álmokat kaparok
üszkös, eltorzult,
fénytelen markomba,
s a szárbaszökken?,
csinos bolondgomba
úgy kívánkozik
felsajduló gyomromba,
Sodródó kövek közt
álmokat kaparok
üszkös, eltorzult,
fénytelen markomba,
s a szárbaszökken?,
csinos bolondgomba
úgy kívánkozik
felsajduló gyomromba,
mint szeder
a csöppnyi gyermekkézben,
hamuvá porladt már
minden reményem,
s szell?k bolondos
tánca sem ringat,
virágtalan öled már
rég nem cirógat,
kimúlva fekszel
sírgödröd mélyén,
te, ki hajnalok
karjaival öleltél,
s bennem
dobszó-halál harsan
poshadó létek örvényén,
s rohanva, mint
g?zmozdony, ha
szakadék hívja,
ugrok a híd mellé
nevedet ordítva:
lent, hol örök titok
s csend honol,
hol varjak izgága
cs?re sem fájdít,
halk puffanással
csak elnyújtózom,
s a Nap, mely
agyvel?t szárít
körülöttem fel,
édesen még
utoljára megsimogat,
s darázs, döglégy
tánca sem számít testemen:
halálomban virág
nyílik, mely árva,
mint tánctalan öled,
de szirma félénken
érted rebeg
örök, kiapadhatatlan
kút-ajakkal:
innám én folyó
tested levét,
mint társadét,
kin egekbe n?ttem,
s méhek poroznak
most fényl?n, serényen,
de elmúlni is csak
zokogva úgy fogok,
mint társtalan kedvesed,
ki hiába könnyezett,
s barbár virágágy
is oly hiába takarta,
humusszá lett, s
benne a vágy is,
majd porladó testem
e földre roskad,
s holt könnyek
öntöznek támadva
oly üveges fagyban,
akár a búm,
bennragadva,
kifordulatlan…
Lám, a csöndes szeret?k
mind így múlnak el,
fejfájuk csak a vád,
s az öreg k?ris árnya,
hamuvá így leszünk,
be nem kapálva,
s táncunk a hirtelen
támadt szél felh?járása…
Legutóbbi módosítás: 2009.05.30. @ 15:39 :: Sánta Zsolt