Anya két dobozt készített ki a konyhaasztalra, a nagyobbikat persze Huginak szánta.
— Itt ne felejtsd a sütit! Olyan soványka! A pénz felét is add neki, hogy haza tudjon jönni szombaton ő is…
— Túúdom, meg a nagyobb csomag is a kis kedvenccé… — fintorgott Gabi és vállára akasztotta a táskát. — Csö! — vetette oda és már ott se volt.
Kovácsné kitörölt egy könnycseppet szeme sarkából, az ajtó üvegén át követte tekintetével elsőszülöttjét, ahogy kivágta a kertajtót maga előtt, az meg lassan elfogyó ívben, ki-be hajladozva integetett a kamaszlány után.
Az autóbusz hatkor indult, így is futnia kellett, hogy elérje. Fázósan húzta összébb sálát, a nyirkos hideg mégis bekúszott a dzseki alá, megborzongatni az ágymeleget magával hozó testét. Utált korán kelni, utált tanulni, utált megfelelni, de a gimnáziumot be akarta fejezni. Kicsapták a kollégiumból, na és. Még mindig jobb, mint kolompszóra ébredni, korlátolt szabályokat betartani, esti villanyoltáshoz igazodni.
A buszon ismerős srácokkal utazhatott minden reggel, este anyu nem csukta ki a lakásból még akkor sem, ha éjfélre ért haza. Rég leszokott arról is, hogy zsörtölődve fogadja, bármeddig kimarad. Az első cigarettát még kiütötte a szájából — már nem szól semmit. Csak ne nézne folyton olyan bánatos tekintettel! A jóhiszemű, ártatlan Hugi mindig falazott neki, de azért csendesen megjegyezte: „Sírt ám anya! Miért csinálod ezt?”
Igaz, ébredéskor undorodott szájában a rossz íztől, ruhájának áporodott, züllött szagától, még a feltörő emlékét is utálta az előző estének. Aztán mégis ment a haverokkal oda, ahol ő volt a banda központja, szerették, mert benne volt minden buliban, neki mindig volt dugipénze… Nem fanyalgott semmi kemény hecctől. — Nem teheti, mert akkor egy lesz a sokból, többé észre sem vennék.
A koleszban se lett volna semmi baj, mert kiszökött ő onnét is, nem vette észre senki, amikor lecsúszott az ereszcsatornán, még azt se bánta, hogy kiszakadt a harisnyanadrágja. Éjszaka visszakapaszkodni nehezebb volt, de észrevétlenül a fürdő ablakán mászott be, és az ott száradó harisnyák szinte kínálták magukat. Leakasztott egyet, helyébe felterítette a lyukast. Az a genyó Réka visított, amikor megtalálta, pedig neki hetente vesznek újat otthon. A szekrényekben őrzött zsebpénzekből is csak annyit emelt el, hogy nagyon ne tűnjön fel. Ki gondolta, hogy ő lesz nekik gyanús, megjelölték holmijukat, pénzüket és figyelni kezdték. Egyik csavargása aztán úgy végződött, hogy három lány várta a sötét fürdőben kuporogva. A tettenérésből további nyomozás lett, fegyelmi és kirúgás. A gimiből nem tiltották ki, mert jó eredményei voltak, holott alig látták tanulni. Maradt a napi bejárás, bumlizás este-reggel húsz kilométert. Addig is a haverokkal lehetett legalább, meg nem is mindig ment egyenesen haza. Otthon nem a hátsó ablakon kellett bemászni… elcsigázott anyja már csak a jó osztályzataival vigasztalódott. Az amolyan „hétvégi apjuk” szombat délután érkezett családjához a városból, vasárnap este visszautazott dolgozni. Ezeket a rövid, apás hétvégéket kár lett volna a nyomasztó gondokkal terhelni. A családfő boldogan nyugtázta a jó bizonyítványt. A lányokat jó kézben tudta az anyjuknál.
><
Mire a gimnázium közelében megállt a busz, már kisütött a reggeli nap. Ereje nem sok volt, de narancssárgán beragyogta a járdán csoportosuló diákokat. A kerítésen belül is, az iskolaépület előtti füves lejtőn kisebb csoportok ácsorogtak. Feltűnően sokan voltak és zaklatottnak látszottak. Gabival nem nagyon szoktak szóba állni a fegyelmi óta, de ahogy most elhallgattak, ahogy némán utat nyitottak neki, amellett nem lehetett szó nélkül elmenni.
— Mi van? Mi a fene történt?
— Kovács! — kiáltott rá a járdától a vaskapuhoz vezető lépcsők tetejéről Urbán tanár úr. — Gyere az irodába! — Gabi megvonta a vállát, dacosan tovább rágózott, amíg belépett a boltíves ajtón tanárja nyomában. Pillanatra hátra nézett, minden arc felé fordult, nem értette, miért maradnak el a cikiző megjegyzések és a gúnyos füttyögetés, ami ilyenkor kísérni szokta a gyakori raportra hívását. A diáksereg némán állt.
><
Kovács Ági minden nap kisétált a vasúthoz, de ezt nem tudta róla senki. Azt azonban látták, hogy egyre sápadtabb, csendesebb, órák után az ágyán kucorog egy könyvvel. Amikor a kollégiumba került, vidám arcocskája minden lányt maga köré vonzott. Aztán az ebédlőben is bemutatkoztak, még akkor is nevetgélve csicseregték körbe minden osztályból.
— Honnét jöttél? — kérdezgették kedvesen. Ági megmondta. Akkor valaki felkapta a fejét.
— De nem vagy tán a Kovács Gabi testvére?
— De, a húga vagyok — és erre megfagyott a levegő.
Az elsősöket félrehívták a nagyok, hátat fordítottak, sugdostak. Kicsit bántónak érezte, de nem igazán törődött vele. Megszokta már, hogy eddig mindenhol szerették derűs kis lényét, itt is megtalálja majd a barátokat.
Ettől kezdve mégsem így alakult. Egyre feltűnőbben zártak minden ajtót, szekrényt előtte, soha nem hagyták egyedül a szobában. Megjegyzéseket tettek, amit már nem lehetett nem magára venni. Ha beleszólt a beszélgetésbe, másra fordították a szót. Magányosan járt-kelt. Néhány bátortalan és eredménytelen közeledési kísérlet után szomorúan húzódott vissza. Ha belépett a zuhanyozóba, mindig akadt, aki felkiáltott:
— Szappanokra, samponokra vigyázni! — vihogás követte a figyelmeztetést, de ő még nem értett semmit.
Egy este nem érezte jól magát, amikor megszólalt a vacsorára hívó kolomp, szobatársai indultak az ebédlőbe, ő nem mozdult.
— Gyere már enni — szólt rá az ágyszomszédja.
— Nem jó a gyomrom, én nem megyek…
A lányok megálltak. Tanácstalanul néztek, aztán összedugták fejüket, hogy ki maradjon bent vele. Majdnem elérzékenyedett.
— Nagyon kedvesek vagytok, de annyira nem vagyok rosszul…
— Kedvesek? Be ne képzeld magadnak! Senki se aggódik érted, csak épp elég értékes holmink van, amit nem tanácsos veled egyedül hagyni.
— Velem? — rebegte értetlenül.
— Ki mással? Itt mindenki tudja, ki az a Kovács Gabi. Csak ne nézz olyan ártatlanul kisanyám, te a mi pénzünkből nem fogsz fagyizni. Nézzétek, milyen ártatlan. Kettőig se tud számolni, de minket nem ver át az álnok szelídségével. Lebuksz, még mielőtt levizsgáznál, te nem fogsz itt lopkodni, mint a kedves nővérkéd három évig.
Ágival megfordult a hálóterem. Egyszerre vált érthetővé az őt körülvevő fagyos légkör, a gúny és elutasítás. Eddig nem igazán tudta, miért kellett Gabinak elhagyni a kollégiumot. Hát ez volt az oka? Nem, az lehetetlen, ezek félreértenek valamit.
— Miket hordotok ti itt össze? Ez butaság! — remegett meg a hangja és már sírásra állt. — A nővérem csavargott, nem tartotta be a házirendet, azért dobták ki innét…
A nagy hangzavarban észre sem vették, hogy az ajtóban megállt a nevelőtanár.
— Azonnal abbahagyni! Ez a lány nem követett el semmit és nem is fog! Mindenki az ebédlőbe!
— Én nem kérek vacsorát — tört el a mécses.
A szobatársak egymást lökdösve kivonultak, a tanár leült a kislány mellé és csendesen elmondta mindazt, amit Gabiról tudnia kellett.
— Ne félj. Mi tudjuk, hogy te nem tennél semmi rosszat.
A következő napok, hetek nem oldották fel a jeget. Amikor nem látta és nem hallhatta egyetlen tanár sem, akkor változatlanul folyt a szerencsétlen gyermek irgalmatlan gyötrése.
Ági nagyon szorgalmasan tanult, példásan viselkedett, mindent tudott az órákon, pontos volt és tökéletes. No, ezzel vívta ki igazán maga ellen a sorsot. A gunyoros csipkelődés gyűlöletbe csapott át. Kezdett úgy viselkedni, mint egy riadt kis madár, összerezzent, ha megszólították, és amikor hét végén hazautazott, anyja rémülten ölelte magához:
— Szent Isten, nem adnak neked ott enni? Hogy nézel ki, kislányom!
Ági nem panaszkodott otthon sem, de az úton megkérdezte a nővérét.
— Gabi, mi igaz abból, hogy te loptál a koleszban?
— Ne is törődj vele Hugi, ezek mind vastagok voltak, meg se érezték a piti pár forintot, jól felfújták az egészet.
— Hogy mondhatod ezt így?
— Neked se volt rossz, hogy mindig elvittelek fagyizni, amikor még kis pisis voltál.
— De Gabi! — kezdte, aztán elhallgatott. Gyomra összeszorult, mint valahányszor a hálóterem felé közeledve. Szörnyen érezte magát. A testvére az, akit ő nem tud tisztára mosni, ellenkezőleg. Ha megvédené, azonosulnia kell vele; amit Gabi követett el, az őrá vetne (és már vetett is) soha el nem hárítható, mocskos árnyékot.
Éjjelente nem tudott aludni, karikás szemekkel ment az órákra, nem figyelt, nem jelentkezett, össze—vissza felelt, ha a tanár kérdezte. Délután kisétált a kiserdőbe. Távolról a vonatfütty hangzott fel, ami figyelmeztetés volt a kanyar előtt: Vigyázz, érkezem!
Közelebb ment a sínek felé és leült az őszi fűbe, térdét átkarolva, állát karjára támasztotta és várt a füttyre, aztán szédülésig nézte a sebesen elhúzó szerelvényt. Másnap újra kiment, és szemével követte az egymás után felvillanó kupékat, a kattogó kerekeket. Nem keresték, hiánya nem tűnt fel senkinek, pedig minden nap órákig ült a sínek melletti domboldalon.
Egyszer mégis keresni kezdték.
— Lányok, eltűnt a fekete harisnyanadrágom a szárítóról! — robbant be a hálóba Pircsi. Rohantak a fürdőbe, vissza a hálóba, aztán a tanáriba, mert ezt azonnal jelenteni kell. Ági nincs sehol, szekrényét ők mégse törhetik fel…
— Nyugalom lányok, kerítsétek elő Kovács Ágit.
— Órák után kiment a kiserdő felé, azóta nem látta senki. A suliba csak nem vitte magával. Nyissuk ki a szekrényét, mielőtt eltűnteti onnét.
— Megnézzük — indult a tanár a háló felé.
Ági hóna alatt két könyvet szorítva, lógó fejjel lépkedett át az udvaron.
— Ott jön! — bökött lefelé Pircsi, a többiek tolongani kezdtek az ablaknál. — Na, most elkapunk kicsikém!
A baljóslatú, feléje nyomuló csoportról a tanárra emelte rémült szemét, jót nem sejthetett. Az eléje lépő nevelő szava vált érthetővé a hangzavarból.
— Nyisd ki a szekrényedet, Ági.
Vontatott lépésekkel ment oda, mintegy önkívületben, a kulcsot megfordította a zárban, kitárta az ajtót, félre lépett.
— Pakolj ki mindent.
Remegve szedegette ki a szépen hajtogatott kis holmiját, pulóverekre ingecskéket, bugyikat rakott egymásra a közeli széken. Gyomra csomóba ugrott össze, szeme előtt összefolytak a körvonalak. Valahonnét a távolból halk kis megjegyzéseket hallott, nem értette őket.
Már üres is volt a szekrény, még két harisnya következett — egy világos füstszínű és egy drapp.
— Merre jártál ma? — kérdezte a nevelő, miközben kétfelé nyitotta és végigtapogatta a vékony dzsekijét.
— A kiserdőben…
Mire reggel a Nap felkelt, Kovács Ági már ott állt a közeli facsoport mögött eltűnő sínpár közepén. A kanyarból, az aranyló fényben fürdő pályára kiérő vonat vezetője előtt csupán egy vékonyka alak tűnt fel, csak a fék sikoltott reménytelenül és a távolság hirtelen elfogyott kettejük között.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.20. @ 13:03 :: Pápay Aranka
