Egy sikeres vállalkozó életére a siker rányomja a maga bélyegét. Ez az élet minden területére, így a szexuális életre is igaz. Az ember felszabadul, szinte szárnyakat kap – és repül. Bélánk már otthon is tett néhány diszkrét szárnypróbálgatást, de az igazi nagy kaland, a Dolce Vita külföldön várta.
Még Szöulban történt, hogy Béla, miután Koreát gazdasági és gasztronómiai szempontból – b?vebben ld. az el?z? történetben – már felderítette, sort kerített az éjszakai élet feltérképezésére is.
Az esti sétában, bevallom, magam is partner voltam, de a hadm?velet végs? fázisát Béla egyedül vitte végbe.
Történt pedig, hogy egy már-már sikátorszer?, sz?k kis utcában járva, nagyjából minden harmadik-negyedik utcára nyíló ajtó el?tt „parkoló” lábbeliket fedeztünk fel. A dolog legalábbis furcsának t?nt – addig ugyanis sehol nem láttunk hasonlót. Az utca elég hosszú volt, így mire a közepéig értünk, már kezdett derengeni valami.
A koreai nyelven írt feliratokat természetesen nem tudtuk elolvasni, az ügyfélforgalom azonban magáért beszélt. A bemen? és kijöv? közönség kizárólag férfiakból állt. Zömében egyesével jöttek-mentek, bár láttunk egy nagyobb társaságot is bemenni. A lényeg azonban látható nem, inkább csak valahogy megérezhet? volt. A befelé tartók siet?snek, izgatottnak t?ntek, ezzel szemben a kifelé jöv?k elégedettnek, ellazultnak látszottak.
Bélánk hamarosan el?állt a rejtély megfejtésével.
– Ez a hely b?zlik az erotikától!
Én a leveg?be szagolva csak a fejl?d? országok kisebb-nagyobb városainak jellegzetes illatát éreztem ugyan, de nem is vagyok rend?rkutya, így ráhagytam.
– Igazad lehet!
– Az! És ki is próbáljuk!
– Próbálod…
– Tessék?
– PróbáLOD! – nyomtam meg a szó végét. – Ezeket a helyeket láthatóan nem külföldieknek szánták, én meg nem akarom kidobatni magam.
– Ugyan már! Gyáva népnek nincs hazája! – er?sködött Béla, de én hajthatatlan voltam. Mindössze annyit vállaltam be, hogy maradok pár percet, miután bemegy, és utóvédként szolgálok, ha egy csapat üvölt? és szamuráj karddal hadonászó koreaival a nyomában menekülne ki az ajtón.
Bélánk bement.
„Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak” – így tehát ? is levette a cip?jét az ajtó el?tt. Vártam kb. tíz percet, de miután nem került el?, legjobb tudásom szerint megjegyeztem a helyet – ha reggelig sem kerülne el?, meg tudjam mutatni a rend?röknek, hol kell ásni –, aztán hazasétáltam. A további eseményeket így sajnos csak Béla el?adásából ismerem.
– Öregem! Fantasztikus volt! – lelkendezett másnap a reggelinél.
Én már annak is örültem, hogy egy darabban van: álmomban hol a feleségének magyaráztam a bizonyítványom, amiért otthagytam, hol a koreai rend?rökkel közösen törtem fel a lebuj padlóját, hogy Béla földi maradványaira rábukkanjunk.
– Na és mi volt?
– Eszméletlen!
– Nyögd már ki!
– Szóval, bementem. Egy el?szoba-szer?ségbe értem, olyasmi volt, mint egy orvosi váró. Elég sokáig ültem ott, már éppen azon voltam, hogy elmegyek, amikor belépett egy n? és valamit karattyolt. Persze egy szót sem értettem, kivéve a pénz „nemzetközi jelzését”.
– Fizettél?
– Igen.
– És mennyit, ha nem titok?
– Négyszáz dollárt.
– Béla! Ha most azt mondod, hogy betömték a fogadat…
– Várd ki a végét – intett le. A leányzó kézen fogott, és bevezetett egy kis szobába. A szoba egyetlen berendezése egy fogas, meg egy „birkózó sz?nyeg” volt. Ott adott egy leped?t, aztán kiment. Elég nyilvánvaló volt, hogy mit kell tennem, így hát levetk?ztem, és a leped?t, mint a szaunában, magam köré tekertem.
– És? Mi történt?
– Bejött egy n?. Öreg volt, mint az országút – és vak!
– Vaaak? – nem akartam hinni a fülemnek, de aztán fény gyúlt a sötétben.
– Olyan ronda vagy, hogy csak egy vak n?t tudtak találni neked!
– Egy frászt! Ez nem kurva volt! Massz?r! Úgy végig dögönyözött, hogy azt hittem, egy úthenger ment át rajtam! Még a kisujjam percét is vagy egy negyedóráig nyomkodta, tekergette. A végén meg a hasamra fektetett és félórát breakelt a hátamon. El?re-hátra, helyben járás, balra át, jobbra át… Úgy recsegett a hátam, mint a százéves parketta!
– Jól érezted! Ez a hely tényleg b?zlött az erotikától!
– Várd ki a végét! A nyanya id?nként megállt break közben, valamit nyomkorászott rajtam. Valahogy nem volt elégedett az eredménnyel, folyton a fejét csóválta, aztán kiment. De két perc múlva visszatért – a barátn?jével!
Magamban elképzeltem Bélánkat a két vak csoroszlyával – és kezdett rajtam kitörni a „Bécsi jeges” szindróma.
– Hihetetlen volt!
– Én is alig hiszem! – nyögtem ki kétségbeesetten. Béla azonban annyira elmerült az emlékeiben, hogy nem vett tudomást az állapotomról.
– Az egyik az ölébe vette a fejemet…
– Béla! Ha most azt mondod… – szavaim belevesztek az elfojtott pukkadozásba.
– Barom! Az egyik a fels?testemet tekergette, miközben a másik ugrált a gerincemen. Esküszöm, azt hittem, eltörik. Olyanokat reccsent, roppant, hogy már láttam magam vastüd?ben! Mire végeztek, én se eleven nem voltam, se holt. Aztán kimentek. Én annyira kikészültem, hogy egy pillanat alatt elaludtam. Fogalmam sincs, meddig alhattam. Amikor felébredtem, úgy éreztem, mintha még mindig aludnék. Olyan volt, mintha egy felh?ben lebegtem volna. Aztán belépett egy lány. Olyan szép volt, hogy ilyet tényleg csak álmodni lehet. Egy Barbie baba – koreai kivitelben! Ledobta magáról a köpenyt és becsusszant mellém a leped? alá. Életemben nem láttam még ennyi szépséget! Percekig csak nézni tudtam, még leveg?t venni is elfelejtettem! Aztán megsimogattam a b?rét! A selyem ahhoz képest smirglinek is csak nehezen ment volna el. Nem mertem magamhoz ölelni, nehogy összetörjem, csak simogattam, simogattam és csókolgattam a b?rét. Úgy éreztem, egy istenn?t tartok a karjaimban.
Béla szeme elfátyolosodott az emlékezést?l – én viszont alig vártam a folytatást.
– És?!
Béla megrázta a fejét, mintha csak most tért volna vissza a földre.
– Nos, a happy end elmaradt. Miel?tt a lényegre tértünk volna, kopogtak az ajtón. Belépett egy legalább kétmázsás Brünhilde koreai kiadásban, és valamit karattyolni kezdett. Az istenn? kisurrant a szobából, én felöltöztem, és egy pillanat alatt az utcán találtam magam. Már hajnalodott. Azt hiszem zárórájuk lehetett. Nevess ki, de nekem így is megérte!
Az álmodozó arcára pillantva nem nevettem fel hangosan, csak magamban gondoltam bele, hogy ha most elesik és beveri a fejét, alighanem így kiált fel, miel?tt összeesik:
– Micsoda élet! Kaja, pia, n?k, kábítószer!
Legutóbbi módosítás: 2009.06.17. @ 07:33 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
