyok.
Egy időre lezárom kapuit világomnak, melyen át a bejárást engedtem. Ha írok, magamnak teszem, nem az elismerésnek és nem a kiadónak. Csak önzőn és önmagamért tudhatom életben tartani a belső világot, melyben az odavonszolt szereplők kelnek életre, és amelyben szabad lehet a magamfajta. Ha elkészül, megmutatom.
2.
Gyűlöltem magam, hogy vannak érzelmeim, hogy azokkal okozok csalódást.
Megint csúf himlővé váltam a világ testén. A magam teremtette szorító álkapocs őrlésében váltam kilátástalan elviselhetetlenné és ugyanakkor üressé.
Anyám ütnivaló, komisz fia voltam, aki a lélegzetvételével bír ártani, csalódást okoz, becsap maga körül mindenkit. Azokat is, akik állítják, hogy szeretik.
Ismét a keresztúton jártam. Olyan szíjakból fontam az önostorozás korbácsát, miben az önvádtól reméltem a megváltást.
A rosszízű lebujok ragacsos asztalain koppant a tömény idő és bennem a rummal hígult.
A sors útkereszteződéseiben a tudat nem talált kikezdhetetlen helyes utat. Csak ígért. Ígért egy sáros ingoványost, amelyen elhazudhatók az érzelmek, és amelyen keseredve keseríthetem azokat, akik ebben a hazugságban tartanak velem.
Ígért egy kitaposatlanul rögöst, amelyben egy mosoly fénylett. Általam jól cicomázott, rejtély fátylas.
A harmadik útja – ismeretlen. Ott belenehezülten csak hirtelen elfogyni lehet, vagy elvetve az értelemnek minden kulcsát zuhanni a hűvös sötététbe.
Egésznap hívtam a terapeutát. Nem vette fel. Hígítottam magamban a rossz ízeket. Kába álmokat kezdtem szőni arról, hogy miként érezhet, vagy érthet egyformán mindenki.
Aztán reggel eszméltem a zárt osztály másnapos leheletű ködös folyosóján. Gubbasztásomból vasrácsokba kapaszkodva álltam zsibbadt lábaimra, mikor szólított valami:
„Menj el innen! Menj el, mert elveszel!”
Éreztem, miképp és hogyan ülhet az ember a semmi ágán. Himbálódzva önmaga felett is, és egy időben az önmaga alatti árnyvilágban.
Sok a jóakaró ember. A zártosztályokon többnyire a „vigyél el innen” arcúakból van sok, akik másokban keresnek önmagukhoz kulcsot.
A 15 g ZIPREXA úgy kábított, hogy a „semmi-ági” himbálódzás virággal font hintakötéllé szelídült, és én fújtam azon a szétpukkanó szappanbuborékot, mik külön–külön fényes illúzió burkaikban mutatták a létezhetetlenség meséit.
Napsárga függönyöket eresztettek a szürke valóságnak. A mozaikon keverték a savanyú káposztaleves kemény hadifogoly szagát a hypoval és biztonságos klórral a lefolyókban poshadó vizelet bűzét.
3.
Valami ilyesmiféle mechanikán működhet, hogy a szigorún nagytiszteletű orvosasszonyok nagy és hófehér melleiket is ringató anyák korpuszának álmodja a tudat.
Engem onnan megmentettek! Mindegy is kik, és miféle reményektől táplálva ölelnek maguk közé. Valóságuk, hogy nekik vagyok itt úgy, ahogy szeretnék, hogy itt legyek.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.03. @ 10:47 :: Molnár Zsolt