— Persze, hogy kidobóták Bodor mama! Be kő’ mondani, ha tudunk elbújt zsidórul — cuppogta bolond Ica, de az Istennek sem hagyta félbe a cukorka szopogatását. Hogyisne, hiszen éppen azt lesi a Mitvesz fűszeres, hogy milyen hangosan ízlik neki. Akkor biztos ad legközelebb is. Na és, ha fogdossa is a réklije alatt, ha üres a bolt? Belefér a lapátkezébe. Pláne, múltkor még egy pengőt is adott neki Mitvesz; — és csakis azért, mert tapogatás közben egy akkorát horkantott örömibe, mint egy kani.
Meg is verné az apja, ha megtudná, hogy pénzt kapott a boltostól. Még el is venné tőle.
— Aztán meg jutalom is jár, Bözsi néni! Egyenest a főtestvér kezibü! Tuggya? — jutott ismét eszébe a reggeli „közhírré tétetik!”
— Ne járasd a szád annyit! — szólt rá Kasza Pista, aki tűzkőre várt a boltban. Megtehette; a háború elvan már nélküle is. Jobbkarján a zubbony ujja csak azért nem leffegett, mert az anyja vállig felvarrta.
Icára a legény hangja úgy hatott, mintha szájon ütötték volna. Egy pillanatra újra visszazuhintotta a való világba. Eszébe jutott a szégyene, mikor tavaly megkérte Pistát, hogy legyen a férje. Mire a legény csak azt mondta, hogy „Dilibaba, neked nincs ki az összes kereked”. — Mért? —, hisz a babakocsit is lehet hárommal tolni… —, de nem szólt, csak hazaszaladt, és otthon vinnyogott az üres ólban, nehogy apja meghallja. Kapott is volna!
Akkor bánatában majd megszakadt a szíve, hiszen a faluba a nála fiatalabb lányok is kaptak férjet, csak ő van még ember nélkül. Hovatovább már száradt vénlánnyá szikkad, de ahhoz ő túl kövér, hál’ Istennek. Merengés közben, hirtelen majd megfulladt a köhögéstől, mert félrenyelte a cukrot. Aggodva Mitveszre pillantott, de az éppen káromkodva kereste a pult alá gurult tűzkövet.
Aztán Icának újra eszébe jutott a főtestvér beígért kitüntetése.
— Maga igazán keresztény, Bözsi néni? — kérdezte.
Az a jutalom tényleg megülte a rövid eszét. Remélte, hogy ha már a néni nem is, de legalább a saját szélütött nagyapja zsidó. Úgyis útban van, és büdös. Vagy netán a goromba apja, aki örököst részeg, és akkor ő is úgy markolássza, mint az a Mitvesz? — Kár, hogy az anyja rég meghalt… Őt már nem kérdezheti meg.
Pedig Ica már látta magát a templomban, ahogy Krisztus lemosolyog rá a keresztről, mert biztos meglátja a misés-blúzán csillogó medált.
— Nahát, hogy milyen időket élünk — csóválta a fejét Bodor néni;
— Ezek még a Szűzmáriát is elvinnék, ha megtudnák róla, hogy zsidó –, de megijedt, hogy ilyesmi kiszaladt a száján. Elpirult volna, ha tűrte volna pergamenre aszott arca. De aztán csak megborzolta a hibbant lány haját:
— Apád várja már azt a pakli bagót, elrak, ha nem iparkodsz! — küldte útjára a kószaeszű szerencsétlent. Ilonka már az utcán nyargalt, mikor a boltos hazafi módra kimérte a néninek ötért a petróleumot. Ő már tizenhatban hadiözvegy lett, amikor Bodor honvéd és a lova tévedésből hősi halált haltak. Ugyanis, honnan is tudhatta volna az óbesterük, hogy milyen állat az a páncélvonat, hogy még a huszárkard sem fogja?
*
Decemberre, a téli viharok már nem csak hófúvást hozták be a tanyák közé, hanem az ágyuk ugatását is, ami már a hálószobákba is behatolt. — Nem csoda, hogy az idegesebb gazdáknak, még a házasélettől is elvette a kedvét. A rettegő lakóság naponta énekelt orgonaszó mellett a békéért, mindaddig, míg egy belövés el nem vitte a kántort kottástól. Pedig akkorra már a falu végleg zsidómentes lett, mert egy jó magyar ember résen volt. A zárdából elvitték a Münz ikreket, hogy füsté válva szüleik után szálljanak. Emiatt egy leheletnyivel sem lett sötétebb az ég a falu felett. — Hogy mi változott? Semmi. Legfeljebb az, hogy Mitvesz megvette a Tanácstól a Münz -féle vetőmagboltot. – Állítólag olcsón jutott hozzá.
Karácsonyra aztán megszületett a Kisded. De hogy is tudná megváltani a szenvedőket, mikor a Mikulás is Dachauban ült? A Gestapó nem hitte el, hogy ő tényleg a Mikulás. S hogyan is járná be onnan ajándékkal a világot? — Hiszen szánja lángján, a rénszarvasaiból is rég gulyást főztek a katonák.
*
Karácsony másnapján, a kisbíró még kihirdette a hadsereg kiürítési parancsát, aztán maga is szekérre dobta a dobját és csatlakozott a Keszthely felé vonuló karavánhoz. A faluban csak az öregek, betegek maradtak, és még egy maroknyi lélek, akiknek minden mindegy volt. Persze Ica is maradt béna nagyapjával. Egy kicsit aggódva, de azért reménykedve várta a katonákat. Hiszen annyi rémeket hallott, hogy mit tesznek az asszonyokkal…
Szilveszter éjjelén, aztán egy drasztvujtyével beköszöntött az Újév, Gavrilov századossal. Kirgiz katonáit az istállóba küldte aludni, ahol csak a kecske búslakodott a tehén után. Icának rögtön megtetszett a halkszavú tiszt. Csodálta a százados szép szemét, s szerette volna megsimogatni, búzamező színű haját.
*
Már egy hete megdermedt a front a Balaton vidékén. Gavrilov egysége is bekvártélyozta magát a házba. Az istállóból helyszűke miatt kiették a kecskét. Ica nem bánta, mert neki is ízlett. Meg fejni sem kellett többé. A kapitány a tisztaszobába költözött, ahol esténként olvasott a petróleumlámpa fényénél. Néha meg átszellemült arccal verset írt. — Biztos valami bánatost — gondolta Ica, mert ha tehette, hokedlit húzott mellé, s onnan figyelte áhítattal a kapitányt. Olyankor neki is bepárásodott a szeme, mint a férfinak. Irigyelte azt a lányt, akihez a vers szólt. Előfordult, hogy gyengéden meg akarta simogatni Gavrilov arcát, de a tiszt minduntalan szelíden visszatolta Ica kezét. Ilyenkor az irigysége átcsapott vad gyűlöletbe, az ismeretlen orosz némber iránt. Aztán éjjel a kínok kínját szenvedte végig a takaró alatt. Már arra is gondolt, hogy bemegy az istállóba a kirgizekhez, de halálra szégyellte volna magát Gavrilov előtt. — Inkább a kútba ugrik — sugallta a következő pillanatban bomlott agya. Olyankor csak magában nyüszített, mert nem mert jajgatni, mert talán egész Somogy meghallaná.
*
Ha Gavrilov nem volt szolgálatban és nem írt, akkor az öreg veteránnal beszélgetett. Lassanként egész jól összebarátkoztak, dacára, hogy a hadastyán gyakran megfenyegette a botjával az ágyból. Néha meg ráfogta, mintha fegyver volna, és azt mondta, hogy durr! — Szerencséd van te muszka, hogy nincs puskám — meg ilyesmiket zagyvált. A kapitány csak mosolygott, és örömmel jegyezte fel azt a rengeteg zamatos, délorosz káromkodást, amiket az öregtől hallott először; ugyanis a kapitány etnográfus is volt.
Ica ilyenkor csak hallgatta a két férfit, s még azért is hálás volt, hogy nem küldték ki a konyhába. Ült és csodára várt. Tán meghallgatta a türelmes ég, mert úgy január vége felé egy délután Gavrilov már tiszta ingben vodkát ivott. Igaz nagyapja mondta reggel, hogy a tisztnek ma születésnapja van, és valami Gajdar nevű írónak is, aki három éve haditudósítóként elesett, de Ica senkit sem ismert ilyen néven a faluból.
Ő is ivott a tiszttel, de rögtön a fejébe is szállt. Nagyapja is megihatott az ágyban már egy bögrével, mert mélyen horkolt. Ica hirtelen felbátorodott, hogy még tanú sincs, ezért hirtelen magához húzta a legény fejét, s megcsókolta a száját. Gavrilov meghökkent, majd magába roskadva szótlanul ült egy darabig. Lassan, fátyolos szemmel, remegő ujjakkal előkotort zubbonyából egy töredezett fényképet. Ica tudta, hogy ez a vég, mikor meglátja azt a gyűlöletes némbert. Szinte öntudatlanul odanézett, ahová a tiszt bökött az ujjával. Onnan egy hetyke matróz mosolygott vissza rá.
— Igor — mondta lágyan a százados, és sajnálattal nézte a megdermedt lányt.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.13. @ 09:35 :: kisslaki
