Bodri egy kicsi, okos, fekete terel? puli volt. ?sei valamikor, úgy 50-60 kutya-nemzedékkel ezel?tt jöttek a faluba. Akkor persze más világot éltünk, az udvar-foglaló nomád a korábbi hányattatások és üldöztetések hatására nagyon is harcias kis vadóc volt. Nehezen illeszkedett be a falusi ház?rz?k nagy közösségébe, folyton átrohangált a szomszédos ebek territóriumára, megmorogta, megharapta ?ket, elvette és megette az ételüket, kikaparta az elásott finom falatjaikat. Akkoriban el is terjedt a faluban a fájdalmas vonítás:
– Bodri agyaraitól ments meg Uram minket!
Aztán a kis fosztogató – miután a falu közepén lakó német dog egyszer-kétszer jól ellátta a baját – lassan csak beilleszkedett a közösségbe. Kutyaházba költözött, esténként a többi falusi ház?rz?vel együtt ugatta a holdat.
? és utódai viszonylag békésen éldegéltek a faluban nemzedékeken át.
Néha persze összevicsorogtak a szomszéd négylábúakkal, szagjeleikkel el-elcsentek kisebb-nagyobb területeket t?lük, a náluk gyengébbeket bizony sokszor szégyentelenül leugatták.
Egyszer aztán a szomszédos porták ház?rz?i összefogtak és nem csak visszavették az elorzott kert-darabokat, de hozzá is hasítottak jócskán az amúgy ?sid?k óta Bodri és utódai által ?rzött területb?l. Különösen fájdalmas volt a szilvaligeten túli kertrész, meg a kis domb elvesztése – de az udvar-foglaló nomád és kés?i utódai azért csak élték a maguk kis életét, terelték a birkákat, elásták a csontot, ha volt mit, és id?nként vakaróztak!
Vakaróztak, mert amint az köztudott, bolha nélkül nem kutya a kutya – és ez így ment már, amióta csak a kis puli legrégebbi ismert ?se megérkezett a faluba. Mert bizony már akkor sem akadt kutya, aki akár csak halványan is emlékezett volna olyasmire, hogy talán volt id?, amikor nem él?sködtek rajtuk bolhák.
Ezek a bolhák felettébb érdekes él?lények voltak! Eleinte er?szakosan, harciasan szívták az ebek vérét – ám nagyon tanulékonyaknak bizonyultak. Hamar rájöttek, hogy nem érdemes túl mélyen, fájdalmasan beszúrni a szívókát az alany b?rébe és túl sok vért sem szabad egyszerre kiszívni, ugyanis ilyenkor az – vakarózik! Rosszabb esetben meg is fürdik a kacsaúsztatóban – és akkor aztán l?ttek a kolóniának! Ha viszont diszkréten, apránként szívják a vért, óvatosan beszúrva a szívókát, akkor mindenki jól jár. A kutya elbírja a vérveszteséget, nem sokat kapálózik, vakarózik, a bolhák pedig nemcsak hogy híznak, de még azt is meg tudják magyarázni, hogy valójában hasznára vannak az ostoba négylábújának!
A bolhák ugyanis kiváló látással bírnak, szemben a farkasvakság sújtotta kutyával és ráadásul magasabbról – a feje tetejér?l, vagy éppen a füle hegyér?l – látják ugyanazt, így aztán hasznos tanácsokat tudnak adni neki, merre is menjen.
Id?vel egészen odáig fejl?dtek a dolgok, hogy a bolhák megosztották egymás között a feladatokat. Voltak, akik a vért szívták, voltak, akik jobbra-balra irányították az ebet, megint mások pedig a fülébe költözve egyre csak azt kántálták, hogy minden így van jól, minden a lehet? legjobban megy.
Néhány kutya-nemzedékkel kés?bb a bolhák arra is rájöttek, még jobb eredményeket érhetnek el, ha az a bugyuta holdugató egyenesen azt hiszi, minden az ? akaratából történik így. Ennek megfelel?en ugró bajnokaink látszólag több pártra szakadtak és id?nként – úgy minden második tüzelés körül – megkérdezték az ebet, ugyan elégedett-e az ?t vezet? bolhákkal, nem volt-e túl sok a vér, amit kiszívtak… így aztán az maga választhatta meg, melyik bolha csapat is vezesse a következ? id?ben.
A többi „ugró bogár” ilyenkor udvariasan a háttérbe vonult – a valóságban persze ugyanolyan vérszívók maradtak és persze ugyanúgy a lenézett négylábú vérét szívták, éppen csak nem a nyakából vagy a füléb?l, hanem mondjuk a tomporából. Ezt a rendszert nevezték el kés?bb bolhokráciának.
És ez így ment volna tovább, amíg csak kutya a kutya – csakhogy történt valami…
A falu közepén lakó Hansi, a német dog egy szép napon összekülönbözött patakon túl lakó John Bullal, az angol bulldoggal. Bull – hiába volt harcias, – egyedül nem bírt volna vele, így hát szövetségeseket keresett magának. A bordeaux-i dog, 132. Louis – voltaképpen egy korcs, egykori harci kutya – nemzedékek óta vicsorgott ugyan át a patakon, s?t némely h?siesebb felmen?je át is úszott, hogy a túlparton mérje össze agyarait angol ellenfelével, – most mégis jobban félt a Hansitól, így azonnal a régi ellenség oldalára állt. Mi több, Bull kétségbeesett vonyítása elhallatszott egészen a falu keleti végéig, ahol Iván, az elaggott, enervált orosz agár élt, aki valahogy szintén nem szívelhette Hansit…
Bodri viszont az elmúlt jó néhány nemzedék alatt immáron baráti viszonyba keveredett Hansival. Hasonló hangon ugattak, néha még a csontot is közösen ásták el és a közeli barátság nyomán a bolhák is s?r?n cserél?dtek közöttük – a végére már szinte mindegyik rokonságban állt egymással. Így adódott, hogy Bodri Hansi pártjára állt a csetepatéban.
Ilyen küzdelmet nem látott még a világ! Hansi egyenesen Louis és Bull torkának ugrott és már-már meg is nyerte az összecsapást – ám ekkor megérkezett Iván és kegyetlenül belemélyesztette agyarait Hansi tomporába. Hansi azonnal megfordult és ahogy az egy dogtól dukál, Iván torkának ugrott – ám ekkor meg Louis és Bull kaptak bele fájón a hátsójába. Hansi – fél?rülten a düht?l és a fájdalomtól – ekkor kétségbeesésében elfogadta egy alázatosan ajánlkozó veszett róka segítségét.
A róka meg is marta Ivánt, de veszett állat lévén a nagy kavarodásban mindegyik kutyába belekapott – és mindet meg is fert?zte. Iván a fert?zést?l legyengülten aztán áldozatául esett Joszifnak, egy tanulatlan, primitív kaukázusi juhásznak, ám az maga is fert?zött volt, már korábbról, és Iván harapásaitól még az eszét is elvesztette. Hetekig csak kergette a saját farkát, aztán hol a mells?, hol a hátsó lábába kapott bele – azt hitte, ezek Iván lábai…
A csetepaténak vége lett. Szokás szerint semmit nem oldott meg – ám a fert?zés különös hatással járt a bolhákra. Azok ugyebár szükségképpen a veszettségben megbetegedett állatok vérét szívták, így a fert?zés rajtuk is mély nyomokat hagyott. Els?nek Iván és Joszif vérszívóin jelentek meg a tünetek…
Egy részük meghasonlott önmagával és elkezdte azt hinni, hogy tulajdonképpen egylényeg? a kutyával – ezek voltak a bolhsevikok. A vér – különösen a kutyáé, de azért a bolháé sem – persze nem válik vízzé, ?k is csak bolhák voltak, ám a roggyant elméj? Joszifnak meg tudták magyarázni, hogy ?k valójában testvérek – ha meg az mégis hitetlenkedett, vagy komolyan kezdte venni, a „minden állat egyenl?” elvét, hát evés helyett elirányították jó messze az ételes tálja mell?l vagy éppen belevezették a jégverembe. A társadalomtudósok nevet is adtak ennek a rendszernek, ez volt a bolhializmus.
Hansi él?sköd?i viszont még ezeknél is hibbantabbá váltak. Joszifról rá is átugráltak ugyan a bolhsevikok, ám Hansin akkor már gyülekeztek a nemzeti bolhisták. Ezek – Hansinak a csetepatéban szerzett súlyos sebeiben vájkálva – egyre csak azt szajkózták szegény dog fülébe, hogy ? minden négylábúnál különb és hogy valójában a falu összes csontja, kutyaeledele, de még kolbásza- és sonkája is ?t illetné! ?t és csak ?t!
Bolha bolhának lett eztán farkasa. A nemzeti bolhisták Hansit biztatták, a bolhsevikok az elmeroggyant Joszifot hajszolták a küzdelembe, akik aztán úgy egymásnak estek, hogy a marakodásban kapott sebeibe mindkett? csaknem belepusztult.
Legrosszabbul azonban Bodri járt mind közül. Az ? csontját hol Hansi orozta el a nagy küzdelemben, hol pedig Joszif zavarta el az ételes tálja mell?l – ráadásul mindezt saját bolhsevikjai hangos hurrázása mellett – hogy a kapott harapásokról már ne is beszéljünk.
Ám a legnagyobb baj az volt, hogy Bodri loncsos sz?rében sem a bolhsevikok, sem a nemzeti bolhisták nem tudtak végérvényes gy?zelmet aratni a másik fölött, hiába egyszer Hansi, máskor meg Joszif – és összes bolháik – segítsége. Az éppen megvert félnek csak annyi dolga volt, hogy meglapuljon a loncsos sz?rzetben – és várjon az újabb lehet?ségre.
Hiába hozta magával és terjesztette t?zzel-vassal – és persze Bodri saját bolhsevikjaival – Joszif a bolhializmust, a nemzeti bolhisták nem t?ntek el, csak meglapultak és az alkalomra vártak.
Két kutya nemzedék n?t fel és Hansi, aki azóta már egy tálból ette a Pedigree-t Bullal, végleg kizavarta a faluból Joszifot – ám szegény négylábú juhászbojtár bolhái, mintha csak „hátulsó sor el?re fuss”-t játszottak volna. A nemzeti bolhisták, akik közül a legvérszomjasabbakat azért már elnyelte a feledés jótékony homálya, hipp-hopp el?t?ntek a semmib?l és a bolhokrácia nevében – pulink lelkesült csaholásától kísérve – átvették a hatalmat.
De ez a Bodri-sz?rebeli bolhokrácia valahogy túlságosan felemásra sikeredett. H?sünket amúgy is elcsüggesztette a két nagy kutyának a feje fölött történt acsarkodása, nem is beszélve a bolhializmus áldásairól – a bolhák meg, akárha csak osztódással szaporodtak volna …!
Napról napra egyre többen lettek, egyre szemtelenebbül, mind több és több vért szívtak ki szegény állatból. A bolhisták végül egészen odáig mentek, hogy ipari szivattyútelepeket állítottak fel a vérszívásra, a nyomukban jöv?k, a bolhsevikok kései, korcs utódai pedig kezdetben vel?s csontot ígértek Bodrinak – a szerencsétlen persze lelkesülten csaholt és patakokban csorgott a nyála –, aztán nemhogy a vel?t, de még a csontot sem kapta meg, be kellett érnie egy ízetlen-szagtalan gumicsonttal…
A kis puli egyre gyengébbé, vérszegényebbé vált. A végén már árnyéka is alig volt egykori önmagának. Csak szédelgett az udvaron és sóváran figyelte, amint a szomszéd ebek – saját, kicsit talán kevésbé mohó bolháikkal a sz?rükben – egyre híztak, s?t, emeletes kutyaházakat építettek maguknak, beépített hátvakaróval!
Bodri szomorú szemmel ránézett a roskadozó kutyaházára, onnan meg a gumicsontra tévedt a tekintete. Ám egy különösen mohó bolha épp ebben a pillanatban próbált meg a szeméb?l néhány utolsó csepp vért kisajtolni, iszonyú kínt okozva szegénynek.
Bodri a fájdalomtól fél?rülten, meg sem gondolva, mit tesz, belevetette magát a kacsaúsztatóba.
A víz hideg volt, de frissít?. A bolhák, akik egy pillanatig sem bírják a víz alatt, az egyetlen még száraz helyen, az orrán gyülekeztek. Kicsit kancsalítva lenézett rájuk és az egymásra taposó, könyökl?, lökdös?d? él?sköd?k látványától egyszerre csak megértette minden baja okát.
– Kevés a hely és sok a bolha!
Tudta, hogy csak egy megoldás lehetséges, mély leveg?t vett, teleszívta a tüdejét – és kutyától mer?ben szokatlan módon ezúttal a fejét is a víz alá merítette.
Várt pár percet, amíg az él?sköd?k biztosan mind elt?nnek, vagy vízbe fúlnak – aztán kiúszott a partra, lerázta magáról a vizet és boldogan ugrándozni, csaholni kezdett.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.07. @ 18:00 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
