Szépséges májusi alkonyat volt, Rivabella tengerpartját elárasztotta a babér, virágzó olaj és a rózsátlépő szerelem illata. Donna Belcolore a trattoria előtt küszködött egy hatalmas hordóval, melyet be szeretett volna juttatni üzletének pincéjébe, épp, mikor én arra jártam.
Tudtam, azonnal tudtam: itt a nagy alkalom.
Udvariasan köszöntöttem a bálnanőt, és fölajánlottam szolgálataimat.
Belcolore asszony figyelmesen végigmért, aztán csak annyit mondott: „Gyönge vagy te ehhez, fiacskám!”
„Ó nem, asszonyom!” – mondtam én. –„Sose higgyen a látszatnak, erősek a karjaim, kevesebbet mutatok, mint ami bennem lakozik. Akár magát is szép donna, könnyűszerrel fölemelhetném.”
Az asszony nem szabódott tovább, félrehúzódott, én meg – igaz, szörnyű nehézségek árán, minden erőmet összekapva – begurítottam azt a hordót, és a pince egyik sarkába állítottam.
„Igazat szóltál, fiam!” – mondta donna Belcolore, aztán szorosan mellém állt, és kacér mosollyal folytatta.
„Hát igazán engem is fölemelnél?”
„Én föl! Föl én!”
„Akkor: rajta!”
Lehajoltam hát, átfogtam elefántcombjait, és fölemeltem.
Nagy szerencse, hogy aznap már…hm…szóval, hogy jártam már házunk kis helyiségében, mert attól az emelést?l tán bajba kerültem volna.
Donna Belcolore sikoltozott kissé, és nevetve hajtogatta: „Elhiszem, elhiszem: tégy már le!”
Habár módfelett megörültem kívánságának, csak harmadszori felszólításra eresztettem le a földre, állítottam talpra a bálnadonnát.
Ám közben fejem valahogy keblének halmai közé fúródott, amire az asszony megremegett, aztán kibuggyantotta könny? réklijéb?l két hatalmas melle közül a jobbikat, majd a balt is, és el?bb az egyiket, aztán a másikat szájam felé tolta.
Mint éhez? a friss lepényre csap le, kaptam szájamba én a csecsbimbókat, ám közben az orrom is belefúródott a puha, rengeteg, fehér húsba, így aztán leveg?m elfogyott.
Fulladozva kapkodtam leveg? után, míg csak donna Belcolore meg nem szólalt:
„Ne fúdd fiacskám! Ne fúdd! Szívjad!”
És én szívtam és fújtam, míg az asszony meg nem elégelte: elküldte blúzába alunni kebleit aznap estére; egy pohár itallal kínált, majd röviden elhessentett.
Soha többé nem ismétl?dött meg ez, bármennyit kujtogattam én a trattoria körül, mégis boldog, igen boldog voltam.
A Mágus elhallgatott, a böhöm matrózok jót nevettek, és béket?r?en visszatértek, ki munkájához, ki a kajütbe, hogy – akár ébren, akár alva – hatalmas keblekr?l álmodjanak.
Máskor meg ez történt.
Hazavágytak a hontalanok, vagy legalább is szárazföldre, és üvöltözve vitatták Kristóf kapitány nézeteit. E nézetek szerint tovább, csak egyre tovább kell hajózni napnyugatnak, mert közel már a vágyott Föld.
A fedélzetiek nézete egészen ellenkez? volt evvel:
„Nincs is az a Föld! Vagy ha van, hát nem erre! Vagy ha erre, hát messze-messze! Forduljunk vissza!” – követelték.
Miközben a lázongó, böhöm tengerészek meg halálraítélt gonosztev?k ekként beszéltek, s?t kiáltoztak, felkelt a Hold, és el?-el?tünedezett kerek képének sápadt fénye, ahogy mondani szokás: fulladozott a szakadozó felh?ben.
A napnak ezen az óráján szelídebben és puhábban ereszkedett alá a csönd a lassan elhomályosuló égboltról, lágyabban áradt a födélzetre az Óceán sós illata.
Ezen az órán a távoli szárazföldön – otthon – a virágok csukódó kelyheikbe ölelték az elszendered? rovarokat, az aranyszín? dongók visszaszálltak menedékeikbe, a vén tölgyek odvába. A madárkák némán surrantak a lombok között, csak szárnyuk sebes suhogását lehetett hallani a távol homályba vesz?, tán nem is létez? szárazföldön.
Rigó messze hangzó füttye, vörösbegyek élénk csivogása töltötte meg a leveg?eget, és fölkelt a Hold.
Ott, a messzi szárazföldön, így közeledett az éj: ilyenkor még nehezebb volt elviselni sorsukat az Óceán közepére vetett hajósoknak.
Tudta, érezte ezt a Mágus mikor följött a tatfedélzetre, nehézkesen, mély sóhajjal letelepedett királyi trónhoz hasonló karosszékébe, megbámulta a kerek hold veres korongját, aztán megszólalt.
Holdtölte éjszakája van. Éppen ilyen éjszakán történt a szép Rimini városában, hol sokáig éltem egykor.
Ekkor már csönd volt a f?fedélzeten, a böhöm tengerészek meg halálraítélt gonosztev?k elnémultak, és a Mágusra figyelmeztek.
És a Mágus mesélt, és a hajó haladt.
Valahányszor telihold lett, én mindig a Temet?ben töltöttem az éjszakákat, mert hát onnan volt legszebb, legragyogóbb, legjobban látható a telihold.
Egyszer aztán – teliholdas temet?i éjszakán – meg is szólítottam nagy magányomban. „Hallgass meg, Úrn?, ragyogó, te királyi Szeléné, éjifutó, jó Telehold, halkszavú, légbenúszó,
fáklyavív? Telehold, te az ég szép csillagú tüze, újranöv? és újrafogyó, szerelmemet növel? id?imnek anyja, fényl?, ragyogó kedv?, sugárzó, éjbevilágló, virrasztásszeret?, szép csillagok ezreit ?rz? Telihold: légy, ó légy enyém!”
Képzelhetitek mily nagy volt megdöbbenésem, mid?n a szép Hold aranycsengetty?-hangon válaszolt: „Jöjj értem, és vígy magaddal el, szerelmesem!” – mondta a Hold.
„Hogyan mehetnék én hozzád Madonna, szépséges örökkévalóm, én szép Szeléném? Oly messze, oly magas égben laksz: hogy juthatnék én, földi halandó, hozzád?” – sóhajtottam.
Ám az én szép Holdam huncutul rám kacsintott egyik gyönyör? szemével, és szólt: „Tán jönnöd sem kell barátom, csak nyújtsd ki felém kezed!”
Tétován kinyújtóztam, kitártam mindkét kezem, és – csoda! Ó, min? csoda! – elértem, átkaroltam, és levettem az égr?l szerelmesemet.
Köpenyembe burkoltam, nehogy egy éjszakai sírrabló, vagy az egyik szarkofágban minden éjjel álmodó Költ? meglássa fényét, és elvegye t?lem az én egyetlenemet, drágaságomat.
Kiértem Holdammal a Riminibe vezet? útra: szép szerelmem, Szeléné közben csacska, csábító szavakat suttogott fülembe.
Igyekeztem, hogy minél el?bb hazajussunk, hogy nyoszolyámra fektessem, és öleljem, míg meg nem halok.
Az úton eleinte senkivel sem találkoztunk, és – ó, tragédia! –Szeléném ett?l fölbátorodott, fényér?l kissé elhúzta köpönyegem, és fénye szerteáradt a tájon.
Épp akkor kellett vándorkomédiások echós szekerének j?nie, ó jaj!
Megállítottak, kérdezték, ugyan miféle ragyogó fényt viszek.
Próbáltam én – immár megkésve – visszarejteni köpönyegem alá kedvesem fényét, de a komédiások hamar megfejtették titkomat, és akkor azt mondták, hogy nincs jogom kisajátítani a földre hozott ragyogó holdat: minden embernek joga van hozzá.
Szó-szóra halmozódott ott, de többen voltak, és hamar meggy?ztek igazságukról.
Szelénét magukkal vitték, én zokogásban fulladozva maradtam az úton.
Másnap reggel a tengerpart fövenyén láttam viszont.
Az éjszaka során a komédiások mutatványosokká válva sátrat emeltek ott, örök, szép szerelmem fölé, és két zecchinós belép?ért mutogatták a Holdat.
D?ltek az emberek, mint patkányok a meglelt, kerek sajtra: gy?lt az arany komédiások zsebében.
Este meg nagy báli mulatságot is rendeztek: mímesek, mívesek, bábosok, zenészek nyüzsögték körül Szeléném sátrát zajongva, zsibongva.
Éjfél után valamivel elcsitult minden: belopóztam Kedvesem sátrába.
Durcásan fordult el t?lem, és azt mondta a szép Telihold: „Nem védtél meg komédiásoktól, mímesekt?l, mívesekt?l, bábosoktól: nem szerettél te engem igazán! Elhagylak, visszatérek égi hazámba, Nap-apám házába. A mindcsillagok legyenek veled.”
És visszaköltözött földr?l égre az én szerelmem, és soha többé, bárhányszor szólítottam, nem felelt nekem. Nem beszélt hozzám.
Így végezte történetét a Mágus, Federico, és a böhöm fedélzetiek ezúttal is elcsöndesedtek, visszavonultak: holddal ölelkeztek nyugtalan álmaikban.
A Nagy Utazás százötödik napja volt: a fedélzetet mosó, köteleket sodró, miegyéb munkákat ellátó böhömök, már megint a n?k hiánya miatt kurrogtak.
Meghallván ezt Federico, a Mágus, betelepedett karosszékébe, és így mesélt.
Abban az id?ben Portofinoban laktam, hol – köztudott ez – százszobás, szép palota áll. Az én utam a kiköt?b?l mindig ama palota felé vitt haza, miután kemény, sok munkámat bevégeztem egy térképrajzoló Mester bottegájában, hol épp e mesterséget tanultam. Azt, amely tudásom révén most biztonsággal vezethetem hajótokat, birbanteschi!
Hallottam én a pletykákat, hogy f?szeres, mesés Arábia egy nagy kalifája érkezett néhány nap el?tt városkánkba, és százhuszonhárom felesége közül hetvenhét elkísérte útjára, és hogy épp a hölgyek e nagy száma miatt a kalifa abban a százablakú palotában vett szállást. Hallottam, de különösebben nem tör?dtem avval a mesébe ill? pletykálkodással: stúdiumaim kötöttek le engem, és a munkám.
Ám egy kés? estén – balzsamos illatú júniusi este volt, csillagmiriádok ragyogtak az égen -, amint a palotához érkeztem, azt láttam, hogy gyertya világlik minden ablakban, és hetvenhét lefátyolozott szépséges keleti hölgy hajol ki az ablakokon.
Hetvenhét kar lógott ki hetvenhét ablakból, és – mintha vezényszóra tették volna – hetvenhét félreérthetetlen karmozdulat csalogatott engem, ki fáradt voltam, csak egy pohár borra, és valami meleg ételre vágyódtam, nem n?kkel való csintalankodásra.
Csakhogy én rivabellai születés? vagyok, rivabellai férfiember, és a rivabellai férfiak itáliaszerte arról híresek, hogy donnákat soha, semmiképpen vissza nem utasítanak.
Suttogva kérdeztem hát a fönti hölgyeket, ugyan hogyan, mi módon juthatnék be a Palotába?
De még végig sem mondtam kérdésemet, amikor egymásba fonott leped?kb?l készített kötél ereszkedett elébem, és a hetvenhét kar intett: azon másszak fel!
Én meg ekként bejutva a Palotába, összetereltem a kalifa hetvenhét feleségét, és nem adtam panaszra okot egynek sem.
Igaz, nem egyenként tettem eleget vágyaiknak, volt úgy, hogy párosával, volt, hogy hármasával öleltem ?ket, de mire a csillagmiriád halványulni kezdett, és keleten pirkadni a rózsásujjú hajnal, hetvenhét boldog asszonyt hagytam a Palotában el.
Igaz: vacsorám és kupa borom elmaradt, de mégsem gondoltam éhesnek, szomjasnak magamat azon a hajnalon, mikor a térképrajzoló bottegája felé indultam el.
A matrózok, a fedélzetiek tátott szájjal, nyeldekelve hallgatták a Mágust, és ismét megnyugodtak kis id?re.
Ám elérkezett az út száznegyvenegyedik napja, és már egyáltalán nem volt ennivaló a hajó konyhájában: el?z? nap Pedro Alonso – a hajószakács – összesöpörte a maradék lisztet a hajókamra padlójáról: jó sok egér- és patkányszart is söpört közé, avval dúsabb lett. Sütött annyi lepényt, hogy minden két fedélközire jutott egy.
De a száznegyvenegyedik napon már semmib?l sem lehetett lepényt sütni. Azon kívül egyetlen dézsa alján kotyogott néhány korty megalgásodott, megzöldült ivóvíz: immár vizük sem volt. És a rum is elfogyott, és egyáltalán nem volt más folyékony dolog, mint körös-körül a végtelen Óceán.
Kristóf kapitány az árboc alatt ült, tenyerébe hajtotta fejét, és csodára várt.
Pontosan tudta immár, hogy a tatfedélzeten trónoló Mágus becsapta, megcsalta ?t, hogy a leghalványabb fogalmuk sincs arról, merre, hol járnak, és hol és merre és hány napnyira lehet az áhított föld.
Épp eljutott e tragikus gondolatig, amikor kitört a lázadás.
Ez már valódi lázadás volt, nem csupán afféle h?börgés: nem!
A kapitányt és a hajómestert elkapták, vitték a hajókorláthoz, és meglengették ?ket a tenger felett. Közben zúgott-morajlott az egész hajó a visszafordulunk, visszafordulunk kiáltásoktól.
És ekkor – a végzetes kapitányi röpülés el?tt egy pillanattal – váratlan mozdulattal fölemelkedett karosszékéb?l a Mágus, magasra emelte jobb kezét; a piszkos, fáradt, éhes és dühös matrózok serege elhallgatott, és figyelt.
A Mágus lekiáltott nekik:
„Álljatok körbe a fedélzeten! Álljatok körbe szépen!”
Fogalma nem volt, mit akar ezzel, a matrózoknak meg különösen nem, de engedelmesen visszahúzták és letették Kristóf kapitányt, meg Juan de la Cosát, aztán kört formáltak a f?fedélzeten.
„Kristóf kapitány, te is állj be a körbe!” – szólt le a Mágus a kapitányhoz; Kristóf els? ötlete az volt, hogy agyoncsapja ezt a sarlatánt, aztán megvonta vállát, és beállt a körbe.
Most valamit tennie kellett a Mágusnak, Federicónak.
Ám fogalma sem volt a következ? lépésr?l.
Mindenesetre – váratlan ötlett?l áthatva – lekiáltott a körben állókra:
„Fogjátok meg egymás kezét, fogjátok meg!”
És ezek a dühös, m?veletlen, koszos és böhöm emberek zokszó nélkül engedelmeskedtek Federico ellenállhatatlan utasításának, és megfogták egymás kezét.
Csend lett, nagy csend. Várakozó csend.
Megint ugyanaz: valamit mondania kellett a Mágusnak, nem állíthatta ott azokat egymás kezét fogva, körben állva az id?k végeztéig.
Ám egy fia ötlete sem volt Federiconak.
És ekkor, ebben a beállt és mondhatni kínos csöndben fölhangzott az árbockosár fel?l Rodrigo de Triana kiáltása:
„Föld! Föld!”
Ui: Az írást javarészt képzeletem szülte: amit nem, azt Federico Fellini Amarcord, Nyolc és fél meg A hold hangja cím? zsenialitásaiból meséltem ide.
Köszönet a Mágusnak, a Legnagyobbnak, a Jeles Képíró Mesternek!
Köszönet Federico, hogy éltél és alkottál!
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:31 :: Kavyamitra Maróti György
