Bélával a rendszerváltás hajnalán – talán még nem is pirkadt! – találkoztam el?ször. Végzettsége mérnök volt, foglalkozása középiskolai technika tanár. A külsejér?l nem sok biztatót lehetett elmondani, kb. egy-hatvan magas lehetett, és vasággyal együtt biztosan nyomott vagy negyven kilót. Öt soronként három szál haj büszkélkedett a fején, szája sarkában hasonlóan tömött kis bajusz. Ha a jelentéktelenséggel ki lehetne t?nni, Béla ma ünnepelt celeb lenne.
Csakhogy az els? benyomás mindig csalóka! Ez ebben az esetben is így volt. Béla ugyanis hihetetlenül jó esz?, eredeti gondolatokkal megáldott/vert ember volt, és a rendszerváltás nyújtotta szabadsággal élve sokra vitte – vagy talán vihette volna!
Mint minden valamire való vállalkozó, ? is kicsiben kezdte, még az átkosban. Illatszert, piperét csempészett haza Bécsb?l, és árulta a bérház kukatárolójából(!) átalakított parányi boltjában.
Béla története eddig olyan szokványos, hogy nem is tizenkett?, de egyenesen huszonnégy bel?le egy tucat. Ám Bélában ennél sokkal több volt! Messzebbre látott – vagy csak hihetetlen szerencséje volt? Nem tudni.
Úgy kezdte, hogy másokkal ellentétben vev?ivel nem fizettette meg a határon való lebukás extra kockázatát, inkább maga vállalta be azt – és ezáltal 200-300% helyett 50-100% haszonkulccsal tudott dolgozni. A vev?k persze sorba álltak nála. Amikor már elég t?két halmozott fel – na, ne gondoljunk milliókra, egy-kétszázezer forintról beszélünk –, keresett egy hm… érdekeltté tehet? vámost, és innent?l kezdve az egyetlen problémája abban állt, hogy a vámos munkaid?-beosztásához kellett szabnia a bolt árukészletének utánpótlását. Ez persze jelentett néhány furcsa kanyart, képzeljük csak el, milyen vidám lehetett pontban éjjel két órakor érkezni Hegyeshalomra, miközben a neki szállító keresked? – hol máshol, mint a híres-hírhedt Mariahilfer strassén – este hatkor bezárt. Béla azonban bírta a gy?r?dést.
Úgy a huszadik, készpénzre elhozott tele csomagtartó áru után a keresked? hitelezni kezdett Bélának. Ezzel nagyot javult a bolt áruellátása, hiszen nem kellett megvárnia, amíg elég pénz gy?lt össze egy szállítmányra. Elég volt jól felmérni a rendelést – fizetni ráért a következ? szállítmány elhozásakor. Az üzlet remekül ment. Béla már azon gondolkodott, hogy bezárja a kukatárolót, és nyit egy új üzletet valahol a belvárosban. Ez persze nem volt egyszer?, hiszen a jó helyen fekv? helyiségek már mind foglaltak voltak, a tanácselnök nyolcvanharmad-unokatestvérének a butikjától a mély zseb? helyi potentát antennaszerel? kisiparosig – hogy az állami kereskedelmi vállalatoknak nevezett primitív áru(hiány)elosztó központokról már ne is beszéljünk.
Ám Béla nemhiába volt Béla, szorgalmasan keresett – és aki keres, az talál.
A kisváros Városüzemeltetési Vállalata (magyarán a szemetesek) egy tökéletesen szükségtelen ügyfélszolgálati irodát m?ködtetett a bevásárló utcában. A cég igazgatója némi készpénz, és a cégben kapott részesedés – amit persze nem ?, hanem a vállalkozói tehetséget magában varázsütésre felfedez? sógora kapott – ellenében hamar meggy?zte magát arról, hogy azt a hetente, kéthetente egy ügyfelet a cég központjában is ki lehet szolgálni. A bolt tehát adott volt, ám egy ekkora üzletet áruval megtölteni – ez messze meghaladta Béla lehet?ségeit.
De nemhiába mondják, hogy „jó kapusnak jó a kapufája.” Mire Bélánk idáig jutott a vállalkozás építésében, pártunk és kormányunk nagyjai úgy döntöttek, a továbbiakban nem a földre, hanem inkább a zsebükbe döntik a t?két – ehhez azonban meg kellett teremteni a legális t?kefelhalmozás lehet?ségét, hogy a sógorok-komák-jóbarátok strómanhada törvényesen, s?t, lelkes pártállami hozsannázás mellett válhasson az eddigi osztályellenségb?l „társutas”, szocialista hazánkat épít?, szocialista vállalkozóvá.
Még meg sem száradt a tinta a Kft-k alapítását lehet?vé tév? társasági törvényen, Bélánk már Bécsben tárgyalt a szállítójával, és hamar meg is egyeztek a közös cég alapításában.
Nem kellett Cicerónak lennie ahhoz, hogy meggy?zze leend? partnerét. Beszélt helyette az addigi forgalom, na meg az, hogy a „konkurens” állami vállalatok kínálatában a „Krasznaja Moszkva” kölni képviselte a csúcsmin?séget. Ezt a „kölnit” maguk az oroszok is inkább tekintették a gorbacsovi szesztilalom okozta vodkahiány kényszer? pót-alkoholforrásának, mint illatszernek. Sokan mondták, ha ez a csodaszer a Nagy Honvéd? Háború idején is létezik, a Wehrmacht Záhonytól Csopig sem jutott volna el!
Az új cég tarolt a magyar b?zpiacon! Béla pedig a cég felfutásával párhuzamosan egyre érdekesebb változásokon ment át.
– Az élet olyan, mint egy focimeccs! Eddig én voltam a labda, most meg a bajnokcsapat kapitánya vagyok! – mondogatta.
A cégközpont – alig pár hónap után – új, reprezentatív irodába költözött Béla nagyszobájából. A költözést nem lehetett munkanapra tenni, – túl sok volt a munka! – így Béla „kommunista szombatot” hirdetett, ahol maga is megjelent. A férfiak fizikai munkára alkalmas öltözékben, az otthoni barkács-készlettel felfegyverkezve jelentek meg, a n?k takarítón?nek öltöztek.
Kisvártatva megjelent maga Béla is – talpig Gucciban! A meglepetést?l majdnem lenyeltem a csavarhúzót.
– Nem volt ennél rosszabb ruhád?! – kérdeztem megdöbbenten.
– Ezt te nem érted! – csak néztem rá, az biztos (!), gondoltam közben.
– Az igazi üzletember jó fellépéséhez az is kell, hogy az öltöny úgy álljon rajta, mintha a második b?re lenne! Természetesen kell viselni! Ehhez viszont meg kell szoknom, hogy öltöny van rajtam. Épp ezért én éjjel-nappal öltönyben járok! – mondta Béla, miközben lehajolt, hogy megemelje az egyik szekrény sarkát.
És mintegy zenei aláfestésként az el?bbi mondathoz, Béla nadrágja hangos reccsenéssel repedt fel végig – az ülepén.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.10. @ 12:29 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
