Pápay Aranka : Kálmus

Nyomtatás

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. Előadó Simonffy Adrienn. www.irodalmiradio.hu

(meghallgatom)

A falu első kocsmája, vagy inkább, ahogy a tulajdonos szívesebben hallotta nevezni: vendéglője — az 1940-es években Vasanits Viktoré volt. De volt neki egy felnőtt fia is, aki mögött összesúgtak aztán viháncolva rebbentek szét az eladó lányok.

Kálmánka örök gyerek maradt, kövér és álmatag. Sem a söntéspultnál, sem a szőlőben nem vette sok hasznát az apja. Sőt, inkább a kárát látta.

Ha mégis ráfanyalodtak, hogy ő mérje a bort, akkor boldog-boldogtalannak adott hitelt, amit úgy letagadhattak később, mint a pinty.

Ha meg a szőlőbe küldték dolgozni, anyja jól feltarisznyálta Kálmánkáját. Ahogy kiért, nagy pihenhetnékje támadt, le is telepedett az eperfa alá, szemügyre vette, mit rejt a tömött tarisznya. Addig nézegette, míg egészen üresre ette. Aztán leheveredett, egy kis sziesztázás végett. Mire felébredt, a nap magasan járt, már nem találta értelmét a megerőltető munkába belefogni.

Hát ennek, a férfivá soha nem növő ifjúnak szemelték ki, a szembeszomszédék csinos, talpraesett lányát, Margitot, az előre látó szülők. Ha sokat nem is hoz a háztartásba, ügyes, tűzrőlpattant menyecske válik majd belőle.

Ha meg unoka születne a házasságból, akkor nem hiába kapargattak Vasanitsék.

A szülők furfangja nagy szerepet játszott.

Egy szódavízvásárlás alkalmával megkérdezték a nagyra törekvő apát, áteresztené-e Margitot hét végén, kicsit besegíteni, a sok vendég kiszolgálásában. György bácsi jóba akart lenni a tekintélyes családdal, persze, hogy igent mondott.

Margit pedig belesétált a csapdába, csinosan, fürgén forgolódott a pult mögött.

— Menjél már oda és udvarolj kisfiam, légy kedves ehhöz a lányhoz! — bíztatta fiát Vasanitsné.

— Eeküd az engem…— vigyorgott Kálmuska.

— Légy férfi, te anyámasszony katonája! Nézd meg, milyen formás fara van — villant a Viktor szeme, stuccolt kis bajuszát végigsimítva.

— De ha pofon vág? — billentette oldalra a fejét aggodalmas szájhúzással az örök gyerek.

— Jobban jársz, ha ő ad, mert nekem már nagyon viszket a tenyerem…

— Ne bosszantsd az apádat kisfiam, tudsz te udvarolni, ha akarsz.

Hát elindult Kálmuska udvarolni. Kövér nyakán gyöngyözött a félelem.

Margit tálcával lépett ki a pult mögül. Sok szoknyához szokott csípője ringott, ahogy a fiú mellett ellibegett. Mintha ott se lett volna a szerencsétlen, pedig már nyitotta is a száját, de árva hang nem sok, annyi se jött ki azon. Laposat pislantott apjára, az bíztatóan intett… muszáj volt már tenni valamit.

Margit mellé sündörgött, aztán váratlanul belecsípett a könyöke fölött gömbölyödő karjába.

A lány villámgyorsan fordult felé, emelte is a tálcát, hogy azzal sújtson le, szája már a h….-t formázta, de ahogy a papírmasé alkalmatosság a levegőben, a becsmérlő szó a torkában rekedt meg. Tekintete Viktoréval találkozott…

Leejtett kézzel ennyit mondott:

— Maraggyál Kálmánka, mer megütlek — és megtörtént az a csoda, hogy szabad kezével megsimogatta a gyermekded arcot. Aztán ment tovább a dolgára.

Az meg felemelte tömzsi ujjait, a nemremélt megtiszteltetésben részesült arcához.

Ezután úgy a Margit nyomába szegődött, hogy az nem győzte félrekotorgatni, hogy ne akadályozza a sürgés-forgásban.

Hogy mégis levegőnek nézte őt a lány, az nagyon elgondolkodtatta.

Már régen megfigyelte Kálmus, hogy a söntéstől elmenő legényeknek milyen sikere van Margitnál. Rájuk visszanevetett, és azok olyan jól értettek a nyelvén. Ő megpróbálta utánozni a legényeket, de torkán akadt már az itóka is, mert nem gondolta, hogy az pokoli tűzként fogja égetni.

— Kérek egy felest. Abbul a tüzesbül Viktor bátyám, ami bátorságot ád, aztán megyek a lányokhoz! — Ezt hallotta folyton, és megfigyelte, milyen mozdulattal hajították le a torkukon azt a méregerős kisüstit. Gondolta, biztosan abban rejlik az igazi virtus, hogy a legény nem ijed meg az erős italtól. Hát végigkóstolta a polcon sorakozó üvegeket. Nem nagyon ízlett egyik sem, ám volt ott egy aranybarna nedű, aminek az ízére igencsak rákapott Kálmánka.

Csakhogy nála valahogyan visszafelé sült el a dolog, nem lett ő egy cseppet sem bátrabb, sem kívánatosabb, ellenben lábai elnehezültek, feje kótyagossá válva csak úgy vitte, amerre nem is akart menni. Le kellett ülnie egy rejtett zugba, ahol bóbiskolva talált rá az apja nem egyszer.

Az lett a vége, hogy Viktor eltiltotta azoktól a palackoktól, különös tekintettel a rumosüvegre. A pincelakat kulcsát meg egyenesen elzárta előle. Csak apjával együtt mehetett le a hordók birodalmába.

Amikor a pincéből felhoztak pár hordót, segítségül kellett hívniuk a szomszédot is, a cipekedéshez. Aztán Viktor hiába nézett utána, hiába kutakodott, úgy tűnt, mintha egy kis 20 literes rumos hiányzanék.

— Ejnye, ezt megfújta a szomszéd — dühöngött magában, de bizonyítéka nem volt, hát mást nem tehetett, mint feltűnően ridegen bánt a segítővel, és várta az alkalmat, hogy majdcsak lesz módja lecsapni a tolvajra.

Hanem az igencsak figyelmessé tette a kocsmárost, hogy a szemmel tartott üvegekből nem hibádzik az itóka, Kálmus mégis sokat szunyókál. Minden ebéd után kijelentette:

— Akkor én most megyek aludni egyet a körtefa alá.

Ott talált rá nap-mint nap, késő délután.

— Hé, te hétalvó! — rázta meg a vállát az apja, és gyanús illat csapta meg az orrát a felriadó felől. Besietett az ivóba, leemelte a megjelölt rumosüveget, de abból nem hiányzott egy kortynyi ital sem.

Már derengett valami az öreg fejében, mégis érthetetlen volt, hogy a pincekulcs az õ zsebében, az üveg sértetlen, honnét a rum gőze a fia fejében? 

Egy délután az udvaron átmenő kocsmáros megtorpant. Távolról ismerős, furcsa hangokat hozott a szél, mintha nem a kert felől jönne…Viktor elindult a hang irányába.

A körtefa alatt nem volt senki, de az úton feküdt a hosszú létra, aminek a helye a pajta falánál lett volna, mellette húzta a lóbőrt, Kálmánka. Ahogy föléje hajolt az apja, épp kifelé fújta a rumtól gőzös lélegzetét és édesdeden elmosolyodott, ajkán fényes csepp jelent meg a szép álom igazolására.

— No, a teremtésit neki, ezt megfogom! — Akkor otthagyta, de nem egészen értette még a létra szerepét.

Estefelé kicsit bicegve került elő a gyerek, de nem panaszkodott egy hang nem sok, annyit se.

Másnap, ahogy a finom ebéd nyomát eltörölte Kálmus az orra alól, felállt, hogy titokzatos útjára induljon. Ekkor nem várta meg Viktor, hogy majd alkonyatkor kerüljön elő, kialudva a gazdag ebédet, meg a rumgőzt, hanem azon nyomban utána eredt, óvatosan, macskát megszégyenítő léptekkel.

Kálmus egyenesen a létráért ment, azt szépen a szénapadláshoz támasztotta, aztán tőle szokatlan fürgeséggel mászott fel rajta. Onnét a magasból lenézett, megvakarta a kobakját, majd nagy nyögések kíséretében kezdte felhúzni maga után, az árulkodni képes lajtorját.

— Híjnye, ez meg mire készül? — csudálkozott Viktor, és várt csendben. Sokáig nem történt semmi, míg fel nem hangzott az éktelen horkolás. A szemközti körtefára is felmászott, de onnét semmit nem lehetett látni. Leült a fa alá.

Egy jó óra is eltelhetett, nagyon fárasztotta a várakozás, de nem tágított. Egyszercsak zizegett a szalma, és megjelent fent a létra vége, csúszott lefelé, míg talajt nem fogott. Kálmán hasmánt óvatoskodva lekászálódott rajta, majd gondosan lefektette a falhoz, és elindult a ház felé.

Viktor felmászott a padlásra, ugyanazon az úton, mint a fia, és kotorászni kezdett a szénában.

Amikor koppant valami, akkor lehuppant a kerekebbik felére. A gyanú beigazolódva kuncogott a félhomályban.

— Ehhez bezzeg nagy esze volt! — motyogta hitetlenkedve, és ült ott egy darabig, aztán amikor kigondolta mi a teendő, visszakotorta a szénát a gömbölyödő, rejtett kincsre és lemászott. Amíg a lajtorját a helyére cipelte, arra is rájött, miért feküdt az tegnap keresztben az úton, a Kálmussal olyan megértésben. Mert megbotlott a bakháton, és majdnem elvágódott. Akkor részegen Kálmán is elesett, és ott, rögtön el is aludt, a terhét elejtve. Ma aztán fönn akarta kialudni magát, de azt nem szerette volna, hogy utána másszon valaki, vagy elvigye onnét a létrát. Hitetlenkedve csóválta a fejét még akkor is, amikor másnap, ebéd előtt Margitot félre vonta.

— Ha megettük a levest, én kimegyek, mintha szólított volna valaki, te meg gyere utánam.

— Minek?

— Kimegyünk a pajtához, én felmászok a padlásra, te meg visszateszed a létrát a fal aljába.

— Akkor nem tud lemászni, ki elül akar ott elbújni? — ámult a lány, de aztán esett csak le az álla, amikor Viktor így folytatta:

— Ne sokat kérdezz, majd megérted, de megvan az eltűnt rum. Meg aztán nem is olyan hülye ez a Kálmus gyerek, mint hiszed!

Amikor a létrát visszatette Margit a helyére, még leszólt Vasanits:

— Mondd meg bent, hogy nem vagyok éhes, a főzeléket eltehetik vacsorára.

Hamarosan zörgött a létra, mászott fel a rumra szomjas fiú, és eszébe se jutott a homályban körülnézni. Szuszogva nyúlt fel a gerenda mögé szúrt szalmaszálért, és amikor a hordó akonája helyére akarta dugni, hogy szívjon egy jóleső nagyot a finom nedűből, a lába földbe — azaz szénába — gyökerezett. Erős marok ragadta meg a lopó kezét.

— Csak azt áruld el fiam, hogyan hoztad fel ide?

A körtefa alatt — a Kálmánka után odáig lopakodott — Margit állt megkövülten, amikor a szénapadlás széles ajtajában a két férfi azon vitatkozott, hogy most hogyan vigyék le azt, a megfogni is nehéz rumoshordót.

(meghallgatom)