A férfi az ablaknál állt.
Mindig.
Az ablaknál.
A függöny mögött.
Hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
A férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a férfi üres volt.
És magányos.
Az ablaknál állt a legforróbb nyárban és legjegesebb télben is.
A férfi az ablaknál állt, és azért állt az ablaknál, mert várt.
Azért várt, mert a férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert hátában érezte a szoba hidegét
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
És így tovább a végtelenségig.
A férfi az ablaknál állt, és arra gondolt, hogy ma sem történhetik semmi!
Pedig történnie kellene már valaminek.
Hogy minek? azt nem tudta.
Már csak bentről tekintett kifelé a világra, mert így érezte biztonságban magát.
Odakint az élet és a halál morajlott, nem ment ki hát többé.
Most nevet adunk neki.
Legyen a Férfi az Ablak Mögött.
Most elneveztük, de ettől semmi sem változik, a Férfi az Ablak Mögött már csak bentr?l kifelé tekintve figyeli világát, az odakint sebtiben lopakodó életet és halált. Ami azt illeti egyik sem t?nik kívánatosabbnak számára. Azt gondolja: „Egykutya.”
Egykutya, ha a szemben lév? ház kapujához taxi áll, és egy boldogan vigyorgó párocska száll ki bel?le, és sietve indul egy nagy dugás reményében: egykutya, ha a másik befaroló taxiból fiatal házaspár lép ki nevetgélve, s az anya karján sivítozó kis csomag, újszülött fekszik: egykutya, ha tapintatos közönnyel hullaszállító áll meg a járda mentén.
Egykutya.
A Férfi az Ablak Mögött estefelé kezdett igazán félni, ilyenkor állt órákig az ablak el?tt, mert bent sötét árnyak kódorogtak a szoba – a hideg szoba, a mindig hideg szoba – elhomályosodó, fenyeget? zugaiban, odakint viszont fények gyúltak részint az utcán, részint a szemben lév? ház lakásaiban, és a kivilágosodó ablakkeretekben emberek jelentek meg, s mint a moziban, nézhet?vé vált életük.
A Férfi az Ablak Mögött már nem járt moziba, mert ahhoz el?bb az utcára kellett volna menni, és odakint az élet és a halál morajlott.
Bentről tekintett kifelé, a maga saját mozijára.
Leginkább a szemben lev? ház els? emeleti lakóit szerette megfigyelni, mivel azok éppen úgy, ahogy ? maga, nem az életüket élték, hanem valamely abszurd – és számukra már fel sem ismerhet? – játékban vettek részt szakadatlanul.
Egy férfi és egy nő, mint mindig.
Ehhez az abszurd játékhoz mindig egy férfi és egy nő kell, emlékezett hajdanvolt időkre a Férfi az Ablak Mögött.
Játszotta maga is valaha, bár egykutya, gondolta.
Nem éltek jól, és jól éltek mégis – ez nyilvánvaló volt.
Hogy házasok lettek volna, az már korántsem volt nyilvánvaló, mindenesetre együtt éltek, de sokat, sokat, ó, feltűnően sokat külön. A férfi gyakorta későn járt haza, a nő órákig várakozott az ablak mögött, orrát az ablaküvegéhez nyomva hátában érezte szoba hidegét, mert a szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
Így történt: a férj – vagy szeret? – megjött, későn jött meg: az asszony szemmel láthatóan ideges szemrehányásokat tett neki.
“Egykutya” – gondolta a Férfi az Ablak Mögött -, “mert most is csak az történik, mint mindig és mindenhol. Ennek így kellett történnie!”
Nem úgy történt!
A férfi odaát egyre vadabbul ágált, a Férfi az Ablak Mögött már tudta, hogy rövidesen elcsattan a pofon, ahogy máskor is, ahogy mindig és mindenütt.
És elcsattant, de nem úgy történt ahogy máskor!
Jaj, nem úgy!
Odaát a nő hirtelen előrenyújtotta kezét, hideg fémen csillant az utcai lámpa fénye, és a nő ujjavége lobot vetett.
Odaát a férfi még állt egy pillanatig, aztán megadóan összecsuklott, mint aki azt mondja: Hát persze! Egykutya! Egye meg a fene!
A Férfi az Ablak Mögött döbbenten nézte.
Hiszen ez gyilkosság!
Hiszen ez nem az, amit ? eltervezett!
A n? odaát megváltoztatta a dolgok menetét, kilépett a játékból, átrajzolta a világ nyomorúságos képét nyomorúságosabbra!
“Egykutya” – nyöszörögte, zihálta, lihegte a Férfi az Ablak Mögött, de egész valóját elöntötte a félelem, mert tudta: nem egykutya.
És most menekült!
A mindig hideg szoba ablakától a legtávolabbi sarokba, már azzal sem tör?dött, hogy sikoltozó árnyak lábára hágnak.
“Nem megyek többé oda” – dideregte, vacogta, hányta és motyogta magából. – “Soha többé nem mehetek oda!”
Párnákat és plédeket vont magára, ezúttal nem csak a hideg szoba süvít? széljárása miatt, hanem a falakon át áradó hangok ellen is.
De mindent hallott!
Álló éjszakán át visítottak a szirénák: ment?k és rend?rök, rend?rök és ment?k.
“Egykutya, a halottnak már egykutya…” – gondolta a Férfi az Ablak Mögött, aki már soha nem lesz az ablak mögött.
Félt.
Jaj, hogy félt!
Hogy tépte és marta a szobában száguldó jégvihar öreged? testét! Mily nagyon kellett volna most valaki, aki átvigasztalja, átmelegíti, aki megérteti vele, hogy nem történt semmi, hogy egykutya, ha ment?, vagy rend?rautó vagy hullaszállító áll is a szemben lév? ház elé.
Hangok, jelek egész éjjel.
Az utcai cs?cselék zaja.
Az okosak, akik semmit sem láttak, és ezért mit sem tudhattak, de mégis fecsegtek, locsogtak, kerepeltek egész éjszakán át.
? pedig – ki mindent látott, hallott és tudott, ki hirtelen több lett az egész emberiségnél, egy gyilkosság ismeretével lett több bárkinél – a mindig hideg szoba árnyai közt kuporgott, párnákkal és plédekkel a fején, hogy ne halljon többé semmit, ? megértette: eddig sem élt emberi életet, de mostantól el lesz tiltva mindent?l, mindenki kerülni fogja, mint pestisbe tekint? látnokot, és ? is mindenkit kerülni fog, mert a világ mától végleg kívül marad.
Sötét, megvilágosító éjszaka volt.
És nem kelt fel a nap.
A szoba hideg maradt, mert a szoba üres volt, és az ablakhoz nem mehetett.
Moziba már nem járt régen, mert ahhoz el?bb az utcára kellett volna menni, és odakint az élet és halál morajlott.
A Férfi az Ablak Mögött most bentr?l befelé tekintett, a mindig hideg szoba árnyjárta sarkai felé, a maga saját szellem-mozijára.
Csakhogy a nap, ha nem is kelt fel, de elmúlt, és hideg szárnyakon beröppent az éj.
A Férfi az Ablak Mögött egész nap kuporgott, nem evett és nem ivott, mert nem ihatott és ehetett.
Az utcáról még mindig gyanús zajok sz?r?dtek, folyt a nyomozás, és a Férfi az Ablak Mögött – ott a sarokban – attól reszketett, hogy el?bb utóbb ? is sorra kerülhet.
Rend?rök dörömbölhetnek az ajtaján, és akkor fel kell kelni, ajtót kell nyitni, és emberekkel kell beszélni.
Rémiszt? kilátás bármelyik! Rémiszt?!
De nem történt semmi. Egész nap: semmi.
És ahogy eljött az új éj, és jeges markába zárta ?t, a Férfi fölkelt, és az ablakhoz indult.
Talán csak a megszokás, a tehetetlenségi nyomaték mozgatta. Bizonyára az mozgatta lábait, mert ? maga nem.
A férfi az ablaknál állt.
Mindig.
Az ablaknál.
A függöny mögött.
Hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
A férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a férfi üres volt. És magányos.
Az ablaknál állt a legforróbb nyárban és legjegesebb télben is.
A férfi az ablaknál állt, és azért állt az ablaknál, mert várt.
Azért várt, mert a férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
És így tovább a végtelenségig.
És a n? is az ablaknál állt.
Az ablaknál.
A függöny mögött.
Hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt. A n? mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a n? üres volt.
És magányos.
Az ablaknál állt a legforróbb nyárban és legjegesebb télben is.
A n? az ablaknál állt, és azért állt az ablaknál, mert várt.
Azért várt, mert a n? mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
És így tovább a végtelenségig.
“Nem lehet, uram istenem, nem lehet…” – vinnyogta a Férfi az Ablak Mögött.
De lehetett.
Minden ugyanúgy lehetett.
Megérkezett odaát a másik férfi, újrakezd?dött a veszekedés, és a Férfi az Ablak Mögött megértette, hogy most már mindig, minden, mindörökre így marad, ebben a halálos dermedtségben, ebben a süket csöndben, ebben a halotti baromságban.
Mindig, minden, mindörökre.
De nem maradt!
Jaj, nem maradt!
Odaát a n? hirtelen el?renyújtotta kezét, hideg fémen csillant az utcai lámpa fénye, ám akkor – még miel?tt a ravaszon nyugvó ujj elmozdult volna – a pisztoly elfordult az utca felé, rászegez?dött a Férfire az Ablak Mögött, és a n? célzott: gondosan, bentr?l kifele tekintve.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:24 :: Kavyamitra Maróti György
