60. Mindezek előtt azonban még megtettem valamit. Miután Max elmondta, mit hallott Dánielről, másnap ellógtam az iskolából, és kényszerítettem finoman anyát, menjünk együtt az óvodába. Mivel rájött, hogy gyanús lenne, ha megtagadná, ráállt.
Nagy meleg volt aznap, és így történt:
Anya fehér trikót viselt és kék virágokkal tarkított vékony szoknyát. Én rövidnadrágot és tornainget. Olvadtunk el a melegtől, mindenem átizzadt. Még az is alig kap levegőt, aki nem köhög, mint anya. Elég korán érkeztünk, s az udvar tele volt különböző korú gyermekekkel. A rendre érkező anyukák szedték össze csemetéiket innen-onnan. Egyesek hintáztak, mások a homokozóban játszottak, de a nap szenzációjával Dániel szolgált, aki az egy szál bugyiban futkorászó gyerekeket spriccelte vízzel egy gumicsőből. Előbb egy más eszközt használt: egy nagy napraforgóvirág formájú öntözőből jött a permet, akár a trópusi zápor. A gyerekek azonban elhatározták, keményebbre veszik, vagy Dániel döntött így (?), a csőből egyenesebben, erősebb a sugár. Ez nem kislányoknak való játék! Akinek nem tetszik, kiszállhat! Egyesek sírva fakadnak, ahogy a hideg víz eléri őket. Dániel szalad a gyerekek után. Kicsi lábak trappolnak falkában ide-oda, mint a célt tévesztett vándormadarak. Anyával egy padocskán ülünk, anya úgy véli Mihnea még nem végzett a homokozóban, és meg kell várnunk, amíg befejezi a játékot. Szeme, ahogy látom nem Mihnea felé tekint. Mihnea olyan távol van tőle akár a Szaturnusz bolygó. Az óvodában zajló események közül csak arra a fiatal, csinos alakra jutott a figyelméből.
Én hallgatok és várok, gyűlölettel telve figyelem Dánielt. Akár a testvérem is lehetne. A bátyám. Egy a biztos, nem kívánok magamnak még egy versenytársat.
Aztán bekövetkezik az elképzelhetetlen. A gyermekek után loholva a gumicsővel, padunk közelébe került, anya felállt, már félórája kucorogtunk és csodáltuk Dánielt, mikor ő anya felé fordította a vízsugarat, és lespriccelte, hogy tetőtől talpig csuromvíz lett. Anya levegőért kapkodott, mivel túl erős volt a megrázkódtatás, hiszen jéghideg vizet kaptunk a nyakunkba, magam is bizonyíthatom, mert jutott nekem is belőle.
Nevetségesen nézett ki, ahogy ott állt félig felemelt kezekkel, megdermedve, behúzott nyakkal, nem tudván, vajon köhögjön-e még erősebben, vagy menjen egyenesen a kórházba és lehelje ki a lelkét? A fehér trikó rátapadt fehér melltartójára, s az is csuromvíz, és az átlátszóvá lett rétegek illetlenül tapadtak a testére. Didergő, kemény bimbói kinyomták az anyagot. Vizes haja a kerek mellére tapadt. Víz patakzott az arcán. Szaporán pislogott, mintha az ért volna valamit. A műszempillák nyílván nem ellenállóak a vízzel szemben.
A nyomorult. Az a nyomorult kölyök…!
Ő pedig tette az ártatlant, a gyermekeiket összeszedő anyukák jeges pillantásától kísérve, fogadkozott, hogy véletlen volt, de ennek ellene mondott vigyorgó ábrázata, ahogyan kimutatta tökéletes fogsorát. Önelégülten, egészségtől kicsattanóan. A hormonok táncot jártak benne, szinte látni lehetett szabad szemmel. Ez nyilvánvaló.
Akkor, ott, abban a pillanatban megértettem valamit. Valami nagyon keserűt. Hol lehettem egész idő alatt, mivel foglalkozhattam, hogy nem tudtam közbelépni, hogy úgy elment mellettem az élet, hogy egy mákszemnyit sem tudtam változtatni rajta esetleg. Jártam az iskolába, végeztem monoton feladataimat, a napi megszokott dolgokat. Látom, hiába is tagadnám, az élet a hátam mögött aljasul ellenem fordult. Megmagyarázom. Láttatok már életetekben olyan embert, akinek az arcán örökös bánat ül, aki képtelen mosolyogni, akinek a szemében örökös reménytelenség honol, aki semminek és senkinek nem képes örülni? Nos, ilyen volt anya: durcás, ingerlékeny, de teljesen átalakul, ahogy meglátja Dánielt. Nem engem, nem apát, nem Mihnea alakját, hanem ezt a teljesen idegen alakot. Mit képzel magáról, ez a szemét? Ilyen nem létezik! És mégis. Előttünk a bizonyíték. Anya úgy tesz, mintha egész életében arra várt volna, hogy megláthassa ezt az alakot, akármilyen kicsi részét is. Csak elmenni láthassa, vagy csak a hátát, vállát, a kezét, nem számit, bármilyen kis porcikáját. Látható, hogy robban ki a boldogságtól, de ez a boldogság arcul csapása az egész családnak. Mintha életében még ilyen szépséget nem látott volna sohasem, mintha ez lenne a legtökéletesebb szépség a világon, és ez engem fojtogat. Fogalmam sincs, mi lehet rajta olyan szép, de ez más dolog. Én nem vagyok egy harmincöt éves, kétgyermekes asszony. Igaz, szépek a kék szemei, van valami kecsesség és erő az alakjában, mintha naponta kilométereket futna, de kicsik, nőiesek a kezei, és bizonytalanok a mozdulatai, mint egy bohócnak. És állandóan vigyorog, meg bolondozik. Nem értem, egyszerűen nem értem…
Nem tudom, hogyan került ide, mivel hiányosak az adataim, és nyilvánvaló, hogy elveszítettem a film fonalát, mintha csak az utolsó képeknél kapcsolódnék be és nem értem, miről van szó, számomra minden értelmetlen. De látom Dániel is nagyon boldog. Egyszóval úgy néz ki, mintha az egyiküknek szüksége lenne valamire a másik testéből egyszerűen a továbbéléshez. Olyanok, mint két vámpír, amelyik alig várja, hogy a másikra tapadva szívja a vérét. Fájlalom, de ki kell jelentenem, látszik, egymásnak vannak teremtve. Vad gondolataim támadnak egyetlen másodperc tört része alatt, mit hozhat a jövő, és ez egyáltalán nincs ínyemre. Mindenki, egyszer legalább az életében, hallhat gyerekszájból ilyen megjegyzést, hogy „az a bácsi, aki anyukám férje”, de az én esetemben erről szó sem lehet. Dánielt nem nevezhetem „bácsinak”, ez világos. Semmiképpen sem.
Nincs valahol egy olyan törvény, ami megtiltaná a férjnél levő nőknek, ha gyerekük is van, szeressenek egy vadidegen férfit?
61. Anya áll az ablaknál és bámul kifelé. Olyan akár egy uszkár, ha jól megnézed. Jólnevelten fekszik az ablaknál levő párnáján és várja, teljék az idő. Egy örökös várakozás állapotában. Leplezett, vad reményekkel a tekintetében. Engem azonban nem tud elbolondítani. Lehetnek a többiek mind tompa agyúak, de én nem. Olvasok benne, látom, érzem. Valóságos médiummá válok, ha anyáról van szó. Bárki is meg akarja tudni, anya mit gondol, jöjjön először hozzám. Akik csak becsengetnek hozzánk, legyenek azok Jehova tanúi, csodás pórszívókat forgalmazó ügynökök, jótékonykodó kéregetők, maratonira pénzt kérő gyerekek, az első világháború áldozatainak segélyt kérő katonák, mindegyik legelőször hozzám jöjjön, mert én tudom, kinek milyen az esélye. Mert anyát én ismerem. Ismerem, mint a saját tenyeremet. Tudom mit jelent a legkisebb gesztus, a tekintete, ismerem az éppen hordott ruha jelentőségét, mert nyilvántartást vezetek és megállapítom, hogy a ruha lelkiállapotának pontos fokmérője. Szoknyát példának okáért csak a legeslegkülönösebb alkalmakkor visel. Máskor mindig nadrágban jár. Sportnadrágban és pólóban. Magas sarkúban, ha biztos akar lenni a sikerben. Szoknyát csak ünnepi alkalmakra vesz fel, vagy valamilyen nagy változás esetén. Esetleg, ha búcsúzik. Ezek anya kódjai.
Nehogy bárki is azt gondolja, amiért anya mindig farmerben és pólóban jár, akkor slampos. Ez sohasem mondható el róla. Még egy fürdőköpenyben is úgy mutat, mintha bálba készülne. Az arca, a tekintete teszi őt ilyenné.
Mikor ránézek, sokszor úgy érzem, rögtön elolvadok. Mindegyre azt álmodom, hogy odamegyek a háta mögé, amikor úgy áll ott az ablak előtt, mint éppen most, és megérintem a haját. Halok meg, hogy megérinthessem, de soha sem teszem. Olyan közönséges lenne, hogy túl se élném.
Az ilyen napokon, amikor így áll a télikertben mozdulatlanul, nyugtalanság fog el, mintha a mellkasomban egy rabmadár lenne, amelyik nem bír kiszabadulni. Olyan az arcéle, mint az uralkodók portréja korabeli érméken. Ez a hideg és hivatalos légkör azt sugallja, hogy nagyobb tiszteletet vár, mint amit kap. Tekintete azonban üres. Kecsesen ível a nyakvonala a fülekig, melyet az arc szöge zár. Felső ajkának tömege uralkodik az alsó felett, de az álla gyenge, s mikor nevet a bal arcán egy gödröcske jelenik meg — csak egyetlen egy. Ez a szabálytalanság szerintem ellenállhatatlan.
Ahogyan ott állt magányosan a télikertben, mintha függönyt terített volna maga köré, hogy mindenkit kirekesszen az intim szférájából, de épp az ellenkezőt éri el, még jobban köréje gyűltünk. Megdermedve állunk az ablak körül, mely elválaszt tőle. Apa a legbátrabb. Belép, odamegy és megáll a széke mellett. Egyik kezét felemeli, és a vállára teszi. Semmi reakció!
„Mit követtem el már megint?” – kérdezi reményvesztetten, aztán sarkon fordul, és dühödten kimegy. Újra a mi oldalunkon áll, és fuldoklik, mint mi. Bár néha úgy látom, igazából gyűlöli. Valami vibrál benne, és azt hiszem alig tuja megállni, hogy valami brutálisat el ne kövessen. Ez valami új jelenség, és csak amióta elment az a nyomorult alak, aki felemlegette a múltat, de nem a dicsőt.
62. A következő hétvégén elmentünk piknikezni. Most is nagyon meleg és derült volt az idő. A tóparton táboroztunk le. Két kacsa úszott felénk a sima, kék vízen, élelmet remélve, mögöttük V alakú hullámsávot hagyva. Egyikük elmosódott barnás, a másik élénk tarka színű. Látszott, egy párt alkotnak. Felváltva közelítettek egymáshoz mintegy biztonságot keresve. Mihnea bokáig áll a vízben és repes a kezeivel. Röhög és vihog.
Azok, akik korábban érkeztek hozzánk, már napoznak, vagy úszkálnak. A nőket, gyerekeket, férfiakat mind kicsalta házukból a szép idő. Kicsit arrább, a füvön sütik a húst, és a férfiak boroznak.
Anya kiteríti a pokrócot, és apa lerakja mellé a hűtődobozt, amit idecipelt az autótól. A dobozban Mihnea kedvenc ételei találhatók. Amit én szeretek, arról szó sincs. Azt sem tudja, hogy nem szeretem a túl sós ételeket, s mégis kilónyi sót hint a sültre, meg mindenre. Még ennyit sem képes észben tartani.
„Szeretném egy pár pillanatra lehunyni a szemem” — mondja apa. „Vigyázz, mit csinál a fiad a vízben!” „Nem!” — mondja anya — „ma te vigyázol rá!” „Szó sincs róla, ma a te napod van” — válaszol apa.” „Nem akarok most vigyázni rá” — folytatja anya dühösen — „fáradt vagyok”. „Én is fáradt vagyok. Egész héten dolgoztam, jogom van fáradtnak lenni!” „Miért én nem dolgoztam egész héten, Nem takarítottam ki a házat? Nem főztem? Nem tanítottam a gyereknek a számokat?” „Tudom, bocsáss meg, nem azt akartam mondani, hanem csak annyit, hogy nagyon fáradt vagyok.” „Nem és nem!” — üvölt anya — „én vagyok fáradt, olyan fáradt, hogy legszívesebben lefeküdnék ide és meghalnék. Lelkileg kimerültem, kész vagyok! Még ehhez a társalgáshoz sincs energiám! Nem tudok Mihnea közelében sem lenni. Látni se bírom! Ha csak a hangját hallom is, jön, hogy megfutamodjam!”
Saját szavaitól megrettenve, sírni kezd. Sír megállíthatatlanul, a lelke mélyéből. Kisír mindent magából, amit kimondania nem szabad.
Az emberek bámulnak bennünket.
Ezzel a konfliktus megoldódik. Miután a krízis elmúlik, egyenesen Mihnea mellé megy, karjaiba szorítja, csókolgatja, becézgeti. Hallom, amint reménykedve, remegő hangon kérdezi. „Ki az anyuka kicsi fia? Kicsoda? Ki az én angyalkám?”
Biztosan, nem én.
Együtt játszanak a homokban, és Mihnea a lapátkával nagyot húz anya kezére, de akkorát, hogy a füle tövéig elvörösödik a fájdalomtól. Egy szót ki nem ejt a száján, nehogy megijessze a gyereket, s lehet, úgy gondolja, meg is érdemli előbbi szavai miatt. Akár nagyobb büntetést is jogosnak tart. Nem szidja, mert ő nem tett semmi rosszat. Nem hibás. Ő a jó, a pozitív hős, nem kell büntetni. Bármit is tesz, megölelik, vigasztalják. Mint most is anya ölelgeti, cuppanós csókot ad neki gyöngéden, de én ki vagyok rekesztve. El vagyok utasítva. Bár ez egy erős kifejezés, egy szó, a gyengébbek kedvéért, akik nem képesek végigolvasni egy könyvet. Szeretném visszaszívni, vissza magamba, az agyamba, ne legyen kitéve közszemlére, mint egy szégyenfolt.
Apa, amint látom, egy bridzs-könyvet lapozgat, miközben almát rágcsál. Velem ki törődik? Miért hiszik azt a szüleim, hogy nekem nincs szükségem semmire?
És itt van még egy „miért?” Miért érezzük mindannyian olyan rosszul magunkat, mikor mindenünk megvan? Úgy értem, anyagilag. Anya biztos benne, hogy otthon, Romániában borzalmasak a viszonyok, s ezért maradunk itt a helyünkön. Nem mintha Németországban annyira rózsás lenne, de otthon borzalmas. Nem nagyon kedvesek ugyan a németek az idegenekkel, de Romániában még a saját polgáraikkal sem. Felteszem a kérdést: vajon létezik valahol boldogság? Igaz, milyen nevetséges, hogy ezt kérdezem? Ugye, már nem is vagyok olyan okos, mint amilyennek hiszem magam? Ugye, minden erőfeszítésem, hogy különbnek tűnjek, odalett? De, hát nem vagyok, csak tízéves. Tíz! Nem, ne szégyenkezzetek! Akár egy stadionnyi tömeg is röhöghet most rajtam. Leállhat a forgalom is, csakhogy engem bámuljanak. Szegény gyerek. Gyerek? Ha már egyszer feltette ezt a kérdést, többé nem gyerek. Isten hozott a pokolban!
Úgy látszik, ilyen a világ. Ahogy körbenézek, egyre jobban meggyőződőm, hogy így van. Egyik szeret, a másik nem – van, aki beteg, van, aki balesetet szenved, van, aki meghal, vagy eggyel kevesebb ujjal születik, vagy túl kövér, vagy túl sovány, van, aki ausländer, van, aki nagyon szegény, vagy nagyon gazdag, vagy nagyon híres. Ez minden, amit tudni illik, igaz? Mindig lesz egy ok, amiért elutasítsanak, amiért boldogtalanok legyünk. Mindig lesz erre megfelelő indok.
Micsoda világrengető igazságot fedezett fel a szegény Verdi…
63. Sokszor elképzeltem, hogy szüleim nagyon romantikus körülmények között ismerkedtek meg: egy tengeri utazás alkalmával, vagy egy légballonban, amiben Velencét csodálták fentről. A tekintetük találkozott, megdermedtek, nem tudtak többé elszakadni egymástól, véglegesen és visszavonhatatlanul elválaszthatatlanokká váltak egy szempillantás alatt. Együtt táncoltak, kézen fogva futottak a hídon végig, szembeszálltak az egész világgal, apa virágokat szedett a kertekben és anya lába elé szórta, verseket írt, akkora volt a szerelmük, hogy mindig egymás mellett akartak lenni, és kézen fogva nézni az eget. Hogy olyan hatalmas volt a szerelmük, mely elöntötte őket, és annyi energiát mozgatott meg bennük, hogy az egy bűvös anyaggá változott és létrejöttünk mi. Mi vagyunk ennek a hatalmas és végtelen, örökkévaló és legyőzhetetlen szerelemnek az eredményei. Olyan tömény eredményei, mintha csak egyszerűen a légből, a nyári kék égből materializálódtunk volna, mialatt szüleink egymásba felejtkezve ragyogtak.
De legyünk csak realisták!
Valószínűleg egy diszkóban jöttek össze. A lány olyan részeg volt, hogy bárkivel lefeküdt volna, a fiú pedig fel akart szedni valakit, és örült, hogy ilyen jó fogása akadt. Reggel, lehet még egymás nevét sem tudták, a lány elfelejtett elmenni, és a fiú rájött, milyen jó, ha van egy nő a házban, ha van terített asztal, ingyen sex és tiszta fehérnemű. Boldogok voltak, különösen, mivel a barátaik irigykedtek. Aztán két tévedésből világra jöttünk mi ketten, Mihnea és én, ami nagymértékben megzavarta a kapcsolatukat, megnehezítettük egymás közelségének elviselését. Újabb és újabb gondokat okoztunk, egyre bonyolultabbakat és kényesebbeket. Mihnea pedig a nagy megoldhatatlant, csak arra jó, hogy mindenki vétkesnek érezze magát, vagy épp ellenkezőleg a másikat vádolja.
Ugye, úgy hangzik, mint egy modern szerelmi történet, nem igaz?
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
