Hajnalodott. Az előbukkanó Nap fényében pompásan ragyogtak a kert virágai. Ez a káprázatos színkavalkád és illatorgia megdobogtatta a szívét. Minden reggel új reménnyel ébredt. Talán ma! Ma kap majd egy simogatást, egy mosolyt, esetleg reggelit.
A virágokkal ébredtek a madarak is. Énekükben benne volt a szabadság szeretete, a Nap dicsérete. Vágyakozva hallgatta. Neki ez a 3×3 méter jutott, de talán ma kiengedik, s végre kedvére rohangálhat a végtelen réten – gondolta, amint meghallotta az ajtó csapódását.
Máris izgatott lett, ugatásában és farkcsóválásában benne volt kutyahűségének minden szeretete. A gazda jött és hozta a reggelit. A simogatás elmaradt ugyan és jól sem lakott teljesen, de most nem bántották. Ha rágondolt, még most is sajgott az oldala a tegnapi rúgástól. Így ment ez nap, mint nap. Hol enni nem kapott, hol sétálni nem vitték. Volt, hogy napokig rá sem néztek. A gazda lánya még néha odajött és csontot hozott, de csak ritkán simogatta meg a rácson keresztül. Aztán apja hívására visszaszaladt a házba. Nem értette mi történt, hiszen nem volt ez mindig így. Vagy csak a múlt homálya szépíti meg a dolgokat?
Amikor még kölyök volt és szabadon élt az udvarban, egyszer akkor is megrúgták. Mert játszani hívta a kislányt, de az nem értette, elszaladt, ő meg utána… aztán amikor utolérte várta a dicséretet, a simogatást csak örömében ugrott a gyerekre… és akkor sikoltás hallatszott, majd a fájdalomtól alig kapott levegőt. Ahol földet ért, nyüszítve feküdt egy darabig és érezte, hogy a bordájával együtt a szíve is meghasadt. De mégis győzött az ősöktől örökölt alázat és ragaszkodás. Reggelente új reménnyel ébredt. Aztán este annál csüggedtebben temette ezeket, a reményeket. Pedig mindent megtett: ugatott, ha mentek az utcán, megnyalta a gazda kezét az ételért, visszahozta az eldobott fadarabot. Sok mindent adhatott volna még, de ez senkit nem érdekelt. Ahogy öregedett egyre nehezebben viselte, ha bántották. Ilyenkor a fájdalom legyűrte a hűségét. Az utóbbi időben érezte, hogy felszínre kívánkozik valami abból a régi vadász ösztönből, amellyel annakidején farkas ősei a létfenntartásért küzdöttek. Ám ez mégsem volt ugyanaz, hiszen ő néha kapott enni. Mégis érezte, amikor a fájdalom kettéhasította a kutyahűség védőburkát.
Lassan a remény utolsó morzsája is meghalt. Legyengült testét már csak ez az érzés tartotta életben.
A következő reggelen már nem hallotta a madárcsicsergést… és nem ugatott, amikor a gazda előjött. ”Na mi van?” – hallotta ezt a bosszantó hangot. Csak halkan morgott. Az ember elment és csend lett. Ő feküdt a ház előtt és alig érezte a nap melegét. Végtelenül fáradt volt.
Mély kábulatából az ember hangja ébresztette. „Ne zavarj!” – morogta, de csak bejött a ketrecbe. „Hagyj végre békén” – morgott újra. „Tán kimúltál?” – bökött felé a bottal. És ekkor a mélyből feltörő ösztön–gyűlölet keverék erőt adott izmainak egy végső ugrásra. Érezni akarta a vér ízét, a bosszú ködén át látni, ahogy a másik is szenved. Ezzel az erővel, mint elpattant íj, csapódott az emberen, minden fogát annak lábába mélyesztve. Az felüvöltött, és elesett, meglepetésében még a botot is elejtette. Egymás mellett feküdtek, és ő hiába várta az áhított „visszavágtam” érzést, csak szomorúságot érzett.
Ahogy testéből elszállt az élet, tekintetük még találkozott.
Aztán sokat szenvedett lelke szabad lett örökre.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.05. @ 17:43 :: P. Borbély Katalin
