Szűkebb hazám, a Csanádi-hát, valójában a Maros hordalékkúpja. A havasok vizétől megerősödött, sebes vizű folyó, miközben utat vágott magának a Zarándi-hegységben, elfáradt, s itt rakta le kavicsos, homokos terhét. Sokszor annyit, hogy saját hordaléka állta el útját. Ilyenkor új medret keresett magának, s a régit hátrahagyta. A jégkorszaki szél által idehordott löszt már fattyúágaival vállvetve szabdalta össze. A hullámossá vált felszín mélyebb pontjai között ma is itt kanyarog a Száraz-ér, a Cigányka-ér és a Kutas-ér. A víz jelenléte a ligeterdős tájon, a régi korok emberének is fontos tényező volt. A vízfolyások mellé mindig szívesen telepedtek le elődeink. A Száraz-ér és a Cigányka-ér összefolyása valóságos régészparadicsom. A hatvanas évek derekától a közelmúltig szinte minden évben folyt ott ásatás, s a dolog izgalmas volta, no meg a szikár tény, hogy a tanári fizetés nem bánta a kiegészítést, engem is rendre odacsalt. A hetvenes évek majd minden nyarát ott töltöttem, mint ásatási segédmunkás.
A Cigányka-ér bal partján egy tekintélyes kunhalom magasodik. A jobb parton egy bronzkori temető közel 140 sírját sikerült feltárnunk, s amíg elértük a sírokat rejtő réteget, gyakran akadtunk a Szarmaták nyomaira is. A Száraz-eret, miután befogadta a Cigánykát, az útjában álló magaslat egy nagy patkókanyar megtételére kényszeríti. Erről hamar kiderült, hogy valójában egy lakóhalom, tudományos nevén, tell. A csiszoltkőkor embere sok-sok nemzedéken keresztül lakta ezt a helyet, s a keletkezett törmelékével tovább magosította. Itt tárták fel a régészek Magyarország területének legnagyobb új kőkori települését, melynek kora 6000 évre tehető. Létezéséről már korábban tudtak, mert szántáskor az eke gyakran hozott itt a felszínre csiszolt kővésőt, sarlóél-darabkákat, kőbaltát, edénytöredékeket.
A legfelső réteg eltávolításával tolólapos lánctalpas nyitotta meg a tekintélyes méretű szelvényt. Innen azután már az ásóé és lapáté, időnként a spaknié és az ecseté volt a főszerep. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre, úgy magasodott fölöttünk a függőleges löszfal. Végül a szelvény közepéről már csak három karral lehetett kidobni a kiásott földet. Az első nyáron a területnek csak a felét sikerült feltárnunk, a többi a következőre maradt. Mikor júniusban visszatértünk, örömmel konstatáltuk, hogy most is az történt, ami ilyenkor történni szokott. Megelőztek bennünket. A kis szürkésbarna partifecskék és a színpompás gyurgyalagok már elkészültek löszfalba fúrt fészkeikkel. Az összeszokott, főleg tapasztalt, öreg kubikosokból, és néhány hozzám hasonló fiatalból álló csapathoz magyar és lengyel régészhallgatók is csatlakoztak, így aztán madarat és embert egybevetve, igencsak élénk nyüzsgés támadt a gödörben. Az eredmény sem maradt el. Kikeltek a fiókák, mi pedig elértük az egykori járóréteget, megtaláltuk a házak döngölt padlóit, a cölöplyukakat, a tűzhelymaradványokat. Számos kőszerszám, edénytöredék, szövőszék- illetve hálónehezék, és feltűnően sok, vörös festéket tartalmazó tégely került elő. Találtunk olyan cseréphombárokat, melyekben még az elszenesedett cigánybúza és szögletes lednek-magvak is benne voltak. Azt pedig, hogy az ember már ekkor sem élt hit nélkül, elhagyatottan ezen a világon, néhány idol és arcosedény-töredék bizonygatta.
Keményen dolgoztunk, s még mi fiatalabbak estére már kutyául elfáradtunk, az öregeken ilyesminek semmilyen jelét sem láttuk. Ennek persze megvolt az oka. Mi szaporán, gépiesen rúgtuk az ásót a földbe, ők körültekintően, megfontoltan választották meg a következő nyom helyét. A „Vajon mit találunk?” — nevű láztól hajtva őrült vakondként lapátoltuk a földet. Nem úgy az öregek. Az ásatáshoz közeli tanyán méhészkedő, s rendszerint mellettem dolgozó Reznek Jóva bácsi lapátja, méretét illetően, nagyjából a fele volt az enyémnek. Vagy már elkopott a sok munkában, vagy egyszerűen levágta az elejét a keskeny jószágnak. Ebbe azután jó hosszú nyelet szerkesztett. Mielőtt megmerítette volna földdel, ide-oda rakosgatta lapátját, majd miután a hosszú nyél diktálta széles ívben kidobta a szelvényből, elmerengve nézett utána, mert ugyebár nem mindegy annak a földnek, hogy éppen hová esik. No, és az is megesett már, hogy értékes leletet dobott ki a figyelmetlen segédmunkás. Miután Jóva bátyánk délben a szalonna-, kenyér-, paradicsom- és paprikafalatoknak még egy-egy jó nagy karéj mézes kenyeret is utána küldött, nem csoda, hogy még akkor is legényesen állt a talpán, mikor rajtam már kiütköztek a végelgyengülés jelei. Mondta is, ilyenkor mindig:
— Tanár úr, csak nyugodtan! A főd annyi itt, mint a péva, az erő meg köll még magának másra is, ha hazamegy az asszonyhoz.
Teltek a hetek. A gyurgyalagok szorgalmasan hordták fiókáiknak a darazsakat és a méheket. Mi gyönyörködtünk színpompás tollazatukban, bámultuk szép ívű röptüket. Jóva bácsi napjában többször is hangot adott az feletti ámulatának, hogy ezek a madarak baj nélkül el tudják fogni az éles fullánkokkal felfegyverzett rovarokat. Végül a fiókák, a szülők aggódó verdesésének kíséretében, szép sorjában kirepültek a szelvényfalba fúrt járatokból. Az ezután következő napokban Jóva bácsi egyre gyakrabban támasztotta meg állát ásónyélre tett kézfején, tolta homlokába kalapját, vakargatta a tarkóját. Látszott, valami aggasztja, valamin nagyon töri a fejét. A ráadás mézes kenyerek meg kezdtek elmaradozni.
Augusztus derekára végeztünk a munkával. Az utolsó délután a régészek azzal állítottak bennünket munkába, hogy forgassuk meg ásóval a szelvény fenekét. Ha valamit még találnánk, vegyük ki, tegyük félre. A felásott földet már nem kell kidobni. Ezzel ők elmentek, mi ástunk. Egyszer koppant csak az ásó. Az egyik fiú, aki épp egy hajdanvolt ház padlóját ásta, egy vékonyka, rövid combcsontot talált. Furcsa vörös színe volt. Spaknival körbebontotta, s talált még néhány hasonló csontot, csonttöredéket. Vajon mi lehet?
A rögtönzött kupaktanács fele kutyára, másik fele nyúlra szavazott, így az utasításnak megfelelően az összeszedett csontok kikerültek a szelvény partjára. Megmaradtak, de eredeti helyén fotózni, a lelet helyzetét milliméterpapíron dokumentálni már nem lehetett volna.
A munka végére visszaérkező régészek elégedettek voltak a munkával, kivéve az ásatást vezető hölgyet. Ő a kipakolt csontok látványára szívszaggató zokogásban tört ki.
Kidobtuk Európa harmadik, neolit korból származó, festett gyereksírját. A szülők elhunyt gyermeküket házuk padlójába temették.
A régész zokogott, mi ültünk lehorgasztott fejjel. Csak az energiatakarékos Jóva bácsinak maradt ereje némi vigasztaláshoz.
— Ne sírjon lányom, valahogy majd csak lesz! Nekem hét méhcsaládom volt a tavasszal, most meg csak kettő van, oszt mégse sírok.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Takács Dezső
