77. Mikor kezdett kivilágosodni, megláttam, amint apa belép. Súlyos, sötét levegőt hozott magával, mint az éjszaka árnya. Nem köszönt, mintha az udvariasság száműzve lett volna a házból. Táskáját leteszi az ajtó mellé. Marad egy kicsit, de korántsem mozdulatlanul, egyik lábáról áll a másikra, bámulja az ebédlőt, akárha új lenne számára, s most akarná megismerni. Ideges, mert nem tud javítani a helyzeten, pedig lerí róla, hogy tök részeg. Részegen sem tud anyával bánni. Aztán rákérdez, de a hangja távolinak, mikrofonhangnak tűnik: „Miért nem alszol? Viktor miért nem alszik? Mit keres itt ez a bőrönd?” Senki nem válaszol, nem válaszol a mikrofonnak. Ki is tenne ilyent? Anya és én hallgatjuk érzéketlenül a „ki aluszik és ki nem” című adást. Apa idegesen a csaphoz megy és iszik egy pohár vizet. Számunkra egészen hologramszerű. Megállt a fotel mellett, melyben örökre megkövülve ül anya. Anya meg se mozdul, apa idegesen, magában rágódik. „Rendben, ha így akarod. Ha ezt akarod, én nem tudlak meggátolni. Sohasem tudtalak semmiben sem meggátolni. Gyakorlatilag megállíthatatlan vagy. A p…ba. Soha nem értettem, mit akarsz, hová akarsz kilyukadni, mi a fene van veled. A nyavalyába, nem akarom ezredszerre is folytatni ezt a beszélgetést…! Borzaszó” — fejezte be súgva, komor tekintettel és elindult felfele a lépcsőn, közben fáradt mozdulatokkal vetkőzött. Szavait, úgy éreztem, azoknak szólnak, aki látják, miként tesz tönkre mindent a szerelem, és ez feltételezem, komoly meghallgatást igényelne. Rám néz és tekintetében nincs kedvesség. „Te meg menj lefeküdni. Mire vársz?”- mondja. „Borzalmasan nézel ki. Anyádnak nincs szüksége társaságra. Egyedül is tud heverészni és zöld lovakat álmodni a falra.” Feljebb lépett néhány fokot. „Viktor, hallasz?” „Ne mondd, nekem, hogy Viktor!” „Hát hogy mondjam? Viktor a neved.” „Nem, nem. Verdi a nevem.”
Gúnyosan vigyorog. Egy rakás mondanivalóval és bátorsággal telten jött haza. Nem illet oda a vigyorgás. Fél kézzel a karfán: „Az öcséd már alszik?” Megvonom a vállam. Erre dühbe gurul még jobban. „Holnap nincs iskola?” Megvonom a vállam. Szavainak nagy része ott maradtak a levegőben lebegve. Egy tűvel ki tudnám őket pukkantani, mint egy színes léggömböt. Fogalma sincs, milyen nevetséges. Röhejesebb, mint bármikor.
És ezennel be is fejezte, hogy mások dolgába ártsa magát. Elmondta élete leghosszabb beszédét öt perc alatt, és felment a lépcsőn, behúzott farokkal. Ajtók nyíltak és csukódtak. Kit-kat, csit-csat. A fotelek rugózat, fiókok mind úgy csikorognak — nyikorognak, mintha apa saját hangszerként használná őket, vagy a házat elözönlötték volna pofátlan és mohó szellemek.
Majd léptek hallatszanak, utána üvöltés, hihetetlen hanglejtéssel. Minden élethelyzet létrehozza a maga saját hangját, saját zenéjét. Újra elmozduló tárgyak, meghatározhatatlan hangok, ismeretlen okból arrább taszigált bútorok, s ezek mind az örökkévaló muzsika részei, a nagy zenének, mely mindent megmagyaráz
78. Bárhol lenne most anya, tudná: felszabadítottam. Végre boldog lehetne. Végre azt tehetne, amit akar, és mi nem akadályoznánk meg benne, lett légyen az, bármi. Egészen biztos, megértené, hogy én vagyok az egyedüli, az életében szerepet játszó összes férfi közül, aki talpra állt, és képes volt megtenni azt, amit kellett. Megtenni azt, amit meg kellett tenni, de az egész világ túlságosan gyáva ahhoz, hogy beismerje.
Nagyon tisztelhet engem ezért ebben a pillanatban. És komolyan vesz életében először.
79. Az igazság az, hogy előbbi kijelentésem, csupán egy futó gondolat. Igazság szerint anya egy kicsit más, másképpen reagál, másképpen választ, teljesen fordítva. Apró dolgok ezek, de számomra érthetetlenek. És bár meg nem értem miért, de miután felszabadítottam, anya újra apát választotta. Ez számomra örök rejtély marad. Apa elállta az ajtót, ne tudjon újra bemenni, ahol Mihnea feküdt, csak várja nyugodtan a már fölöslegessé vált mentőket, majd azt javasolta: „Csomagoljunk össze, és tűnjünk el innét mind a hárman, hagyjunk mindent hátra, soha többet ne nézzünk vissza”. Mikor századjára is megakadályozta anyát, hogy nekem támadjon és elagyabugyáljon, még hozzátette: „Ne hagyjunk nyomot magunk után, változtassuk meg a nevünket, és foglalkozzunk valami egészen mással.”
Bár apa meggátolta, hogy anya elérjen hozzám, mindenem fájt, mindenem fájt rettenetesen, még a vér ízét is éreztem a számban. Belülről véreztem. Egész valóm egy élő seb, pedig anya egy ujjal sem ért hozzám. Ezért az egész borzalomért egyedül őt hibáztatom. Nem kellett volna visszatérnie, ez nem volt benne a tervben. Az ember, ha elmegy, legyen következetes. Ha egyszer kiléptél az ajtón, állj ellen a visszatérés vágyának. Az eltávozás, maradjon eltávozás. Hallom gyakran a társaimtól, vagy akárkiktől: „apa elment, és többet nem jött vissza”. Ezt értem. Meg kellene, értsék ezek az elfutók, hogy ha valamit elhatároztak, az maradjon úgy. De a felnőttek felületesek. „El szeretnék menni, elmennék, nem tudom, mit tegyek, ki vagyok, mondjátok meg, mit akarok, mit kellene tennem”. És végül mindig mást tesznek, mint amit elhatároztak. És miért készítenek olyan terveket, ami másoktól függ? Az akarom mondani, hogy függetlenül Dánieltől végig kellett volna mennie az úton. Dániel csak egy kisméretű akadály az úton. Semmi komolyabb jelentősége nincs. Dániel egy elvont fogalom. Emlékezetem szerint mindig is itt volt a házban. Állandóan. Mindig valami meghatározhatatlanként jelen volt, anélkül, hogy bárki is megérintette volna fizikailag.
„Viktorért kell megtennünk. Ne magadra gondolj” — mondta apa indokolatlan reménységgel a hangjába, miközben nekem belső vérzésem van. Anya pedig így válaszolt: „Nem érted. Soha sem értesz meg semmit.” Apa értetlen és zavart képet vágott, mint mindig, ha anya megszólalt, ő pedig, meglátva apa arckifejezését, sértődötten folytatta, feltéve az i-re a pontot: „Választhatsz köztem és közte. Igen, én vagy ő, pontosan ez itt a kérdés.” „Lehet, Mihnea beteg volt, lehet a fiú nem is hibás”. „Hallgass!” — mondta anya megvetően, nagyot nyögve két köhögés között. Majd még hozzáfűzte: „Soha az életben ne lássam…” Be sem fejezte a mondatot, nem óhajtván a nevemet kiejteni a száján. Hirtelen elhallgatott, képtelen lévén kiejteni egyetlen további szót is. Karba fonta a karjait és hintázni kezdett üres tekintettel előre hátra, mint teszi azt már órák óta. Most azonban láttam, könnyezik, amire eddig képtelen volt. Mind bővebben eredt el a könnye, s lecsepegett a blúzára. Apa mielőtt elhagyta volna ezt a hodályt, szomorú képpel megsimogatta a fejem, pontosabban összeborzolta a hajam egy lezsernek szánt mozdulattal, de ez volt a legszomorúbb mozdulat a világon, s így szólt: „Vigyázz magadra!” Ezennel elvette az asztalról a jegyeket, és anya után, aki előre ment, mert soha nem szeretett várni, kilépett. Egy kissé megkönnyebbültem, tudtam, apa minden körülmények között mellette lesz. Tele szerelemmel, tele gyűlölettel, vagy bármi egyébbel, de rámeresztett szemekkel, elfúló lélegzettel várva rá, és anélkül, hogy bárki másra rá bírna tekinteni. És mindezen események ellenére, a tekintetében változatlanul optimizmus fénylett, mintha most kapott volna végül új állást. Anya továbbra is menthetetlen maradt, apa pedig, mint az ő betegápolója, mindent megad neki, amit csak kívánhat ezen a világon.
Vagy, vagy éppen az ellenkezőjéről van szó. Midőn anya elnyerte azon a napon általam a függetlenségét, lehet, egy olyan helyre taszítottam, ahonnan soha nem szabadul, mintha bezártam volna örökre Mihnea személyébe, vagy mindannyinkkal együtt egy szobába. De ezt nem lehet bizonyítani. Ez csak egy olyan feltételezés, melynek semmi alapja nincs. Mintha csak úgy kettészeltem volna az életet érzéstelenítés nélkül. Röhejes. Továbbra is meg vagyok győződve, hogy nem tettem mást, minthogy visszaadtam neki azt, amiről úgy gondolja, eloroztuk tőle. Lett lényen annak a neve bármi, és a formája bármilyen.
Mégis, az a tény, hogy apával ment el, annyira váratlanul ért, hogy semmit nem érettem. Szereti apát, vagy nem szereti? Tulajdonképpen mit akar? Mi jár a fejében? Egyáltalán van benne valami? Tizennégy éve is egy ilyen jelenet zajlott le, amikor csalódás érte a szerelem terén, és férjhez ment apához? Apa a válasz mindenre? Ő az a mesebeli órás, aki képes megjavítani a beteg szívet.
Szeretném hinni, hogy az én apukám ilyen nagylelkű!
Viselkedéséből arra a következtetésre jutottam, hogy apa bekapta a kefét, és képtelen volt a szolgaságból szabadulni. Mihnea és én még tovább rontottuk a helyzetet, kicsi kezeinkkel szorosabbra vontuk köré anya szoknyáját. Igazából azonban nem tudok semmit róla. Semmit nem tudok az ő titkos életéről. Csak azt hittem, hogy ismerem. Szeretjük azt képzelni, hogy mindent ismerünk, de az élet annyira bonyolult, hogy véges elménk nem képes befogadni. Végtelen az élet és tele van meglepetésekkel, és a világon semmit sem lehet előre látni, pedig sokszor úgy tűnik. Nem tudjuk, a másik mit gondol, vagy mit érez, ez biztos. És soha sem fogjuk tudni. A mások gondolatai a szürkeállomány olyan különleges kombinációi, hogy soha sem lesz rá mód mások érzéseit visszaadni, még saját agyunk laboratóriumában sem. Én is hiába próbálom felidézni anyát, mert nincs a világon annyi szó, amennyi képes lenne lényét kifejezni, mindig kisiklik a sorok közül, kibújik minden racionális meghatározásból. Világos előttem, hogy benne a végtelenségig olyan dolgok zajlottak, mint egy szörnyű, soha le nem jegyzett, a közönség számára elveszett szimfónia. Mindent, ami benne rejlett egy felfedezetlen tenger mélyén heverő, kagylóba zárt gyöngyhöz lehetne hasonlítani. Tudom, édeskésnek, sziruposnak hat az összehasonlítás, mert ha azt mondom, „gyöngy”, mindenki valami nagyon kicsi, apró dologra gondol. Hát, nem! Amikor anyával kapcsolatos hirtelen meglátásaimról beszélek, akkor én egy tenger alatti bogár, vagy egy mikroszkopikus egysejtű perspektívájából értem. És ez a méret így rémítő.
80. Mindjárt, hogy elmentek, felmentem a padlásra és kezdtem szökdösni a trambulinon. Mikor akkorát szöktem, hogy elértem a plafont, kiláttam a ferde tetőablakon, és beláttam a szemben levő ház ablakán, ahol a napokban az a kövér fehér férfi néger stílusú táncot lejtett. Ugrándozva vártam, hogy megjelenjen újra, mert úgy éreztem ő az egyedüli barátom, hogy valódi és elszakíthatatlan barátság fűz minket össze. Vártam, hogy megjelenjen, és eltáncolja nekem a kis műsorát. De nem jelent meg. Lehet, azon reggelen nem volt kedve szerepelni, vagy el volt foglalva, mert ő is meg akart valakit ölni.
81. Miért mentek el?! Apa, mielőtt elment volna, azt mondta, hogy anya nem bír itt maradni, túl fájdalmas ez neki. Lám, lám, éppen anya az érzékeny személy, akit óvni kell. Haha, ha…
82. Vajon mindenkinek ilyen bonyolult az élete, mint az enyém? Tudom én, hogy’ van ez, kívülről a világ olyan nyugodt és békés, és azt hiszed, csak neked megy rosszul. A többiek mind boldogok, jól megy a soruk. Szórakoznak és örvendenek az életnek nélküled. Az igazság azonban az, hogy fogalmad sincs, mi történik ott kint, a körülötted levő falakon kívül. Erre várok egy rendes választ. De igazán, mi történik a világban? Mi történt az alatt, ameddig az öcsém mellkasán ültem, és figyeltem, vajon lélegzik-e még, vagy nem? Itt várom meg, ameddig megkapom a választ. El se mozdulok addig. Ígérem. Senki nem kényszeríthet rá, hogy elmenjek innen, mert borzasztóan várom a választ. Azt kérdezem még, hogy vajon minden, ami nem ment rendesen, és ez lassanként tragédiába torkollott valami apróságból indult ki. Mint amikor egy gépben elromlik egy kicsike, jelentéktelennek gondolt csavar, ameddig végül minden tönkremegy. Vagy mint a rák esetében, ahol néhány sejt hibájából elpusztul az egész szervezet. Így van? Nekem az a véleményem, hogy pontosan ez a helyzet. Csak az a gond, hogy képtelen vagyok rátalálni arra a bizonyos kis csavarra, vagy másként szólva, hogy honnan kezdett elterjedni a rák.
83. Miért tűntek el nyomtalanul, hogy senki nem találja őket? Felkavar ez a gondolat. Újabban lábra kapott az a feltételezés, hogy közúti baleset ismeretlen áldozatai lettek, bár én ezt nem hiszem. Majdnem biztosra veszik, hogy ők voltak az áldozatok, mert az autónk a csomagtérben áll, anya a kocsiját majd eladhatja, és a karambolozott autó az autobahn-on egy taxi volt, amelyik a repülőtér felé haladt. De én ezt egyáltalán nem hiszem. Ez egy súlyos tévedés, ez a vég csöppet sem jellemző anyára és apára. Bárhol is tartózkodnak most, mindent elölről kezdenek, és minden erejükkel azon vannak, hogy elfelejtkezzenek rólam, mint ahogy akkor is ezen igyekeztek, mikor még itt voltak. Ez csak egy trükk a részükről, hogy mindenkit félrevezessenek, és főleg engem. Manapság olyan könnyű eltűnni, láttatok már a filmek, igaz?! Ez történt a szüleimmel is. Külföldre mentek, személyazonosságot cseréltek, rejtett életet élnek, mint a kémek, és magukban jót röhögnek mindenkin, aki komolyan veszi őket. Tisztába jöttem, hogy a szüleim, amikor akarják, irtó furfangosak képesek lenni. Hiszel bennük, aztán akkor szakad el a cérna, mikor a legjobban megy minden. „Mit képzelsz? Örökké melletted maradunk? Örökké eltartunk? A szeretetünk feltétel nélküli? Hahaha… Tévedsz, fiacskám. Semmi sem olyan, mint ahogy képzeled. Mi sem azok vagyunk, akiknek hiszel. A kapcsolat pedig közöttünk nem szétszakíthatatlan. Az csak valami gyenge dolog, amit útközben akármikor meg lehet szűntetni. A világon semmi sem szilárd. Te szilárdra építettél? A tartósra építettél? A szeretetre?”
84. Hogy el ne felejtsem, mégis találtam a szobámban egy búcsúlevelet anyától. Amikor először, egyedül elment ismeretlen úti célja felé, bár rám se nézett, ahogy a küszöbünket átlépte – gyávaságból tehette, attól tartva, hogy nem talál megfelelő szavakat, vagy nem bírt a szemembe nézi – mégis magyarázattal szolgált egy levélben. Valószínűleg sokkal előbb megfogalmazta, minden egyes szót kellően mérlegelve. Ezt írta. „Viktor drágám, illetve Verdi, ha már ragaszkodsz ahhoz, hogy Verdinek szólítsalak, így teszek. Biztosan azt gondolod, azért megyek el, mert nem szeretlek. Szó sincs róla. Éppen azért megyek el, mert szeretlek. Majd, ha nagyobb leszel, megérted. Mindent sajnálok. Szeretettel. Szilvia”. Személy szerint jobb szerettem volna, ha azt írja: „édesanyád, aki örökké szeret”, de ő nem így gondolta. A neve, amit a végére írt, még jobban eltávolított tőle. Az a „Szilvia” egyszerűen kiütött. Kegyelemdöfés volt.
85. Hogyan tudnám mindezt megmagyarázni ezeknek az embereknek, akik itt fogva tartanak, és megpróbálnak belőlem kifacsarni mindent, amit tudok, de hát hogyan is tudnám azt a rengeteg információt átadni nekik anélkül, hogy az igazság csorbát szenvedne, és mindezt úgy, hogy meg is értsék, ki, mit érzett?
Hogyan is tudnám.
És még, hogy én válaszoljak. Nem lennék rá képes. Rengeteg a magyarázni, az elmesélni való, de ők állandóan közbeszólnak, hogy téves és könyvből tanult kétes értékű pszichológiai következtéseket vonjanak le, melyeknek semmi kapcsolatuk nincsen velünk. Mindennapi életünkkel, anyával, aki szerencsétlen módon próbált kiszakadni önpusztító magányából. Semmi kapcsolatban nincs sem apa, sem Mihnea életével. Egyiküket sem ismerték, és engem még kevésbé. Nem emlékszem, hogy bár egyetlen egyszer is bekopogtattak volna hozzánk, vagy meghívtak volna az asztalukhoz, próbáltak volna megismerni bennünket, mielőtt ezek a szörnyűségek bekövetkeztek. Most csupán egy megoldandó eset vagyunk, melynek a megoldásáért ők fizetést kapnak, s ezért aztán törik magukat, hogy megtudják mit tettünk, s mi módon éltünk. Más körülmények között csak egyek lennénk azok közül az emberek közül, akik mellett érdektelenül elmennek. Bizonyos idegenek lennénk, idegenek, aki ott szemben húzódtak meg, akik nem beszélnek jól deutsch, és akik idétlenül viselkednek, ha megszólítják őket.
Héééé, hallja valaki ezt a muzsikát? Hallgassátok figyelemmel! Egy halk zene ez, kicsit orrhangon előadva, jó háttér az augusztusi, lángoló naplementéhez. Egy rettenetes, üres, kietlen és széttépett szerelemről szól. És lehet, hogy az előadó direkt teszi, de sok helyen hamis. Ez valami általam ismeretlen új stílus lehet. Most azonban bezárom az ablakot. Igaz, augusztus van, de én borzaszóan, de borzaszóan fázom.
– vége –
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
