Seftelek
– Halló, halló itt Ernő beszél. Judit mesélte, hogy kifosztották az üzletet, alig van áru. Mondta, hogy tudnál seftelni a joystikokkal, amíg nem jövünk vissza. Nekem egy darab olyan tíz schilingben jön ki. Ugye volt száz karton. Nem tudom mennyi ment el, de ennyiért mindig tudok szerezni. Szóval egy kartonban van száz darab, azaz ezer schilling, plusz a medve. Nem sok, de ha annyira nincs cumó, akkor seftelj vele. Vigyék, akinek kell, csak olyan árut szerezzél, amit el is visznek.
– Na nem is olyat, ami ragad. Lenne pár monokron monitor, nettó százötven darabja, de talán le tudom törni százötven alá…
– Veszik a monitort?
– Vennék, mint a cukrot. Sőt a színest is, de az jóval drágább. És floppylemez. Mind a két fajta, HD és DHD. Azon kívül mindenfajta adattároló. Floppy vagy magnó. Ami meg nagyon menne az, az asztali számológép, a Sharp akármennyi. Kettő is van belőle, mind a kettő megy papírszalaggal vagy anélkül. Itt nagyon drága a beszerzése, nem lenne rajta nyereség. Medvével kb. ezeregyszáz az egyik, a másik meg kilenc körül van. Nézd meg ezt, mert menne, nem csak kiskerben, hanem nagykerben is.
– Rendben, akkor megyünk tovább Bochumba, mert ott jobbak az árak. Rendeltem egy csomó rádiósmagnót meg rádiót is.
– Kinek kell tranzisztoros rádió manapság? Az a nyakadon marad.
– Wágner erősködött, hogy ezek világvevő, márkás zsebrádiók, el lehet adni.
– Ő már csak tudja! De ha megrendelte, hozzátok. Kínlódjon majd vele ő.
– Mi van a C64–es gépekkel? Azt mondtad, hozzák, mihelyt beindul a bolt. Kellene, mert vinnék flopyval vagy magnóval. És nyomtatót is. Epson fx ezres kéne, azt vennék.
– Megnézek mindent Bochumba, és rendelek, ha lehet. Írjál egy listát, amit még gondolsz, hogy jól el lehet adni, és holnap este, ha telefonálok diktáld le.
– Rendben van. Még egy dolog, de azért ne fájjon a fejed. Sok bóvli kellene, illatszer, rágó, csokoládé meg kávé. Ezeket, ha akarod, meg tudom szerezni olcsón. Minden vackon van egy schilling haszon. Tudom nem sok, de tudod kleine fische gute fische,
– Ezt majd megbeszéljük, ha otthon leszek. Wágner fog neked örülni, hogy konkurense leszel.
– Én csak ajánlottam. Nekem nincsen diplomám, mint neki, de árulni – merem állítani – jobban tudok, mint ő. Na sok lesz a telefonszámlád, majd holnap dumálunk tovább.
– Szerintem, te veheted majd a kalapod. Sanyi nem fogja jó néven venni, hogy beledumálsz az üzletbe – jósolta Judit.
– Én nem dumálnék bele, de valahol nekem is érdekem, hogy menjen ez a kóceráj, mert én is valahogy ebből élek. Ha van forgalom, nekem is több a pénzem, legalábbis remélem.
– Ez így igaz, ahogy mondod. Csak van egy nagy bökkenő. Nincs elég pénz, amíg ki nem áruljuk a forgótőkét.
– Judit, ha arra várunk, akkor szakállunk nő. A magyarok vásárlási kedve kiszámíthatatlan, mert egy részük magának vesz, másik meg eladásra, seftre. Egyik nap ez kell, a másikon meg más. Tudjunk rugalmasnak lenni. Én hiába mennék a bankokba kölcsönért, nincs mit felmutatnom, amire adnának. Ernőnek meg van, ez az üzlet, meg kitudja még mi.
– Például az én vadi új autóm, amit nemrég vettem.
– Nem mondod komolyan, hogy a Golfot be akarja pancsolni.
– Pedig azt szeretné. Kapna rá nagyon jó összeget, és akkor ennek a dupláját kapná a banktól.
– Judit ne menj bele, kidobott pénz. Nem mondom, hogy nem jönne jól, hamar visszajönne az ára, sőt több, de én úgy vagyok vele, amim már egyszer megvan, azt nem kockáztatom.
– Adna garanciát az Ernő, hogy fél év alatt kifizeti kamattal.
– Te tudod, hiszen te élsz vele, teljesen a magánügyed. Ami meg mindenképpen jó lenne az a liferschein. Minden magyar bolt így kereskedik. Egy csomó nagy cég ad hitelt egy hónapra. Tehát, ha elmegy az egész áru, akkor a hónap végén kifizeti, és ha nem, akkor a maradékot visszaküldi, és annyit fizet csak, amennyit eladott.
– Sok a kamat, azért nem csinálja.
– Mit sok? 25% az sok? Nem nyer 145%–ot akkor is? Dehogynem! Nem tudom az üzletmenetet, hogy ti hogy kalkuláltok, de mindenütt cirka ennyit nyernek a liferscheines rendelésen.
– Meg kellene mindezt beszélni, ha itt az Ernő. Ha nekem lenne annyi kockáztatni való pénzem, mint neki, már rég nem alkalmazott lennék.
– Nem akarsz társulni? Tudnák egy jó lehetőséget.
– Csak nem az Ernőt?
– Nem. Saját magamat!
– Judit, ne sértődj meg. Senkivel nem társulnék. A saját nejemmel sem, és magammal sem. Izraelben egy kisebb vagyonom úszott el, amikor volt társam. Adok ötletet, és maradok alkalmazott, csak fizessék ki az ötletem, és kapjak valamit a forgalomból. Az nekem éppen elég.
– Fura pasas vagy. Mesélted, hogy a piacon akartál volna standot és kerestél hozzá befektetőt.
– Igen így volt. De én csak a kölcsönt akartam volna, és nem beleszólást meg hasonlókat, mert az már nem az én üzletem. A kölcsönre bazíroztam, amit beígért, és nem adott oda. Az akkor egy horribilis összeg volt, de mostanra már ki is fizettem volna. Látom nap, mint nap, hogy megy a törököknek, akik szintén ebben utaznak. Mindegy, ez van. Este majd körülnézek, mert Ernőke kér listát. Én megcsinálom, sőt azt is felmérem, hol és mit tudunk kapni liferscheinre a legjobb kondíciókkal.
Este elmentem egy pár ismerős helyre, hogy némi adatinformációt gyűjtsek, meg feltett szándékom volt, hogy abból a sok nyamvadt yojsztikból eladható árut szerezzek. Sokmindent nem tudtam meg, például olyat, hogy melyik nagykereskedőnél lehet hosszú időre árut kapni hitelre. De eladtam egy halom joysztikot, és szereztem két mokron monitort is száz schilingért. A listát is összeállítottam. Szerencsém is volt, mert találkoztam egy illatszer– és bóvlikereskedő orosz–izraelivel, aki megígérte, hogy eljön az üzletbe és ad árut liferscheinre. Másnap reggel már nyolc előtt az üzletnél voltam.
– Nem tudtál aludni? – kérdezte Judit.
– Az nem gond nálam. Ahogy leteszem a kobakom, már alszom is, csak hajnalban mindig, úgy öt felé felébredek. Hoztam egy kis portékát, illetve el kell szállítanom néhány yojsztikot, mert eladtam készpénzért. Ahogy viszem az árut, adják a pénzt. Meg fog jönni, talán már ma egy bóvli nagykeres. Ad liferschenre minden árut, kávét, rágót, illatszert, fűzfánfityegőt, és nem kér rögtön pénzt, csak ha túladtunk rajta. Ami megmaradt azt visszaveszi. Hol a fenébe van Bence, mert autókázni kéne. A puszta kezemben nem cipelhetek el ennyi yojt.
– Pakold be a tragacsba addig is, mert nemsokára jön. Ja, itt a számlakönyv és a pecsét.
Elkezdtem bepakolni, közben megérkezett Bence is.
– Mit csinálsz? Csak nem jöttek elárverezni az üzletet?
– Azt még nem, de szállítani kell egy csomó helyre. Ne idegeskedj, csak itt a környéken.
– Mi az, seftelsz már privátban?
– Dehogy privátban. Nem az enyém a szajré.
– Akkor meg mit virtuskodsz? Nem lesz ettől több a pénzed, azt csak hiszed. Na, de nem vitatkozom veled. Megyek, iszok egy kávét és mehetünk.
Kilenc után már ismét az üzletben voltunk, és megvolt a napi bevétel. Bence szerint ugyanis a kétezer schilling, az elég lesz mára, mint bevétel, amúgy sincs árú, nem érdemes strapálni magunkat.
– Én elmentem a buszokhoz. Ha jönne a bóvlis, akkor tartsátok szóval, amíg jövök. Protekcióm van nála.
Mire leértem, már nagy volt a nyüzsgés, mert két busz is akkor állt be. Kezdtem osztogatni a szórólapokat, de valahogy nemigen volt kedvem dolgozni, mert Bence szavai még mindig a füleimben csengtek: „Mit strapálod magadat, neked úgysem lesz több pénzed”. Márpedig egy kicsit jobban ismerte Bergmannt, mint én.
Lehetőségek
Messze nem ment úgy az üzlet, ahogy kellett volna. Nem nagyon volt árunk, legalább is az, amit kerestek. Tévé egy darab nem volt például, és sztereó berendezés sem. A kacat holmi meg valahogy nagyon kiszámíthatatlan dolog. Voltak ugyan, akik elvittek egy halom magnókazettát, de a márkásak árát sokallták.
– Drága az minekünk aranyoskám. Mi eladásra visszük, és a schillinget tízes szorzóval kell, hogy számoljuk. Másképp nem éri meg. Nagyok ám nekünk is a költségeink. Számolja csak ki, mennyiben jön ki egy magnókazetta, ha minden költségem beleteszem. A benzin oda–vissza, és maga az ár. Maguk egy kazettáért tíz schillinget kérnek. Az, az én számításom alapján száz forint. De akkor hol van a benzinpénzem? A TDK kazettát a maszek százötvenért adja, akkor én ezt a nevenincset nem tudom adni ugyanannyiért.
– Sírnak ezek itt jobbra–balra – kezdte el Bence a szokásos napi monológját. – Azt hiszik, hogy nekünk ingyen van az árú.
– Bence, az a gond, hogy mi alapvetően schillingben számolunk, ők meg forintban. Én is boldog lennék, ha ezzel a fizetéssel Pesten élhetnék és nem itt. Na megyek hajtani a népet, hátha lesz valami bevétel.
– Lehet, hogy kellene még monitort hoznod – mondta Judit. – Egy maradt, de ugye azt nem adhatom még el.
– Lemehetek a srácokhoz, ha Bence is lejön a tragaccsal.
– Itt a kulcs! Neked is van jogsid ugyanúgy, mint nekem.
– Bence, nem egészen. A tied latin betűkkel van megírva. Előfordulhat, hogy a közeg, aki igazoltat tud angolul, vagy magyarul, és értékeli. De az enyémben számára ismeretlen hieroglifák vannak, és jobbról balra nyílik. Mire átlapozza, belefájdul a keze meg a szeme, és nem fogja megnézni az utolsó lapot, ahol ott van angolul is, meg franciául is, mert az első mondat az arabul van, ami szintén érthetetlen számára.
– Nem akarod átíratni véletlenül?
– Ha fizeted, akkor azonnal.
– Miért nem szólsz Ernőnek?
– Ő kifizetné? Ha szólok majd neki valamiért, az, az elmaradt lakbérszámláim miatt lesz. Két hónappal lógok, és ha felszólítanak, hogy vagy fizetek, vagy kiköltöztetnek, akkor nem tudom mi lesz.
– Mit csinálsz a fizetéssel, amit itt kapsz? Ernőke azért nem fizet rosszul.
– Bence! Ne idegesíts, mert hozzád vágok valamit. Nekem van egy gyerekem is, akinek sok mindenre van szüksége. Legfőképpen lakásra, élelemre, és ezek eléggé drága dolgok erre. Na gyere légyszíves, menjünk le a „Csallóközbe”, hozzunk három nyomoronc monitort. Judit kérek öt darab százast, mert nem akarok liferre vásárolni. Ki tudja, Ernőke talán tudott rendelni olcsón.
A „Csalló…” köztünk, magyarüzletesek nyelvén egy környéket jelentet. A Mária közepe tájékán levő mellékutcákban dolgozó magyarüzletek gyűjtőneve volt. Az itteniek olyan pofátlanul loptak, hogy az már vérlázító volt. Mindenki tudomásul vette, hogy helyzeti előnye van azoknak, akik magán a Mária Hilfer strassén nyitottak, de akik a mellékutcákban dolgoztak azáltal, hogy csaltak és átvertek, saját maguk alatt vágták a fát. Nem tettek senkivel sem kivételt, pedig ugyanúgy magyarok voltak, mint a vevők többsége. Gyakran megcsinálták azt a trükköt, hogy csupán csak az üres dobozt adták oda a vevőnek, szépen csomagolva. Ha a vevő még Ausztria területén jött rá a turpiságra, és visszament reklamálni, előfordult, hogy rendőri segítséggel ki tudta verekedni az igazát. Ha csak úgy visszament, akkor azonnal el is zavarták ezzel a szlogennel:
– A pénztártól és az üzletből való távozás után felszólalásnak, reklamációnak nem adunk helyet.
Megcsinálták ugyanezt nagykerben is, amikor üzletnek adtak el. Ha idejében közvetlen a vásárlás helyszínén nem nézte át az ember az árut, akkor sokszor előfordult, hogy három négy doboz nem tartalmazott mást, csak a nejlont és a stiroformot. Én már ismertem minden ilyen trükköt, így velem nem merték eljátszani. Azokkal sem, akik régiek voltak a pályán. De azért én minden alkalommal ellenőriztem. Mire visszakeveredtünk az üzletbe, ott várt a bóvlis orosz. A monitorokat éppen csak bekellett vinni az üzletbe, már vitték is, mint a cukrot.
– Szerintem hozzatok még liferre legalább tíz darabot.
– Judit! Először intézzük el ezt az embert, mert neki is mennie kell, és mégsem azért jött és várt eddig, hogy üres kézzel menjen el. Pénzt úgysem adunk neki, csak egy aláírást pecséttel, hogy átvettünk egy csomó árut tőle. Gondolom, a portékát megmutatta és árakat is mondott. Szóval válassz Judit, és majd az árakkal kapcsolatba én alkudozok vele. Mielőtt meg visszamennénk az Urihoz, felhívom, mert nem biztos, hogy ad még monitort, amikor ő is el tudja adni ugyanennyiért, ha nem többért.
Azzal vettem is a telefont és hívtam az üzletet.
– Szia te lökött, Avi vagyok. Kellene még tíz monokrón, de liferre. Tudnál adni?
– Miért adnék most, amikor én is el tudom adni, pont úgy? Nem vagyok teljesen hülye. Jövő héten kaphatsz akár százat is liferre, annyiért, mint eddig.
– Nekem most kell, vevőm van fixen. Fele így, fele meg kápé nem menne? Te sem járnál rosszul, meg én sem.
– Ha tíz perc múlva itt vagy, akkor igen, de ha késel, már nem hiszem, hogy lesz.
– OK! Akkor máris indulok.
– Milyen nyelven beszéltél? – kérdezte Judit.
– Héberül. De mennem kell, mert nem lesz árúja, ha nem érek oda. Öt pénz és a pecsét. Fele lifer, fele kápé. Addig tárgyalj és válogassál, ezzel a jóemberrel meg majd az árakat én faragom. Ő is beszél héberül, úgyhogy ezt bízzad csak rám. – Azzal elviharzottam Bencével a monitorokért. Persze a szokásos kép a Barnebiten strasséban. Se behajtani, se parkolni nincs hol. Bencét küldtem, menjen egy kört, amíg én bemegyek Urihoz elintézni a papírokat, és kipakoltatom az üzlet elé az árut. Éppen idejében estem be, mert hárman is alkudoztak monitorra.
– Tessenek talán a jövő héten jönni, akkor lesz megint. Az úr már előre kifizette ezt a tízet.
– És nem tetszik tudni, hol lehet még kapni?
– Próbáljanak ennél az úrnál érdeklődni – hunyorgott rám Uri.
Adtam mindegyik kezébe egy–egy szórólapot, hogy ott még biztosan van, de az árban némi különbség lesz. Elvették, és már húztak is el, mint a vadlibák.
– Nem elég, hogy az utolsó tizet átengedem neked, még alám is akarsz vágni?
– Ugyan már Uri! Miért vágnék alád? Gondolod, elviszik többért, mint kiló ötven? Annyiért adod te is. Van egy ötvenesem az üzletért, illetve a főnökömnek, és annyi. De a reklám az számít nekem is, márpedig azt csináltál nekem, és ezt majd meghálálom, ha nagy leszek.
– Na pengessél akkor, és kotorj. De még valami! Nem tudod, hol lehet olcsón C64 est beszerezni? Mindegy, hogy mivel, flopyval vagy magnóval. Minden mennyiségben el lehetne adni.
– Nem mondtál újat. Nagykerben, egész Bécsben egy helyen van, amiről én tudok. A Linden gasséban, a Dudvás üzlete mellett.
– Nem a Dudvásé az a bolt is véletlenül?
– Azt nem hiszem. Nem ilyenben utazik, ámbár nem biztos. Ő nem is árul computereket.
– C 64–est nem. De nagyobb gépeket megrendelésre igen. Ha találnál valami magyar KFT–t, akik most kezdenek és kell nekik komplett informatikai rendszer, akkor szólj nekem. Van némi ismeretségem az IBM–nél. Kilóra tudok szerezni felújított gépeket.
– Nem hangzik rosszul, de nem hiszem, hogy lesz rá kereslet. Nincs szakemberük, aki beüzemelné nekik.
– Dehogy nincs! Tévedsz, és hülye vagy, hogy lebecsülöd őket. Nekem volt egy magyar felhajtó srácom, aki programokat ír, csinált nekem is egy programot az árunyilvántartásra, ami simán megy a C 64en is. Egyébként meg a MÚ egyetemre járt, csak dobbantania kellett. Itt játékprogikat gyárt, meg ilyen hülyeségeket. Tovább akar menni az USA–ba, azért nem megy jobb helyre dolgozni, pedig lenne hová. Persze nem fizetnék meg úgy, mint az itteni vagy nyugati szakembereket, ezért inkább maszekol.
Kintről felhangzott a tragacs dudája. Ami jelezte, hogy Bence visszaért a kolbászolásból.
– Kösz mégegyszer, és a jövő héten jövök lerendezni az öt árát, amivel lógunk.
– Várlak, és ha akarsz, kaphatsz százat ugyanennyiért.
– Majd megmondom a Bergmannak, nem én döntök. Addig van szabad kezem, amíg nincs itt.
Már ott toporogtak azok a magyarok, akik Urinál elvették a szórólapokat.
– Á, szóval maga is árul? Mennyiért adja a tíz monitort? Elvinnénk az összest.
– A hölggyel tessenek megbeszélni, én csak szállítok.
Judit majd nem felnyársalt a szemével, de mutattam a kezeimen mennyiben volt nekünk, és visszaintet, hogy akkor rendben is van. Minden monitorra rátett még plusz egy tízest, na meg a 25% „medvét” is hozzászámítva már nem is volt rossz a bolt. Darabonként majdnem nyolcvan schillinget kaszált a cég. Közben a szegény bóvlis meg rakosgatta a portékáját kartonokba, amit Judit rendelt.
– Te Judit, nem lesz ez egy kicsit sok?
– Ne aggódj. Eladjuk, és ami marad, azt visszaveszi.
Átfutottam az árulistát. Korrekt árakat szabott. Minden árun lehetett fogni egy schillinget, és ha még akkora szerencséje volt az embernek, hogy a vevő ezer schilling felett vásárolt, ahol már MWSt papírt is kellett írni, akkor többet. Beszéltem a bóvlissal pár szót, és elnézést kértem, tőle, hogy ennyi ideig kellett várakoznia. Mondtam, hogy jöjjön a jövő héten akkor a főnöktől kasszírozhat.
– Órát ne hozzak? Tudok olcsón. Japán felirat van rajtuk, persze nem azok. Miokó. Nem rosszak, mindenütt ezt árulják.
– Hozzál. Majd a főnök eldönti. Én csak közvetítő vagyok.
Este, zárás előtt egy számomra eddig ismeretlen magyar toppant be az üzletbe. Judit már jól ismerhette. Bemutatta nekem is.
– Rádai András vagyok – mutatkozott be. – Mondd, nem melóztál ez előtt a Petyóékkal?
– De igen.
– Na szevasz. Ha Judittal beszéltem, akarok veled is dumálni.
– Gondolom, biztosítási csomagot akarsz eladni nekem is.
– Azt is, meg lenne más is. Remélem, nem sietsz?
– Nem! Van még egy pár dolgom, utána beszélhetünk.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.26. @ 18:14 :: Avi Ben Giora.
