Fák és madarak összetartoznak. Így hát, aki szereti a szárnyas népet, s alaposan meg akarja őket ismerni, az előbb tanuljon meg fára mászni. Én ezt a szakmát abban az időszakban tanultam ki, amikor a csodaverebet kergettük, de nem ám miatta, és nem is a többi madár miatt.
Az egész úgy kezdődött, hogy az eszement, iskolai csereberélések során hozzájutottam egy valódi, működőképes forgókondenzátorhoz. Abban a pillanatban halvány fogalmam sem volt, mire való. Fénylett, lehetett tekergetni, s ez már elég ok volt arra, hogy áldozzon az ember néhány ugyancsak haszontalan kacatot a zsebeit dagasztó arzenálból. Később jött hozzá egy detektor, s mire Lajos bácsitól, az utca polihisztor rádiószerelőjétől sikerült kikönyörögni egy fejhallgatót, egy formás kis bakelit dobozban, együtt is volt első rádióm. Már csak egy jól tájolt antennát kellett feszítenem valahová, fel a magasba. Erre a célra szinte kínálta magát két koros akácfánk. A csatlakozót kedvenc búvóhelyemhez, a nagy diófa lombjába, a szinte nyugágyat formáló ágvillához vezettem. Csatlakoztattam a vezetékeket, s majd leestem a fáról, mikor a detektor és a kondenzátor körüli rövid babrálás után valaki beleszólt a fülembe.
— Rádió Bukarest, programul unu!
Később bejött a Kossuth adó is, s én ültem a fán, hallgattam a rádiót, közben pedig lestem, hogy az alattam lévő fészekben milyen szépen gyarapodnak a gerlefiókák, és hogyan startolnak a fák csúcsáról toronyirányban felfelé a seregélyek, miként kapják el a repülő rovarokat, s térnek velük vissza. Közben már a gimnázium padjait koptattam. Fekete István regényeit Hermann Ottó, Vertse Albert könyveire cseréltem, bújtam a Búvármagazin számait és mindent magamba töltöttem, amit tollas barátaimról írtak. Miután zenetanulással is gyötörtem magam, és a detektoroson sok zenét hallgattam, nagyon beindította a képzeletem az akkoriban napvilágot látott felfedezés, miszerint a madarak éneke valójában egészen más, mint amilyennek halljuk. A madarak idegtevékenysége sokkal élénkebb, gyorsabb a mienknél. Így nem csoda, hogy egyes fajok esetében a kitartott hang valójában egy ötfokú dallam, hasonló a legősibb népdalainkhoz. Csak alacsonyabb fordulatra kell váltani a magnót, s már mi is felfogjuk.
A seregély nagyszerű énekes. Saját hangja ugyan nem több, mint egy fülsértő recsegés a rádióban, de nagy kópé őkelme, s nem átallja eltanulni más madarak énekét. Sőt, még az ajtónyikorgást is leutánozza. Adva volt a nagy kérdés. Vajon a seregély által produkált lopott ének szerkezete ugyanolyan, mint annak, ami a tulajdonos torkából bújuk elő? „Ezt ki kell derítenem!” — ismételgettem magamba. A seregélyhangokat rögzíteni kell, az meg csak úgy megy, ha idetelepítem a madarakat. A rádiózástól átpártoltam az asztalossághoz. Állandó foglalatosságommá vált az odúgyártás és a vele járó fáramászás. Az utóbbi dologban ekkorra szakembernek számítottam.
A következő tavasszal már négy seregélypár hordta hol a rovarokat, hol meg a szép piros cseresznyéket a fiókáiknak. Szidtak is a szomszédok, seregélyestől, minden oldalról. Kár, hogy mire idáig eljutottunk, nekem már egy egészen más természetű kérdésre kellett választ adnom. Ezt sokszor feltették akkoriban, s valahogy így hangzott:
— Na, akkor hová mégy továbbtanulni, fiam?
Anyám némi rokoni sugallatra azt szerette volna, ha fiából orvos lesz. Erről hallani sem akartam. Kati néni, kiváló irodalomtanárunk valamit észrevehetett, amit rajta kívül más nem látott meg bennem, mert azt lelkelte, menjek én csak bölcsészkarra, és tanuljak irodalmat. Csakhogy ő meg azt nem tudta, hogy osztálytársaimhoz hasonlóan szörnyű a helyesírásom. Négy év alatt, talán ha két nyelvtanórát tartott. Kárpótlásul viszont olyan írók és költők műveivel ismerkedtünk, akik nem is szerepeltek a gimnáziumi tantervben, két kedvencét — Mikszáthot és Móriczot — meg jobban ismertük az egyetemi tanároknál. Sajnos az érettségi dolgozatainkat meg messziről fel lehetett ismerni, mert ha javítás után sarlót és kalapácsot festenek rájuk, hajazták volna a szovjet zászlót. Így hát a bölcsészkar, mint ötlet, szintén ugrott.
A gimnáziumban akkortájt favorizált 5+1-es képzés keretében zöldségtermesztést is tanultunk. Szívesen lettem volna agrár-, vagy kertészmérnök, de erről meg mezőgazdász Apám nem akart hallani. Végül elhatároztam, mindenképp oda megyek, ahol még többet megtudhatok a madarakról, köztük a seregélyről. Kutató biológusnak nem mertem jelentkezni, mert a felvételi tárgyak között ott virított a matematika, amit ugyan csodáltam, ámde nem szerettem. Jelentkezési lapom a Szegedi Tanárképző Főiskola biológia-földrajz szakára adtam be. „Jó döntésnek” bizonyult, mindössze csak 130-szoros volt a túljelentkezés. Ugye a Ratkó-korszak… Csak az egy évvel később induló évfolyamba vettek fel, s a közbe eső időből tizenegy hónapot a Magyar Néphadsereg kebelén kellett eltöltenem.
Nem kár érte. Legalább megtudtam, hogy a hadseregnek semmi köze a madarakhoz. Ha csak lövegparancsnokom, a Hajdúságból származó Danka tizedes kedvenc kiszólását nem számítom ide.
— Takács, maga mirt níz engem madárnak, mondja meg, de őszintén! Tollas az én hátam?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Takács Dezső
