Rohadtul leestem a lépcs?r?l. Abban a pillanatban, ahogy hullani kezdtem, tudtam, hogy ez nagyon fájni fog. És láttam a cip?f?z?met lassított felvételben, ahogy (mint abban a Portishead videoklipben) kígyó módjára hullámzik a cip? nyelve felett. Kurvára meglep?dtem. Aztán végignéztem (amennyire persze fizikailag lehet) az egész testemen. A hátam, a nyakam, és a fejem nem láttam. A hátamat amúgy is nagyon kés?n ismertem meg. Soha nem is vonzott. Az embert általában érdekli a háta. Szerintem a legtöbben arra vágynak, hogy valami olyat lássanak, amit?l majd többnek tartják magukat. Az is lehet, hogy én alapból is eléggé sokra tartottam magam ahhoz, hogy leszarjam a hátam. Persze nem úgy ténylegesen, csak képletesen. Képletes fossantás. Hm…. Tehát lényeg, ami lényeg, kimaradtak részek az összképb?l. De ha most visszaemlékeznék, akkor talán emlékeimb?l le tudnám festeni magam. Merthogy kiválóan festek. Nem csak úgy festegetek, hanem úgy tényleg. Meg kell hagyni, FASZÁN (!!) festek. Nem mindig festettem így, és akkor megmondtam azt is. – Barátom, én szarul festek! – Néha olyankor is mondtam, amikor nem volt ott senki. Ez legtöbb esetben a festés gyakorlása közben történt így. Akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha festhetek majd amúgy „faszán”. De mégis.
A következ? esemény, amire emlékszem a zuhanásból, az az elcsúszó cip?talp hangja. Ennek leírásához feltétlenül tudni kell, hogy ez egy panelházi lépcs?, és ha már valaki járt egy rendszerváltás el?tti tömbházban, akkor tudja, hogy az milyen. Sok iskolában is ilyen lépcs? van, és ha ez már megvan, akkor mindenki szellemi fülébe belemászik egy vékony, de annál jellegzetesebb sípolásra emlékeztet? hang. Leginkább dolgozatírás közben figyeltem rá fel, amikor rágtam a ceruzát, és irigykedve hallgattam a kint közleked?, nyilván pisilni készül?, sportosan öltözköd? diáklány lapos talpú cip?jének hangját. Persze olyankor azt is láttam, milyen bugyi van rajta, és hogy mekkora a melle, meg a fansz?rzetet is. Aztán a hangját hallottam magamban szeretkezés közben, éreztem a hajának illatát, a b?rének érintését, és ilyenkor gyakran lecsöppent egy kis nyál a dolgozatomra. Tegyük hozzá, nemegyszer ez volt az egyetlen változás a megkapott papír, és a beadott papír között. Az a gondolat, hogy az a sportos lány akár egy negyvenes testneveléstanár is lehetne, legtöbbször (hála istennek) kimaradt. Amikor nem, akkor aki olyankor ránézett, láthatott egy furcsa fintort, amit egy fejrázás és a dolgozatírás folytatása követett. Na de a „minimálpornó” ne tereljen el minket a lényegt?l, ami jelen esetben a csikorgás. Ez pedig úgy keletkezik, hogy a gumitalp és a padló, különleges találkozásuk közben, érdekes hatást gyakorolnak egymásra. A gumitalp szeretne tapadni. S?t, tulajdonképpen a padló is szeretné, ha a gumi tapadna, de valami (általában egy, a közös érdeknél er?sebb fizikai er?, esetleg valami olajos szennyez?dés) hatására nem bizonyul a kötelék eléggé er?snek. Ekkor a gumired?k a talpon, milliméterekben mérhet?en, de nyúlni kezdenek. Aztán visszaugranak. És újra nyúlnak, és visszaugranak. Mindez annyira gyorsan történik, hogy a végére csikorgó hanggá válik a dolog. Ha jól gondolom, akkor pont ennek a hangnak keletkezése közben, szinte szinkronban vele tágult ki a pupillám. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor csak ezután néztem le a kígyózó cip?f?z?re. A pupillám kitágulásának pillanatában több, egyéb fontos dolog is történt. El?ször is az ajkaim is elváltak egymástól. A kezeim reflexszer?en kötéltáncos pozícióba álltak, a törzsem vonala kissé eltolódott hátrafelé, a súlypont elmozdult, próbálván kompenzálni a fennálló veszélyhelyzetet, és ebben a „böszme” pózban, hirtelen minden kitisztult. Megkaptam azt, amire oly régóta vágytam. A témát. Aztán rögtön a gondolat után meg is fogalmazódott bennem a válasz: – Na, most kéne magamat lefesteni. És miközben össze vissza kapálóztam a kezemmel, a legjobban azon húztam fel ott akkor a fejem, hogy nincs senki, aki lefényképezzen. Ezért aztán nagyon sok energiát fektettem abba, hogy mindent megjegyezzek. Ha lett volna egy mód rá, akkor vázlatrajzot készítek. Er?sen éreztem magamban a kényszert, hogy a zsebemhez nyúljak, és kivegyem a jegyzetfüzetem, meg a ceruzát. Persze mocskos mód bosszantott a tény, hogy a kezem éppen azért küzd, hogy ne essek el. Hol érdekelte az én kezemet az, hogy megfesthetném életem m?vét. Hogy végre letehetnék olyat, amit eddig senki. ? csak ott, mint egy hülye szalag a bicikliz? kislány kormányán, össze-vissza csapkodott.
Emlékszem, anyám mindig azt mondta: – Fiam, beléd annyi tehetség szorult, mint amekkora a fejed. Ez azért volt jó, mert tök átlagos fejméretem volt. Ez feltett bennem egy kérdést, amit aztán – és soha – nem adtam anyunak tovább, hiszen pont ez a lényege ennek a „dicséret-szidásnak”. A kérdés pedig, milyen összefüggésben van a koponyám mérete a tehetségemmel. Netán arra gondolt, hogy átlagos vagyok, és csak rajtam múlik, mi fog velem történni? Esetleg arra , hogy egy ilyen fejméret? tehetség sokak számára elérhetetlenül nagy dolog, vagy talán arra, hogy semmihez semmi közöm, és jobb, ha inkább a fejemmel török pénzért dolgokat. Szerintem a pedagógiájának lényege, hogy ezt a kérdést ne tudjam megválaszolni. Hiszen ez ösztönz?en hatott a személyiségem fejl?désére. Kellet, hogy foglalkoztasson a kérdés. Mi a pöcsömet akart ezzel anyám? S?t – mi a pöcsömet akarok azzal én, hogy érdekel az, hogy a mi a pöcsömet akar ezzel anyám. S?t… És így tovább. Végére rájöttem, hogy nagy valószín?séggel a pöcsöm minden titok tudója, így aztán sok szép közös pillanatot töltöttünk el mi ketten, és ezt a szent köteléket a n?kkel való szerelem sem bonthatta széjjel. Ennek az is lett a következménye, hogy valahányszor valaki úgy reagált valami kérdésre, hogy a „fasztudja’”, én csak bólintottam. Sokan viccesnek hittek engem emiatt, persze én tudtam, hogy ? tényleg tudja. Ezért aztán éveken keresztül a legzseniálisabb gondolataim orgazmus közben születtek. Az egyetlen kivételt ez a zuhanás jelentette. És emiatt éreztem a péniszem irigységét. A péniszirigység fogalom ezzel a szösszenettel, azt hiszem, átértelmez?dött.
……………………………………………………………….
Albert Camus szavaival élve: „ Az els?, amit egy írónak meg kell tanulnia, az a m?vészet, hogy amit érzékel, átültesse azzá, amit érzékeltetni akar.”
A nyilvánosságra szánt m? egyúttal egy kommunikációs próbálkozás is, viszonylagossá teheti saját szemszögünket.
Egyszóval rég olvastam ennyire gyönge írást.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.06. @ 07:32 :: Szendrői Csaba
