P. Szabó Mária : ? meg én

Nyomtatás

– Eljössz velem moziba? – nézett rám. Nem is értettem, régen nem hívtak már moziba, a szavak szinte idegenül csengtek.

  – Elmehetek – gondoltam, úgysem lesz bel?le semmi.

  – Akkor majd hívlak.

  – Jó.

  Ráhagytam a dolgot, majd el is felejtettem az egészet, míg egy este ismeretlen férfihang szólt a telefonba.

  – Tudod, a mozi.

  – Ja igen, emlékszem már. És mit néznénk meg?

  Próbáltam felidézni az arcát, de nem ment.

  – Gondoltam, a Mamma miát, lenne kedved?

  „Végül is miért ne, ha már így alakult.”

  – Megnézhetjük.

  Nem lehettem túl lelkes, mert megkérdezte:

  – De tényleg nem zavarok?

  – Nem zavarsz.

  – Jó, akkor holnap este.

  – Rendben.

  Ahogy letettem a telefont, meg is bántam, fogalmam sem volt, kinek ígértem a másnapi estémet, hisz hónapok teltek már el megismerkedésünk óta, és akkor is talán két szót, ha váltottunk. Ez a férfi negyvenkét éves lehet, ha jól emlékszem, egyébként meg semmi nyomot nem hagyott bennem. Nem éppen az én korosztályom, de mindegy. Másnap nagyon fáradt voltam, nem is készül?dtem igazán gondosan, valahogy nem volt tétje az egésznek. Már vagy tíz perce vártam a parkolóban, amikor csöngött a telefon: „egy kicsit kések”, jó, gondoltam, legfeljebb nem megyünk moziba. Amikor megérkezett, a leveg? sisteregni kezdett, kinézett a kocsi ablakán, sz?ke volt, jókép? és impulzív.

  – Most már nem mehetünk moziba.

  – Miért nem? – nevetett rám.

  – Nem érünk oda.

  – Dehogynem! Van még kilenc percünk, na gyere!

  Beszálltam, és elkezdtünk repülni. Nevetett és pezsgett, hirtelen irigy lettem, ez a pezsgés régóta elt?nt az életemb?l. Lám, milyen jó, ha valaki így élhet. A film igazi habkönny?, szórakoztató, és jó volt mellette ülni, mintha nem is egy idegen férfi lenne, a karunk ért egymáshoz, semmi férfi és n?, csak két ember. Váltottunk még pár szót és elköszöntünk.

  – Jöv? pénteken ráérsz? Akkor is egy jó film megy, A múmia visszavág. Nézzük meg!

  – Nézzük! Te sokkal fiatalabbnak látszol, mint a korod, tudsz róla?

  – Most már igen – nevetett.

  Nem vártam a pénteket, mindegy volt, nem érintett meg bennem semmit.

  – Kések megint, nem baj?

  – Nem!

  Robbant a leveg? újra. A film után a kocsiban beszélgettünk egy keveset.

  – Jöv? pénteken ráérsz? Jó film megy.

  – Mi mindig moziba fogunk járni? – csodálkoztam a dolgon, mert egyébként semmi olyasmit nem érzékeltem, hogy tetszenék, nekem sem igazán tetszett.

  – Nem, de mindent a maga idejében.

  Majd egyszer éjfélkor csengett a telefon. ? volt. Nem vettem fel. Eltelt valamennyi id?, amikor sms-jelzésre ébredtem. „Hát itt vagyok, nehéz volt, de megérkeztem”, írta.

  – Hol vagy? – csörgettem meg.

  – Itt a házad el?tt – válaszolta boldogan.

  Franciaországból érkezett, már két órája próbálta az utcánkat megtalálni. Itt töltötte az éjszakát, és attól kezdve rendszeresen. Lassan belopakodott a lelkembe. Amikor megtudtam, hogy nem negyvenkett?, hanem harminckét éves, kés? volt, már szerettem. Belépett az életembe azért, hogy megtanítson a türelemre. Mert hol jött, hol nem. Állandóan rohangált a világban, el?adást tartott Amerikában, valamilyen tárgyalása volt Spanyolországban, munka mindig, töméntelen mennyiségben.

  – Tudod, hogy akkor beléd szerettem, amikor legel?ször megláttalak? – kérdezte egyszer.

  – Igazán? – hittem is meg nem is.

  Teltek a hetek, a hónapok, egyre inkább éreztem, hogy szeret. Nem úgy, ahogy eddig megszoktam a szeretetet, sokkal tisztábban, mélyebben. Már közel négy hónapja tartott a kapcsolatunk, amikor szerelmes lettem a lehetetlen férfiba, aki huszonnégy évvel fiatalabb. A lányom szerint ne spirázzam túl a kérdést, neki az lenne meglep?, ha olyanvalakibe lennék szerelmes, aki minden szempontból megfelel?. „De persze ez kizárt dolog, mert halálra unnád magadat”, közölte minden együttérzés nélkül. Mindegy is. ? az én bónuszom a sorstól. Egy barátn?m szerint azért kaptam, hogy tanuljam a türelmet, és azért is, hogy rájöjjek, az igazi szeretet nem követel, csak ad és elfogad. Karmikus találkozás, mondja a másik barátn?m.

„Nem telik el nap, hogy ne gondolnék én is rád! Aranyos vagy, és majd beleszakadok, hogy nem vagyok veled. Nem sok jöv?m van itthon, ezért nem is tervezek vele. A munkám miatt (ami egyben a jelenem és jöv?m) alig van id?m bármire. Mindenképpen szeretnélek még érezni és összeolvadni veled. Elmondani személyesen, hogy mit érzek irántad. Jöv? héten, kedden érkezem haza és szeretnék veled találkozni.”