Kavyamitra Maróti György : Paolo és Francesca 1.

Nyomtatás

Paolo beszél a Költ?nek

Ha Te, barátom az igazat szóltad, és nem hazudtál nekem, és valóban csak utazó vagy e tájon, úgy neked elmesélem: elmesélem, éspedig avval a céllal, hogy ha majd t?lünk, árnylelkekt?l visszatérsz a naplelkek közé, elmondhasd szomorú történetünket, és azt a soha nem sz?n? kínt, amit itt kiállok az id?k végeztelen végeztéig.

Jaj,  jóságos lény, nyájas-szavú, bátor, csak neked mondhatom el szenvedéseimet: e lelkek itt köröttem a saját szenvedéseikkel elfoglaltak, miért is érdekelné ?ket e tengernyi fájdalom közepette az én saját kínszenvedésem?

Ha az ember megtisztult lélekkel, ünnepre készül?dve lép át a halál kapuján, akkor elmúlása a boldogságba vezet. Ha azonban úgy, olyan b?nösen távozik, mint én és a Kedves, olyan b?nteli ágyról, amely még nedves vérünk bíborától: akkor… Akkor mi másra számíthat, mint a Teremt? büntetésére? Te, ki eljöttél ég? legünkbe a földr?l, a Világból – kérn?k, legyen béke rajtad! -, ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör, hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
Beszéljünk mi, vagy figyeljünk igédre, amíg a szél – mint most – egy percre, hallgat.

És a Költ? bólintott szépen, hogy beszéljen.

A Széphistória

Rimini városa a menny fényességéb?l vétetett, vára a föld sötét sarából épült. Elnehezült, vastag falai mögött akkor is nyirkos homály honolt, mikor odakünn ezer marokkal szórta aranyát a nyár.

Rimini, Rimini Városa büszke-ifjú volt akkortájt, és mindenütt termett benne a szerelem, mint kerti, szapora virág.

De a vár, a Castello éppoly sötét volt, mint arca, szomorú homloka a benne lakónak, a nagyúrnak.

Sétálj olvasó, Rimini városában!

Járj dalló utcákon, olaj és jázmin illatában: indulj a Nagy Kék felé, fordulj a dombrakúszó sz?l?k felé: azt a sikátort biztosan megtalálod. Azt az egy sikátort, mely f?utakról vezet ki a Malatesták híres várához, melyet újjáépít?je után Castello Sigismondonak is neveznek.

Kanyarodnod kell az utakról egy kissé, és azután, mintegy varázsütésre t?nik szemed elé ama vár. Sötétl? tornyaival, mohos címerével kapuja felett, omladozó falaival úgy áll, mint a múlandóság, a halál szomorú jelképe.

Egy ideje ebben a múlandóságra-düledez? várban élt és szenvedett Francesca da Polenta.
A Kedves.
Ott született, ahol a partvidékre leszáll a Pó, és a tengerbe tér meg.

Francesca!
Ó, hát Francesca mer?ben más volt, mint a sötét várbörtön sötét ura. Szerelemszív-alakú arcocskáján holdmosolygás élt mindig. Holdé, mert könny? szomorúság fátyolozta mosolyát. E különös mosolynak megvolt a titka: Francesca szájának két szegletében valóban ott ült e mosoly, ám tekintetét mindig könny?, lágy pára födte, és ez kölcsönzött szemének oly vonást, mintha könnyes lenne. E két ellentét – a mosoly és könny – oldódott Francesca arcán harmóniává.
Soha, soha harmonikusabb arcot!

És mit mondjunk Francesca alkatáról?

A píneák sudársága, és a vidám bokrok szelíd gömbölydedsége: képzeled, Barátom? Csíp?je hullámrezgése, hajának omlása.
Karja és válla dombszer?sége.

Bokája, ó a bokája…

Szelíd-szép életet élt Francesca Ravenna ?si városában, körülálló dombvidékein, lélegz? tengerpartján: társn?i kedves karéjában járta e helyeket: olykor a tengerbe öml? csermelypatak partján játszottak labdajátékokat, „testüket ápolták, fürd?ztek lágy nyugalomban.”

Úgy történt – úgy kellett történnie -, hogy Gianciotto Malatesta, a nagyhatalmú úr egy napon rászánakozott a házasságra. Minthogy híre járt a partvidéken Guido da Polenta lányának nemes szépségér?l, lelkének kellemetességér?l, termetének sudárságáról, Giangiotto úgy határozott: az a lány lesz felesége.

Elhívatta hát Ravennából Riminibe – a sötét Castello Sigismondóba – Guido Minorét, az apát, hogy elkérje leánya kezét t?le.

Mármost, hogy tetszett-e a házasság ötlete Guidonak avagy sehogysem tetszett? tetszése nem játszott szerepet semmiben. Ravenna hercege nem mondhatott ellent Rimini nagyhatalmú urának, hát a házassági szerz?dés létrejött.

Mit érzett a drága Francesca?

Senki nem tudhatja azt, mert Francesca szótlanul, magára maradt.

Társn?it?l elszakadt akkor, napokon át, hosszú napokon át, magányosan sétálgatott a réteken: beillatozta, magába szívta a jó tavaszi leveg?ket: arra járt amerre a füvek friss zöldje összeért a fenyvesek, a píneák sötétebb, haragosabb zöldjével: a két zöld határán járt a Drága, de ez máskor is szokása volt.

Hosszúszárú vadfüvek hullámoztak Francesca lépteinek nyomában, foglyok és fácánok hessentek fel amerre járt: magányútjairól nem tudunk semmit igazán.

Hogy töprenkedett-e afelett, ami várt rá?
Hát ki mondja meg?

Volt mellette azokban a napokban valaki?
Te?
Én?
Bárki?

Hát senki sem.

Paolo gondtalan ifjúként élt Giangiotto bátyja árnyékában: ha lett volna is gondja, gond?z? vadászatok, gond?z? lakomák, gond?z? borocska mellett élte vígan életét, az udvari ember, a cortese életét. Jó árnyék volt a Giangiotto árnyéka, dolga semmi nem volt Paolonak. B?ségesen megelégült avval, hogy ? volt a szép Paolo, amint Riminiben terekszerte emlegették.

Két nappal a Ravennában kötend? házasság el?tt Giangiotto magához rendelte Paolot, a szépet, s ekként szólt, korántsem kérve, mint inkább parancsolva:

„Öcsém! Két napkelte múlva nékem esküv?m lesz Ravennában, mint azt jól tudod. Csakhogy aznap lesz a nagyvadászat is cerianoi dombokon, erd?kön, amire én hivatalos vagyok már régen. Hogy rövid legyek: te mégy Ravennába helyettesemként, feleségül veszed nevemben Francesca da Polentát! Sok dolgod evvel nem lészen: az oltár el?tt nevemben igent mondasz, meggy?r?zöd a lányt, aztán másnap jókor reggel elhozod Riminibe!”

Durván fölröhögve mondta még hozzá:

„A nászéjt rám hagyhatod!”

Kingtek, kongtak és borongtak a harangok az esküv? napján: a fölött borongtak, hogy vajon mi lesz az édes Francescával?

Az esküv? pedig a helyettessel is meglett: nem volt abban semmi hiba, nem lett volna semmi hiba, ha Paolo és Francesca egymásra nem néznek. De egymásra néztek, és a szerelem úgy lobbant ott föl, amint város lángja lobban t?zvészek idején.

És egy kés?tavaszi délel?ttön, amikor a keleti szél, a jó zefirosz a lonc illatát sodorta Rimini fölé, és szétterítette, hogy minden lakó – légyen szegény vagy gazdag; jólelk? vagy gonosz; sötétkép? vagy dallamarcú – magába szívhassa és megjobbuljon t?le, Paolo és Francesca hazatértek.

A sötét várba, a ragyogó Városba.

Szó se róla: Giangiotto Malatesta aztán a nászhéten megemberelte magát, öt hosszú napon át nem ment el sem vadászni, sem háborúzni, pedig e két foglalatosság volt szívének a legkedvesebb. Öt napon át maradt Francesca mellett, a szomorú Castello Sigismondoban.

Az öt nap alatt napjában többször is magáévá tette feleségét, úgy végezve a szeretkezés dolgát, mintha holmi környékbeli parasztlányon tett volna er?szakot. A szerelemnek ? más módját nem is ismerte: hogy kedves szavakat szóljon a lányhoz? hogy megdicsérje testének-lelkének szépségeit? ó ezt b?nös gyengédségnek vélte az ostoba.

Pedig éppen azért maradt öt napon át Francesca szoknyája mellett, mert a lány nagyon, nagyon tetszett neki. A maga baromélet módján tetszett. Az érzékeinek kedvére tetszett.

De…de kimondani AZT a szót? kimondani?
Ugyan már!

Csakhogy öt nap múltán a baromszerelemre is ráunt, s akkor mégiscsak elment egy vadászatra.

Aztán Lodinál akadt harcolnivalója: így lassan a drága Francesca egyedül maradt a szörny? várban. Pedig akkor már ? maga lett a szerelem! A szelíd szerelem volt ?, mint a tavaszi szell? fuvallata, gyengéd és öntudatlan, akit boldogságra formált valamely virágból az Isten. De ez virág hervadóban volt. Reggelente brokátos ruhát öltött, aztán elment a Santa Chiara templomába imádkozni. Hazatérve hímezgetett, olykor bánatos énekeket énekelt csak úgy magának, és olvasgatott.

Paolo meg hol mellette élt, hol kényszeredetten ment bátyja útjain: háborúba, mulatságba, vadászatra.

És nagyon megváltozott Paolo. Föln?tt? Vagy érzelmei emberré tették? Mindenesetre egyre többször érezte rosszul magát Giangiottoval, egyre sekélyesebbnek, fölszínesebbnek, bosszantóbbnak látta a tagbaszakadt férfi hiábavalóságait. És egyre gyakrabban lélegzett szíve Francesca társaságában.

És Francescának szegénynek, kétségbeesésében Paolo lett egyedüli vigasza, szomorú boldogsága. Nagyon beleszerelmesedett Paoloba. Hallgatag virág-módra volt szerelmes.

A vár lovagtermében, Francesca kis szobájában, a csacsogó csermelyek partján, az erd?k lombjai alatt álmodoztak sokszor együtt, míg a férj és báty, ki tudja, hol barangolt? Vad, szilaj természete véres kalandokba kergette, és ilyenkor nem irgalmazott senkinek, mert legédesebb zenéje a haldoklók hörgése volt.

– folytatódik –