Ágnesnek hívták a lányt.
Nem volt az a kimondott szépség. Haja piszkossz?ke, szemei ?zikeszemek. A melle tetszett. Szelíd lankák, lágy vonalak képzete. Ha akaratlanul is ránéztem, a tenyerembe simulás fantomérzései gyengítettek. A nyomtatógép hátulsó részén ült, és nézte a gépb?l folyamatosan érkez?, kinyomtatott íveket. Nagy alakú, A/2-es ívek voltak ezek, tele egyforma kiterjedés?, és a nagyalakú papíron pontos elosztású szövegtükrökkel. A lány az egyenletes nyomást figyelte, a festékszórást, az ívek pontos, gy?r?dés és félremozdulás nélküli landolását a már el?bb kinyomott íveken. Természetesen figyelhetett mást is. Sose nézett a szemembe jelent?ségteljesen. Köszöntünk egymásnak, én sokszor csak bólintottam a számomra elképzelhetetlenül zajos m?helyben. Úgy emlékszem, soha nem beszéltünk. Tudtam, hogy szeret. Benne volt a leveg?ben. Nem kezdeményezett, nem kezdeményeztem. Annyira nem volt számomra izgató. Pontosabban mondva, érdekelt volna, de ehhez át kellett volna lépnem a csend-szindrómán és eljussak szájmozgásának ellen?rzésével, megértésének letesztelésével, ellenérzéséig. Felmérjem a kommunikálás teljes térképét: mennyire érteném, egy mondatból hány szavát? Kérdez?sködéseimre készséggel válaszolgatna-e újra és újra? Bírna türelemmel, idegekkel? A jelnyelvet nem sajátítaná el, ezt látom, nem az a beleél?s fajta. A siketeknél a lehetséges partnerek nyolcvan százaléka kihull ezen a rostán. Ám nincs további teketóriázás, az els? szavak után eld?l, el szokott d?lni, hogy értek, vagy menekülök. Ágit meg sem próbáltam letesztelni, felvenni ezzel a kihívással a harcot. Nem félelemb?l, dehogy. Nem éreztem kihívásnak. Kíváncsi annyira nem voltam, okot se adott rá. A melle tetszett. A m?hely végében, közvetlen a nyomtatógép mellett nyílt a férfi vécé, valahányszor pisilni kellett mennem, óhatatlanul a lányra néztem. Rafináltan kivágott, el?re es? köpenye látni engedte a mellét. Ez a mell más volt, mint a többi lányé. Érzelemgerjeszt?. Nem tudom magyarázatát adni, hogyan? Rejtett kisugárzás? Amúgy átlagn? volt. Ma átlaganya. Talán. Gondolom. Ha híre volna, tudnám. Hogy ténylegesen mi lett vele? Általam nem tudott, tehát valóságba futtathatatlan gondolat. Két lánya van. Talán. Halálát kizárom, még korai lenne. Ezzel a feloldó gondolattal zárom be, vagyis teszem félre személyiségét valamilyen palackba, valószín?sítve a nem tudottat. Elindítom tehát magamban ?t, mintha reményt vesztetten tengerre bíznék üvegbe zárt levelet. Hány ilyen palack van a lélekben? Hány képzelt id? villan fel, ami az elmúltból, a tudottság, történtség kicsike réséb?l tör el?, egy sohasem-id?. A mi lett volna, ha világa. Már említettem, pillantásából tudtam, nem vagyok számára közömbös. Ennek a tudatnak valóságkivetülése egyik névnapomon meg is történt. Aznap valamiért nem dolgoztam, talán szabadságot vettem ki. A lány ezt nem tudta. Egy szál sárga rózsát vitt a nyomdába. Felköszönteni. Ahogy m?vésznek dukál, mert annak tartott. De mivel nem voltam ott, elkövette azt a hibát, hogy Pistinek akarta adni a virágot, azzal, hogy hozza el nekem. Másnak árulta el magát. Pisti nem állt kötélnek. Én? Mi vagyok én? – hárította el magától a rábízandót. Pedig barátomnak tartotta magát, így tudták ezt környezetemben. Nagyothalló srác, készüléket használt. Mellettem dolgozott, segédként, a vágógéphez beosztva. Nem akartam ezt a munkát. Lumbágóm se nagyon engedte a papírtonnákat emelgetni, rakni ide-oda, lelki alapon alakult ez ki nálam, veszélyérzetb?l. Visszahulló kés, levágott kezek kísértettek. Nem vizionáltam, megtörtént! Egyik Pesten, a másik fióküzemünkben. F?nököm Pistivel oldotta meg a gordiuszi csomót: segít ? neked, mondta. Mit tehettem, bele egyeztem. Ágnes tehát csalódott: nem tart össze a két, azonos sorsú. Sem. Ezt a nemtör?dömséget kapcsolhatta hozzá való viszonyulásomhoz és a gondolat kioltott benne minden érzést.
Így volt? Csak találgathatok.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.29. @ 13:47 :: dudás sándor