Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költ? meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végs? nyughelyénél.
No, persze annak, hogy mi kettesben erre jártunk utoljára, már lassan egy éve lesz: majd annyinak kell lennie, hisz ma 321 napja annak, hogy ? elhagyta az én szomorú, temet?i világomat, és elment az Örömhöz, és ezért a döntésért egy rossz szót szólnom Róla nem szabad.
Az öröm mindig több, jobb, fontosabb, mint a szomorúság.
De azért, ugye mehetünk Niki, ma is, ha másként nem, hát gondolatban?
Azt mondom: vágjunk neki!
Jobb kézr?l hamarosan elhagyjuk a kedves kis kápolnát, ahová mindig csak belesni tudtunk, valahogy sosem volt nyitva, de kívülr?l is csinos, szép kis kápolna.
Ugyanarra, vagyis jobb fel?l tömegsír bukkan el?, a magyar jakobinusok közös sírja: itt aluszik Martinovics éppen úgy, miként ?z Pál.
Azért kettejüket neveztem meg, mert számomra a két végpontot jelölik: a nagyon fiatal ?z Pál, a következetesen, ha úgy tetszik „megátalkodottan” forradalmár, aki pökhendi-mód a Marseillaise-t fütyörészte míg a veszt?helyre vitték, és Martinovics, aki – tán – árulója lett saját csoportjának. Legalább is vannak történészek, akik váltig állítják ezt.
Mindegy ez már talán, ily sok évvel a dolgok után, hisz a „harcot, mit „?seink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, de azért csak ott motoszkál a fejben.
Könnyed f?hajtás után mehetünk is.
El?ttünk lassan kibontakozik az Árkádsor kett?s épülete, az egykor ragyogó klasszicista-eklektikus építmény: rég nincs már pénz arra, hogy fölújítsák, de még ilyen állapotában is fenségesen szép.
Az Árkádsoron sok ?si magyar (vagy éppenséggel német) eredet? család nevével találkozhatsz Nyájas, de nem túl jelent?sek a nevek, vagy – hihetetlen m?veletlenségem következtében – csak számomra nem jelentenek sokat. Ett?l függetlenül a f?út két oldalán sorakozó kriptasort érdemes végignézni, mert maga az Árkádsor, különösen annak négy széls? tornya, egykor gyönyör?, ma már lepusztulóban lév? freskókat bír. Sosem tudtam beazonosítani a fest?ket, de gyakran gondoltam arra, hogy talán legalább kett? Lotz Károly m?ve lehet.
E kett? kísértetiesen emlékeztet ugyanis az Operaház egyik-másik freskójához.
Azért két jeles sírt itt is lelhetünk: az els? – a f?kapuhoz közelebbi – éppen az egyik nyitótornyocska közepén álmodik, a másik a végén.
Amikor az els?t els? ízben megláttam fölkeltette érdekl?désemet, hogy mindig friss virág, és nemzetiszín? szalagok borítják a fejfát. Ki lehet, melyik nagy magyar, tán egy negyvennyolcas?
Meglepjelek Nyájas Olvasó?
Megleplek: Görgey Artúr sírjáról van szó.
Sejtem, hogy fent írt mondataim szorulnak némi magyarázatra, és ha van kevés id?d Benevolis, szívesen szolgálok magyarázattal.
Els?ben is azt tudnod kell, hogy nem vagyok történész-típus, sosem tartottam magam annak, jószerivel még igazán jó töri tanárnak sem. Átkozottul irodalmár vagyok, és tudom, hogy egészen más gondolkodást, agyat kíván a történészé, mint az irodalmáré.
Egyszer, igen jó történészek társaságában, azt találtam mondani – én már elfelejtettem, de valahányszor találkozom egyik-másikkal, mindig visszaidézik: ezek szerint nem mondtam túl nagy marhaságot -, hogy a történelem arról szól, milyen volt az ember, az irodalom meg arról, hogy milyen lehetett volna. És bizony ez az utóbbi engem mindig jobban vonzott: valahogy szebb az Ember abban az állapotában, amilyen lehetett volna, mint abban, amilyenné sikerült lennie a B?nbeesés után.
Na, mindegy is: ott tartottam, hogy nem vagyok ugyan történész, de annyit azért megtanultam, hogy nagyon nehéz a történelemben utólagos igazságokat tenni.
Persze, ha szánalmas tömeggyilkos volt valaki, akkor a vélekedés tévedhetetlen, de ha nem?
Ezért többek közt nem nevezném Görgeyt egyértelm?en árulónak, mert nem is volt az: egészen.
Nem az hökkent hát meg, mikor a sírját elborító virágokat, szalagokat látom, én nem tartanám ?t egyszer? hazaárulónak, hanem az, hogy tudom: a legtöbb gimnáziumot végzett magyar agyában ? az áruló, ? él árulóként, és lám mégis: virágok, szalagok.
A másik jelent?s síremlék az Árkádsor végében található, de hát itt már kevesen szoktak megállni, hisz közvetlenül utána jön a Kör, ami húzza, vonzza az embert, és legalább három elevenbe vágó síremlékkel pompázik.
Én azért azt ajánlom Neked Kedves, hogy ne engedjünk a csábításnak, és álljunk meg egy pillanatra az Árkádsor utolsó sírja el?tt, hol Alpár Ignácz alussza álmát a Föltámadásig.
Remélem a föltámadás után majd újra tervez nekünk valami szépet, nemeset, olyat, mint a sokszor – méltatlanul – el- és megítélt Vajdahunyad vár, vagy az egykori T?zsdepalota (manapság a TV-épülete), vagy a gyönyör? kolozsvári Tudományegyetem épülete.
Elférne már ebben a Városban néhány szép, új épület!
Hadd mondjam meg mindenkinek: nagy, remek építész volt Alpár Ignácz, és igenis, a Mez?gazdasági Múzeum – vagy Vajdahunyad vár – épületegyüttese, eklektikus, látszólag z?rös mivoltában is remekm?.
Épp azért, mert eklektikus!
Tessék csak egyszer arra gondolni kérem szépen, hogy a középkori vártól a reneszánsz és barokk palotáig úgy tervezni épületet, hogy azok szakadás- és ellentétmentesen folyjanak át egymásba: ehhez zseni kelletik.
Én – minden esetre meghajtom fejemet Alpár Ignácz el?tt!
Meg ám!
De most add a kezed Lalagé, és menjünk tovább!
Fordítsd szép arcod jobbra: az ott Ady Endre sírja: ha jó leszel, nem sokára megmutatom Neked, milyen messzire került Dybt?l Léda, jó?
Ady?
Igen, Ady.
Kell-e Néked Lalagé az Ady?
Ugye, Neked kell?
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a gy?zelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves h?s kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Most nézz balra, Kedves!
Ott aluszik Blaha Lujza: gyönyör? – Hozzá való, méltó – síremlék alatt: nem?
Ha már Ady sírja van átellenben, hát akkor!
Akkor szóljon Róla Ady Endre!
Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
E szomorú földb?l, e vérittas földb?l,
E fáradt világból Te hoztál ki lelket,
Bátorságos szívvel csak azóta vallunk
Gyermeki szerelmet
E szomorú földnek, e vérittas földnek,
Ahol fiatalon d?lnek ki a tölgyek
S bimbóidejükben hullnak le a rózsák…
Oh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,
Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk
S mennyit mosolyogtál,
Mintha e fáradt, bús édes kis világnak
A tündére volnál,
Jóságos tündérünk,
A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.
Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,
Amivé ez a szent, buja föld akarta
S akarja szent, term? tavaszokkor tenni:
Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni
S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:
Valánk egy id?ben bús, fáradt szegények
S jött közénk egy asszony,
– Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! –
Oh, be nagyon kellett,
Oh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebb?l a földb?l életet fakasszon
S magyar legyen értünk,
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!…
A kör közepén pedig Jókai Mór sírja mesél, mesél, mesél: míg magyar – mi több: míg ember – él a Világon, többek között ? fog esti álomba ringatni minket.
Ha akarjuk!
És – ugye – mi, Te meg én: akarjuk hallgatni ?t?
Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejér?l talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelked? magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.
A ránehezül? víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti t?z repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A m? Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskez? emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenr?l beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskez? embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási k?híd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborm?ként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
No most menjünk, menjünk tovább Napkelet felé Lalagé, oda, hol a magyar irodalom egyik legragyogóbb napja nyugszik, hogy szép képzavarral éljek!
– persze, majd holnap. Rá föl kell kicsit készülni lelkileg, igaz? –
Legutóbbi módosítás: 2009.06.11. @ 04:51 :: Kavyamitra Maróti György
