Paxos
A Marco Polo barátságos hajó, barátságos kapitánnyal, barátságos személyzettel és jókedvű kirándulókkal telve indul el. Főleg északiak, hollandok és svédek vesznek körül bennünket.
Két gyerek, még kisbaba is utazik velük. Nagyon élvezik a hajókázást. Persze mi ugyanúgy. A kormánymű előtt tesszük le motyóinkat. Itt talán ér minket egy kis árnyék. Körülbelül másfél órát hajózunk megállás nélkül. Olyan csodaszép a látvány, hogy nem győzzük kattogtatni a fényképezőgépet, mert bármerre nézünk, mindenfelé csak szépséget látunk. Fenn a százformájú felhő csavargását, madarakat, sirályokat és lenn a kaméleonként váltakozó tengert, amely az égszínkéktől a tintakékig megmutatja magát. Figyeljük a halakat, ahogy az átlátszó vízben fickándoznak. A közeli sziklák olyanok, mint a kőből faragott szobrok. Némelyik óriási tárgyra, hídra, hajóra, vagy személyre hasonlít, kinek-kinek a fantáziája szerint.
Elsőként a majdnem lakatlan Antipaxosban, egy kedves kis öbölben horgonyzunk le. A hajóról fejest lehet ugrani. A kapitány kezdi, majd sokan követik példáját. Vidám fickándozásukat megirigyelem s – bár nem ugrok felhőfejest, mert nem tudok – a hajó melletti létrán bemászom a tengerbe.
– Húúú de jó, nem is hideg! – kiáltom a fedélzetről integető Lacinak. Fürdés után lezuhanyozom gyorsan, jó, hogy a hajón két gumicsőből sótlan víz folyik. Ennek örülök, mert így nem kell egész nap a kellemetlen sós bőrt viselnem.
Közeledünk a kék barlang felé. Már több kishajó várakozik a bejáratnál. Látom, hogy ide még a Marco Polo sem fér be, de sebaj, egészen közel megyünk hozzá.
A tenger színe szinte leírhatatlan.
Lélegzetelállítón szép kőszirtek mellett hajózunk Paxosig. Olyan dús a vegetáció, hogy minden aprócska zugból kikukucskál valamilyen növény.
Paxosban kétórás szabadidőnk van. Ez az idő bőségesen elég ahhoz, hogy körülnézzünk Gaiosban, a sziget fővárosában.
Különösebben nem érdekes ez a hely, bár tetszenek a hegyoldalba épített, egymáshoz közeli, árnyékot adó velencei házai. Minden utca tele van üzlettel, kávézóval. Éhesek vagyunk, ezért beülünk egy kis vendégő?be Éva f?őeg salátát, Lili és Laci gyrost, én pedig milánói makarónit eszem, olyan az íze, aminél érdektelenebbet csakis üzemi konyhák produkálnak. Egyikünk részéről sem jósválasztás, és a pincérnő sem “akar” mindent megérteni. Házi bor helyett üvegbort hoz, amit természetesen visszaküldök.
Ebéd után a part melletti netkávézóban internetezhetünk végre. Annyi levelem van, hogy idő hiányában csak néhányat tudok elolvasni, válaszolgatni pedig végképp nincs időm.
A hajóút visszafelé is elragadó, bár a Marco Polo bátor legényei kicsikét csalnak, s levágnak egy kanyart az útból. Így, a hivatalos id?pontnál fél órával korábban érkezünk Pargára. A tenger felől nézve újra megállapítjuk, hogy mennyire tüneményes a hely, ahol lakunk.
Az olajfaligetben
Napok óta vágyom a csendre. Nem azért, mintha nem érezném jól magam a társaságban, hiszen kölcsönösen megkedveltük egymást. Egyszerűen magányra van szükségem, olyanra, ahol egyedül vagyok a görög természettel.
Nem messze a lakásunktól egy barátságos olajfaligetre bukkanok, végében keskeny patakocska csobog.
A patakot majdnem benőtte a gyom, találok köztük páfrányt, mentát és az otthoni tyúkhúrhoz hasonló növényt. Lassan, óvatosan leoldalazom a partra, s ráülök egy kis kőre.
Ahogy itt üldögélek, eszembe jut egy réges-régi gyermekkori emlék, amikor szülővárosom külvárosi részén, Zöldpázsiton kimentem a nagytatámék előtti kopár, majdnem kiégett rétre, és azt játszottam magamban, hogy elvarázsolt kertben vagyok, ahol a szamárkórók egzotikus fák, a repedezett sárgaföld pedig hol óriási sivatag, hol pedig holdbéli táj volt. Bogáncsból készítettem bogáncsembereket, bogáncsházikót, hozzá illő bútorokkal. Ha eső esett, akkor tengerem is volt, bogáncshajók úszkáltak rajta. Akkor még nem volt televízió, ember sem repült ki az űrbe, de a fantáziám messzire szárnyallhatott.
Nos, így ülök elmélázva, s hallgatom a nyugalom hangjait. Hallgatom a kabócákat, a tücskök ciripelését, a békák kuruttyolását. Néha megszólal egy rekedt madár.
Hirtelen véget ér a szemben lévő, távol fekvő házból hallatszó állandó mekegés is.
Fel sem kell álljak, biztos vagyok benne, hogy a bozótos kertből kibukkanó, elhízott gazda és a mellette sündörgő nő megetette az éhes kecskéket. Ettől kezdve csak néhány barátságos kecskepárbeszéd töri meg a csöndet.
Hihetetlen, de már hallom a pillék röptének suttogását is. Leginkább az óriás szitakötők vonják magukra figyelmemet. Olyanok, mintha pici, átlátszó ezüsthelikopterek volnának. Úgy t?nik, hogy épp násztáncukat repülik, kecsesen kergetőznek előbb ketten, majd hárman, a levegőben néhány pillanatra megérintve egymást. Olykor a patakba nyúló nád levelein pihennek egy kicsit. Nem is értem, vajon miért mindig ugyanezt a kecses levelet választják pihenőhelyül. El-elrepülnek, kószálnak egyet, majd pontosan ugyanarra a hajladozó szárra térnek vissza.
Hagyják, hogy nézzem őket, beavatnak nászukba, ám amikor előveszem a fényképez?őépemet, azonnal elillannak.
Néha zajt hallok. Talán egy kentaur leskelődik a hátam mögött? – tolakszik fel bennem a gondolat, de tudom, hogy csak egy szomjas gyíkocska ijedt meg tőlem, inni jött volna a patakhoz, de útjába ültem, s így kénytelen másik lejáratot választani.
Nehezen búcsúzom az idilli helytől.
Hazafelé mentát szedek, s az illatra mellémszegődik egy darázs. Lefényképezném, de mire óvatosan előveszem a gépet, a darázs is tovaszáll.
Talán ösztönösen érzik, hogy ez a szerkentyű nem ebbe a majdnem érintetlen környezetbe való.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Péter Erika
