?k kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segít?k: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést, és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek t?lünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.
Kereszt és párizsi
Kristóf a maga sérült módján igazi állatbarát volt. Szeretete kiterjedt minden fajtára, igazán nem válogatott: boldog tulajdonosa volt már ? tekn?snek, aranyhalnak, s?t egy vérbeli húsvéti nyúlnak is. A nyulat ugyan kölcsönkaptuk az ünnepre, viszont a macska – melynek nevét nem jegyezte fel a krónika – teljes mértékben a lakóotthon családjához sorolhatta magát.
Ez a történet még egy évvel az én jövetelem, és a kutyás éra el?tt történt, az utóbbiból következik, hogy a macska vidáman élt a fiatalok között. Mindennap kapott enni, kedvére leshette a galambokat a közeli parkban, vagy éppen az udvarunkban, és esténként a garázstet?n királyi büszkeséggel, de ugyanakkor kimondhatatlan közönnyel figyelhette, ahogy a fiúk focizgattak az udvaron. A kedvenc helye mégis az ajtó el?tti feny?fának az alja volt, legtöbbször ott látták szunyókálni. A fiatalok munkába menet sokszor megsimogatták, becézgették. A macsek – mint már mondottam – boldogan élt köztük. Aki a lakóban jól akar élni, annak csak egy dolgot kell tennie: megszokni az állandó – néha csak este tíz óra felé csendesed? – zajt. A macskát a hangzavar nem izgatta, s?t egy-két búja, tavaszi éjszakán maga is hozzájárult a lakóotthon lármájához.
A macska eme m?vészetéb?l Kristóf nem hallott semmit, ugyanis kétéves korában agyvérzést kapott, mely által elveszítette a hallását, és részben lebénult az alsó ajka. Beszélni sem tanult meg rendesen, viszont néha ? volt a leghangosabb köztünk. Talán a süketségének is köszönhet?, hogy ? kedvelte legjobban a macskát.
A fiú olykor lelépett vacsoráról, hogy a párizsis kenyeréb?l megkínálja, és mikor egy szerencsétlen baleset miatt eltört a lába (mármint a macskának), Kristóf egész délutánokat töltött a garázsban fekv? állatnál. Ápolta, vigasztalta, és csak a kemény, következetes gondozói szigor tartotta vissza attól, hogy az állatot a szobájába vigye éjszakára. Végül a macska – Kristóf szobájának a gyógyhatású leveg?je nélkül is – szépen meggyógyult. Olyannyira, hogy csak futásnál, rohanásnál bicegett.
Az eset egy forró nyári napon történt. Ezen a meleg, fülledt délutánon csak Kristóf és Anti – a kollégám – volt otthon. A többiek valahol a városban csavarogtak. Antinak felt?nt, hogy a macska, kinek nevét – mint fennen megemlítettem – nem jegyezte fel a lakóotthon krónikája, már órák óta ki sem mozdult a kedvenc feny?fája alól, és a kollégám mintha arra is emlékezett volna, hogy délel?tt is ugyanígy, ugyanebben a pozícióban feküdt ott. Mikor aztán megnézte a tálját, miben a macskaeledelhez hozzá sem nyúltak, odament a feny?fához. Az állat nem neszelt fel a léptei zajára, s?t a szólongatásokra se reagált. Anti most már olyannyira gyanakodott, hogy egy száraz feny?gallyal bökte meg a jószágot, aki mozdulatlanul, flegmán t?rte ezt az atrocitást. Nem is mozdulhatott, mert megdöglött.
Bár az a szabály, hogy nem a sérültek helyett dolgozunk, és a gondozottakat be kell vonnunk mindenféle munkába, a takarítástól a szemétlevitelig mindenbe, most Anti mégis egyedül kerített valahonnan egy nylon szatyrot, amibe beletette a macskát. Kristófnak csak ezután szólt. Mikor az a kollégám kézjeleib?l megértette, hogy mi történt, csak szomorúan bámulta a macska nylon koporsóját. Még akkor sem sírt, mikor kíváncsian belenézett a zacskóba, és a saját szemével láthatta az elhunyt cicát.
Valahol a garázs mellett ástak egy kisebb gödröt, majd visszamentek a macskáért a feny?fához. Kristóf komoly arccal, lassú, komótos, s?t ünnepélyes léptekkel vitte a zacskót. Látszólag nem fájt neki annyira a macska elvesztése. A játszó kisgyermekek szent komolyságával vitte a koporsót, úgy, ahogyan azt a temetéseken látta.
Mert Kristóf akkor temetést játszott.
Még a betonjárdán sétáltak, mikor felt?nt a frissen ásott gödör. A fiú hirtelen megállt. Anti nem tudta mire vélni ezt, pedig logikus volt: Kristóf – miel?tt végleg elhantolták volna a macskát – bizonyosságot akart. A maga módján meg is kapta: miel?tt Anti észbe kaphatott volna, egy gyengéd, de mégis határozott mozdulattal földhöz vágta a macska tetemét. Egyfajta ébreszt?nek szánta ezt. A macska ugyan kett?t-hármat pattant a betonon, de – Kristóf legnagyobb döbbenetére – nem ébredt fel. Nem is nyávogott, nem is fújt, nem is szaladt fel mérgesen egy fára, csak mozdulatlanul feküdt a fiú lábai el?tt.
Ekkor eredtek el Kristóf könnyei. Ekkor fogta fel, hogy a macska TÉNYLEG megdöglött. Végleg és visszavonhatatlanul. Talán életében el?ször találkozott ilyen kézzelfoghatóan a halállal.
Még akkor is szipogott, mikor a sírhantba – kereszt gyanánt – egy fáról leszakított ágat t?zött, mely leginkább egy csúzliágasra hasonlított, mintsem egy feszületre.
Abban az évben a kollégák – anélkül, hogy ?k maguk gondoskodtak volna err?l – mindig találtak friss virágot a síron, egész kés? ?szig. Néha még az is megesett, hogy a hant el?tt egy-egy kisebb kenyérdarabka hevert, tetején egy szelet párizsival…
Legutóbbi módosítás: 2009.05.05. @ 07:57 :: Smelka Sándor