invokáció
Az én bánatom úgy szívja be a lucskos világ,
mint friss sír földje a ráhulló es?t. Ázott rögök
fölött suttogva, szállva, az örök gyermek, Jézus
oltalmába könyörgöm
jószív?, boldogtalan apám.
utazás
Visz a busz. Kerekei piszkos hókását darálnak halálra.
Egy öreg, gúzsba kötik életét szeme körül a ráncok,
befejezett múltban beszél magában. Tágra zárt szemekkel
testes n?k rikoltoznak egymásra, lábuk közt csíkos szatyorral.
Anya, gyermekkel ölében: fájdalmas gyereksírás karistol, üvegen fém.
Hasztalan gügyög? vigasz, automatikus válasz.
Félelem.
Szürke keszty?s kézben remeg a táska – az én kezem.
Jégvirágos ablakról ridegen pattanó nevetés,
elhagyott utat bámuló ablaknál gyanútlan kamaszok állnak.
Eljöttem hát.
udvar
Kovácsoltvas hajladozás beteg szélben, meztelen
fák merednek, a hóban bokrok kuporognak szégyenl?sen.
Pincelejáróban macskák vakaróznak puhán,
körben a szanatórium. Homályos ablakok
törtfehér keretben –
befelé mindig befelé néznek.
Kopottra taposott lépcs?fokok
vezetik lépteim
lefelé mindig lefelé.
Magány. Az utolsó magány falak közé zárva,
nedves foltok a falon pontos térképek,
ha akarom, nem téved? léptek:
halálpontos utak a pusztulásba.
A n?vér fáradt mosolyán könyörg? tekintet,
tompa visszhang. Köszönök. Félek.
Nyikorgó ágyak alatt fapapucsok kopogása.
Itt vagyok apám.
kórterem
Láttam, szemén a végtelen fátyla.
Láttam, már látja, mi ott túl van.
Túl ezen. Életen, félelmen.
Elmesélhetetlen szavak már csak a csendet
építik kívül-belül, körénk-közénk, csak a csendet.
Legyek ?szb?l, csak legyek hasztalan.
De engem nézett, apátlan fiát, engem.
A kimondhatatlannal növekv? csendben
éreztem, nincs mit tennem.
Szavak életb?l, csak szavak hasztalan.
Mozdulat vajúdott, nehezen született.
Apám felemelte szép kezét, és próbált nevetni:
– Még megborotváltam tiszta arcom,
de tudod, finomításra már nincs id?.
Félholdas körm? kezei szemem el?tt,
az összes emlék forró fagyott k?.
Az ágyra hajtott meztelen agyamban
fájtak képek, hangok: gyerekkezemre
simuló óriás tenyér, a szemem sarkában
csiklandva gy?lt fájdalomban éreztem
id?tlen szürke tekintetét.
Csak suttogtam.
Magamban
hiába hiába
apa apa apa
Ha reggel tükörbe nézek, törtfény? szemmel,
azóta tudom,
a foncsor fintora mögött a lágy órák hová t?nnek,
hová szivárognak át kattogó percek,
mit?l szárad ki a parttalan ár,
az id?tlen id? hogy kopik el bennem.
Pierrot meszes arca mosolytalan
bámul szembe, apám. Tükörképem
általad homályos, s torz kép csupán,
másnapos halál
unalmas arcom,
ha reggel szememb?l szemed figyel engem.
És közel hajolok a hideg üveghez,
mindig érzem,
pontnyi vérem
jelzi végem –
éltél, éltem.
(refr.:)
Az én bánatom úgy szívja be a világ,
mint sír földje az es?t. Rögök fölött
suttogva Jézus oltalmába
könyörgöm apám.
most
Sebhely az élet,
szárad b?römön,
leheletemt?l párás a tükör,
nem látok, nem könnyezem.
Napok napok után ünneptelen,
álomtalan éjek érzéketlen.
Ezer és ezer borotva vág,
suhan a penge. Eleven testek
kínban-gyönyörben, vérben
ölelkeznek halálos szerelemben.
Rájuk fonódik szülésük átka:
sebek, sebek – néma reggelek
meneteltek meneteltek
hülyén a biztos halálba.
Feledéstivornya, rémálomébredés.
Vér nélkül szótlan halni meg – idegenül.
S nincs él? áldozat – gyertya lángja hül –
ölnék érted, ölnék magamért. Idétlenül
vigyorgok, semmit sem tettem. Visszahullt
fejemre, egy halott gyermeke lettem.
Nem n?hetek fel. Az összedobbanás
egy pillanat volt csupán, szívzörejjé vált,
az is elnémult csöndben szívemben.
Csontok és hús börtönében tombol a hallgatás,
üres szavakat dobál. Nyirkos mondatok
gúzsában tekereg, megkövült laokoon, néma társ.
Kiáltok, hörgök, lihegek. Görcs sírás lelkemben.
hiába hiába
apa apa apa
Nem hallasz engem.
temet?
Végs? terminál, csak érkezés. Az indulási oldal
soha nem olvadó, koszos fekete hókupac. Ravatal.
Ügyetlen nylonba tekert, áttetsz? tested
semmit ölel?, üres báb. Viasz az arc.
Állunk. Kezünk összekulcsolva remeg,
hiába tudom, lelked a mennybe száll,
éteri tested a köztes létben örvendezve
a szanszára küll?i közül szabadulva pihen
vagy közöttünk, köröttünk fáj még asztráltested tán.
Összetört, meggyengült tested.
Finom kezeden érzékeny erek,
lezárt szem, a szemöldök szabályos íve,
az orr, az áll – mintha magamat látnám.
Vékony boka, gyenge csukló
– mindig fájt a vállad –
terhed h?vös sírba engedik. Gödörbe,
kegyetlen hideg, fagyott csákánnyal
felnyitott, jéghideg sebbe.
S befogad a sír.
Barna dobozva zárva lezárt irat életed.
Könyörtelen pecsétek alatt semmivé vált
a múlt napok hordaléka, térdig gázolok benne.
Aggódás, érzékeny éjek, szenvedélyek
adatok, szavak, szeretet, gy?lölet,
és az a kakaó a beleaprított kiflivel,
amit f?ztél nekem, mikor gennyes
tályogot vágtak számban, hat évesen.
Hideg volt. Ó istenem, metsz? kristályid?, jéghideg ?rület.
A gödör szélén meredten pap litániázott. Emlékbe
fagyott dobperg? szívem, lábam lefagyott, fázott
zsebemben cigarettásdobozt gy?rkél? kezem.
A fagytól, a nyitott sebb?l sugárzó fagytól könnyezett szemem.
Fátyolos, reszket? árnyak toporogtak, motyogtak részvétet köröttem.
Hó alatt, düledez? kövek alatt, sudár halálfák alatt.
Vitt kifelé utam, de sírba rakott tested, apám, mindégre
magával rántott.
utazás2
Acélhideg csenden kattogott a villamoskerék,
homlokom jégvirágok között reszketett,
fogam mormogó szavak közt vacogta az igét:
hamu a hamuhoz, ideje van a meghalásnak,
ideje van a gy?jtésnek, ideje van a szétszóratásnak.
De nekem nincs már id?m, igém, imám.
Ki éli túl a zuhanást?
Apám, emlékezetemben fölemellek,
megcsókollak, megölellek,
átkarollak mint a gyermek.
Istenem atyám, engedd, hadd tegyek,
én hitetlen,
egyetlen csodát.
Vagy legalább álmodhassak ma éjjel.
Kezemben remeg a toll, üvegcserepek,
szilánkos fény, felborult pohár,
fényképek szétszórva asztalomon:
szigorú háromszögre kötött nyakkend?,
szürke öltöny, fegyelmezett arc és mosoly,
red?nyön át rézsút ver be a fény,
szétszabdal kezet és múltid?t;
jobbodban cigaretta füstöl,
mosolyogsz a gépre a hivatalban,
s cip?d, mint a tavasz, ragyog.
Homlokod megért? red?,
a kisfiú – bizonytalan fintor,
apa fogja kezét – a napba hunyorog.
A fényképálom hazudik.
Apa szájához emeli a sörösüveget,
ásóra támaszkodik, kis szünet,
fiatal izmot rejt kockás inge,
és sima maszk arca,
éle az égre mutat.
Örökül rám csak a nincs maradt.
epilógus
Az én lucskos gyászom úgy szívja be a világ,
mint ázott sír földje a ráhulló friss es?t. Locsog a gödör,
fecseg a bánat. Ki hallja meg
üres palack
rettent? magány
részvétlen tekintet
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:59 :: Juhász M. Lajos
