A Balaton víztükrét lágy szellő fodrozta. Kati barna bőrén ingerlően csillant meg a nyári napfény, amikor…
Grrrrrrrrrrrrrrrcsrrrrrrrrrrrrrrrrrr … Puff! … Hrrhrrrrrrrr … krrrrrrrrkrrrrrrrrrrrr
A párna leverte ugyan az ébresztőórát, de az szinte változatlan hangerővel kerregett tovább — szovjet gyártmány lévén alighanem egy atomtámadást is működőképes állapotban vészelt volna át. Most számlapjával lefelé cserregve szaggatta szét Zoli álmát, hátulján jól látszott a bevésett szöveg: cená 10,00 rubel.
A férfi fogcsikorgatva kimászott az ágyból, és kéjesen maga elé képzelte a boldog pillanatot, amikor majd Samuval, a tízkilós bontókalapáccsal állítja helyre az éjszakai pihenés csendjét.
Dehát, az még tíz évre van, addig pedig… Dolgozni kell!
Nagy nehezen összekészült, az elzsírosodott disznóbőr aktatáskába bedobta az asszony készítette májkrémes kenyeret, biciklire szállt, és elindult a Fémmű felé. Agya bekapcsolt, tekerés közben az aznapi teendőit vette sorra.
Mikor beléhasított a felismerés, hogy ma termelési értekezlet lesz — a hétvégi kommunista műszakot készítik elő —, majdnem leesett a drótszamárról. Annyi dolga lenne!
Sipeki bácsi, a portás jó szokása szerint levett svájcisapkával fogadta.
— Jó reggelt, főmérnök úr!
— Jó reggelt magának is, Sipeki bácsi —, de az Isten szerelmére, ne urazzon! És tegye fel azt a sapkát!
— Igenis, főmérnök úr! — vágta magát katonásan haptákba az öreg.
Zoli legyintett magában, és továbbkerekezett. Irodája a csarnok mellett volt, így legalább jól belátta az egész termelési folyamatot. A kerékpárt akkurátusan a falnak támasztotta, és belépett a csarnokba.
Tóni, a pókhasú, mázsás művezető — egész udvartartásával — a kályha mellett kávézgatott. Szemlátomást nagyon bele voltak mélyedve a beszélgetésbe.
— … aztán felhajtottam a kombinétját, és úgy bele… — a történet többi részét az udvartartás vad röhögése fojtotta el.
Tóni volt az üzem tréfacsinálója. Viccei durvák és primitívek voltak, Zoli különösen utálta azt, amikor a művezető Sancóka, a félnótás védőtea-osztó fiú rovására heccelődött.
— Nincs annak a szegény fiúnak elég baja maga nélkül is, Tóni?!
— Ugyan már, Zoltán eeevtááás! — nyújtotta meg a hangot Tóni. — Fel se veszi az! Meg aztán a fiúknak is kell egy kis szórakozás néhanap!
— Fel se veszi! — dohogott Zoli. — A múltkori tréfája után három napig nem jött dolgozni!
— Há’ tehetek én arról, hogy oan kényes a tenyere?! Épp csak belemártottuk a kanna fülét az olajba…
Tónival nem lehetett beszélni.
Zoli még így, hetek múltán is görcsbe szorulni érezte a gyomrát az emlék hatása alatt. Szinte látta maga előtt szegény fiút, amint az egyébként nem túl értelmes tekintetéből süt a fájdalom, a bánat és az értetlenség. Fejében megszólalt egy halk hang:
— Tenni kéne valamit Sancóka érdekében! — de hirtelen megremegtek irodájának ablaktáblái.
Megszólalt a műszak kezdetét jelző sziréna.
A nap további része eseménytelenül telt, műszak után a dolgozók az ebédlőben gyülekeztek a termelési értekezlethez. A napirend gyorsan lefutott, Zoli igyekezett az alkalom megkívánta tiszteletköröket a lehető legkevesebb közhellyel lefutni — a dolgát meg mindenki tudta. Egy szabadnappal kevesebb!
— Kérdés, hozzászólás, mielőtt bezárom az értekezletet? — pusztán formaságnak szánta a kérdést, ám Sipeki bácsi, akitől a legkevésbé várt volna hozzászólást, feltette a kezét.
— Tessék, Sipeki elvtárs! Megadom a szót.
— Tisztelt kolléga u… eeelvtársak… és a főmérnök úr! — Sipeki bácsi szemlátomást nem készült a hozzászólásra, így most nagy zavarban volt.
— Írja össze holnapra, öreg! Menjünk, vár a söröm, meg az asszony! Nem vót neki elég a reggeli! — Tóni volt a bekiabáló, szavait az udvartartás hangos röhögése kísérte.
— Több tiszteletet, elvtársak! — a főmérnököt most tényleg elöntötte az epe.
— Sipeki elvtárs! Folytassa!
De Sipeki bácsi idegeit az előbbi beszólás láthatóan megviselte, csak a kezével intett, nem kíván többet beszélni.
Zolit annyira feldühítette a jelenet, hogy a reggel hallott halk hang valóságos üvöltésre váltott a fejében.
— Saaancóóóóóóókaaaaaaaaaaa!!!
A pillanat hatása alatt egyszerre világosan átlátta, mit kell tennie.
— Elvtársak! Van itt még valami, amit meg kell beszélnünk! Tűrhetetlen, ahogy egyesek Simonyi elvtárssal bánnak!
— A Sancókával?! — persze megint Tóni volt a közbeszóló.
— Nem Sancókával, Tóni, hanem Simonyi elvtárssal! — Zoli hangja most már edzett acélpengeként süvített keresztül a levegőn.
Tóni érezte, ez az a pillanat, amikor visszavonulót kell fújnia, megvonta a vállát és leült.
— Nekem semmi közöm ehhez a marhasághoz — üzente a testtartása.
— Simonyi elvtárs éppen olyan jó elvtárs, és éppen olyan fontos dolgozó, mint bármelyikünk! Javaslom, itt és most fogadjuk meg, hogy a jövőben mindig velünk egyenlőként, igazi elvtársunkként kezeljük és soha, senki nem csinál vele éretlen vicceket!
— Szavazzunk! Ki szavaz arra, hogy Simonyi elvtárs a jövőben egyenrangú kollégánk legyen?
Egy pillanatra megállt az idő. Erre a töredékmásodpercre mindenkit áthatott az igazi szolidaritás, a testvériség érzése. Mintha mindaz, amit a szemináriumokon, az esti iskolában és máshol is annyiszor hallottak unalomig ismételni, hirtelen élő valósággá vált volna.
Ebben az ihletett pillanatban mindenki egyként érezte a szívében, mit is jelent a jelszó: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”
Az összes dolgozó önkéntelenül felállt. A kezek, mintha dróton húzták volna őket, egyszerre, emelkedtek a magasba — húzódozva és értetlenül, de még Tóni is felállt és kelletlenül felemelte a kezét.
A síri csendben egyszer csak elfojtott szepegés hallatszott a sarokból. Senki sem vette észre, hogy Sancóka — azaz most már Simonyi elvtárs — a többiekkel együtt kötelességtudóan megjelent az értekezleten és csendben meghúzódott a sarokban.
Most azonban, érezve a felé irányuló mérhetetlen szeretetet, amihez hasonlót talán életében még soha nem élt át, kezébe temette arcát, és fojtott zokogásban tört ki.
Többen már rohantak volna megvigasztalni, de Sancóka — azaz most már Simonyi elvtárs — hirtelen felemelkedett ültéből, kiegyenesedett — mintha még nőtt volna is pár centit —, és a meghatottságtól elfúló hangon így szólt.
— Tiiiszteeet kollégamunkai… társa… engem még soha, senki… ennyire, ezért köszönet. Én is… megfogadalmat…
És Sancóka — azaz most már Simonyi elvtárs — egyszerre csak összeszedte magát, teleszívta tüdejét a hűvös, esti levegővel, és nagy lendülettel kivágta:
— Sohatöbbetnempisilek… beleavédőteába!
Legutóbbi módosítás: 2009.05.08. @ 15:55 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
