Nagyajtai Kovács Zsolt : Csak úgy írogatok III. rész

Nyomtatás

Csak úgy írogatok… Tudjátok, ahogy szoktam. Magamnak, de lehet, hogy Neked, vagy Nektek, néhányatoknak, vagy mindenkinek, aki megtiszteli figyelmével kusza, zavaros, rendezetlen dolgaimat.

    Csak úgy írogatok. Régem írogattam már, pedig gondolatom, az volt ám rengeteg, de nemigen volt rá időm. Rájöttem, ha nem lopok magamnak valahonnan időt, akkor sosem fogok tudni írogatni. Sem magamnak, sem Nektek, drága olvasgatóim, akik megtiszteltek… Hogy honnan lehet időt lopni? Hááát, az éjszakából, az éppen elég hosszú egy magamfajta magányos szivarovicsnak. Az ilyen magamfajta magányos vén szivar éjszaka fekszik az ágyban, egyedül, és nem tud aludni, csak forgolódik, dobálja magát egyik oldaláról a másikra, két percig nyugton van, addig is kusza, zavaros, rendezetlen gondolatait hessegetné el magáról, hogy aludhasson már végre, ehelyett azonban a gondolatok egyre nagyobb erővel támadnak. Támadnak és vádolnak, ami vádakról természetesen tudom, hogy igaztalanok, de mert nem értem azokat az eseményeket, amelyek a kusza gondolataimat és a vádakat szülték, így mégiscsak kényszerülök arra, hogy igaztalan vádakkal illessem magamat, hátha azokat pontról pontra cáfolva talán megértem azt, amit sosem lehet megérteni. Elfogadni pedig még kevésbé. Végeszakadt szerelmek, megfeneklett életek… A magamfajta ilyenkor jobb, ha felkel az ágyából (amúgy is össze-vissza huzigálta már maga alatt a lepedőt), bekapcsolja a számítógépet és hozzálát valaminek a firkálásához. Csak úgy, gépileg… 

    A gondolatai az embernek — véleményem szerint — mindig kuszák, rendezetlenek, esetenként összefüggéstelenek is lehetnek. A titok nyitja az, hogy amikor egy téged nagyon is foglalkoztató gondolatot alaposan végigtanulmányoztál, úgy érzed, minden lehetséges, és nem lehetséges, de feltételezhető szempont szerint szinte átéltél, és ezeket a szempontokat időrendi és logikai sorrendbe tudod átadni, akkor nyugodtan nekiláthatsz, és megírhatod. De addig csak írogatni szabad… Mint én, most. Én most is csak úgy írogatok. Azt is elárulom Nektek, hogy legeslegelőször a szerelemről fogok írogatni, csak úgy, mert nekem ezen nagyon sok gondolkodnivalóm van. Lassan megöregszem (ne örüljetek, nagyon lassan, messze van az még), és hiszem, hogy elég sok szempontból értem a szerelmet, mint folyamatot. Amellett pedig tudom, hogy sokkal több szempontból nem értem a szerelmet, mint amennyire hiszem; sem mint folyamatot, sem mint eseménysorozatot, sem mint érzelmet, és soha nem is fogom érteni, bármennyire is akarom.

    Mert itt van például valaki. Neeem, nem én, de persze, én is lehetnék… Annyira, mint esetleg Te, vagy éppen Te, Barátom, ki ott középtájon, kaján mosollyal szájad szélén csücsülsz. Igen, igen, Te… Szóval, bármelyikünk. Ne mondd, hogy veled nem eshet meg soha, hisz’ még azután is megeshet, ha már megesett. Érted? Persze, csak akkor, ha tudatod alatt akarod. Ha szereted a szerelmet, mert olyan alaptípus vagy, akkor megeshet. Ha tisztában vagy a szerelemmel, mint érzéssel, s még ha tudod is, hogy a legszebb a szerelemben az, hogy egyszer elmúlik. Ez sem igaz, mellesleg, mert nem múlik el soha, egész életedben emlékezel rá, ha mégis elmúlik, és nem emlékeznél rá, akkor meg az nem is volt szerelem. De én most nem is erről írogatok, mert ennek semmi köze az általam szerelemnek tartott érzéshez. Ezt úgy hívják, ugye, valahogy, hogy „durrbele a közepibe neki!” Oszt’ aztán maj’csak lesz valahogy, a strigula megvót, az számít. Hol van ez a szerelemtől… Amiről én beszélek (bocsánat, zavarosan gondolkodom), az a kölcsönös érzelmeken alapuló, kölcsönös érzelmeken nyugvó, működő szerelem. Lelkileg, testileg egyaránt. Maradi vagyok? Meglehet, bár én inkább gazdagnak érzem magam, ebben a tekintetben… De ne karanyodjunk csak le a mellékvágányra a sínekről, kérem. Szóval, tiszta, igaz szerelem. Ezt is abba lehet hagyni, ki lehet belőle szállni, ki lehet rúgni indok nélkül a társat, ha feltétlen gyönyört látunk abban, hogy a társ csak áll, mint városi gyerek a parlagfű közepén, kaszával a kezében. Fogalma nincs, miről van szó, csak azt tudja, hogy ki van rúgva. És akkor pillanatok alatt rájön, hogy átverték, átdobták, mint papírzacskót a kerítésen, megalázták, kihasználták, játszottak vele… Mert, kérem, meg lehet beszélni azt, amikor felszállt a rózsaszínű köd, hogy hogyan tovább, ki hogyan képzeli el a jövőjét. De ha a héten szerdán még imádom a szerelmemet, és boldog vagyok vele, és a lelke az én lelkem, és az enyém az övé, és boldog órákat töltök vele egy ágyban, akkor csütörtökön, indok nélkül, csak úgy kirúgni ugyanezt a szerelmemet, az bizony a szerelem, az érzelmek szempontjából tán több is mint felelőtlenség. Az a szerelem megcsúfolása. Valamiféle megfutamodás önmagunk elől, a jövő elől, vállalni a nem boldog jelent inkább, mint belemenni a boldognak ígérkező jövőbe, ezt nem lehet megérteni. Illetve – talán egyféle módon. Ha nem is voltam igazán szerelmes, ha nem is szerettem teljes szívemmel azt, akinek azt mondtam, hogy szeretem, tehát nem mondtam neki igazat. Egyszóval, nem voltam őszinte. És ilyet nem szabad csinálni senkinek, senkivel, soha, sehol… Régen volt. Elég régen. Mára már lezártam…

    Csak úgy írogatok. Magamnak, Neked, mindenkinek, ki tudja… Csak mert nem tudok aludni. Csak kusza gondolataim támadnak, vádolnak… Én rontottam el? Nem hiszem. De nem baj, hogy elromlott. Azért nem baj, mert ha nem romlott volna el, nem találkoztam volna azzal az emberrel, akit most szeretek. Aki szeret engem. Aki elhiszi nekem, hogy szeretem, és akinek én elhiszem, hogy szeret. Egymásnak hiszünk. Akivel néhány hete boldog vagyok. És aki nem fog elküldeni engem indok nélkül soha, és akit én sem fogok indok nélkül elküldeni soha. Talán, mert ő is csalódott… Mert szeretjük egymást.

    Csak úgy írogattam, tudjátok, ahogy szoktam, kusza gondolatokat, talán csak magamnak, talán Nektek is. Azt ígértem az elején, a szerelemről fogok írogatni. Nem ezt vártátok? Én szóltam, előre szóltam, hogy a gondolataim kuszák, rendezetlenek, zavarosak. Ám a szerelemről szólnak…

    Tán visszafekszem az ágyamba, aludni kell egy kicsit. Rám fér. Lehet, hogy ezentúl megint sűrűbben fogok írogatni. Valami vidámabbat is. Ahhoz is van már kedvem.